Noha korunk utazói előtt ott áll a nagy lehetőség, hogy egy kis tervezéssel és odafigyeléssel a világ szinte bármely pontjára eljussanak, érdemes szem előtt tartani, hogy az öreg kontinens a maga természeti és kulturális egyedülállóságával még mindig számos olyan új élményt és tapasztalatot jelenthet, amelyek mellett semmiképpen sem mehetünk el említés nélkül. Innen, a Kárpát-medencéből pedig különösen kiváltságosnak mondhatjuk magunkat, hiszen az alábbiakban tárgyalt úti célunk, Görögország esetében a földrajzi távolság sem okozhat különösebben akadályt.

Következő úticélunk északon található, és nem más, mint az ország második legnagyobb városa, Szaloniki, vagy történelmi nevén Thesszaloniké. A név csalóka, hiszen logikusan feltételeznénk, hogy a város Thesszáliában található, valójában azonban Makedónia tartomány székvárosa, nevét pedig egy királynéról, még pedig Nagy Sándor húgáról kapta, és azt jelenti „győzelem a thesszálok fölött”.

A kikötőváros Athénból közvetlen vonatjárattal is megközelíthető (amely egyébként az Olümposz közelében is áthalad), és a a borvidékeiről, történelméről, strandjairól és üdülőtelepeiről ismert félsziget, Halkidikí (Khalkidiké) nyugati részén fekszik. A város kulturális- és ifjúsági élete elsősorban a rakpart és a kikötő mentén található, ahol számtalan bár, kávézó, étterem és szórakozóhely csábítja magához a járókelőket, de egy kellemesebb sétára is alkalmas a partszakasz az év szinte minden időszakában.

A közelben található Arisztotelész tér Szaloniki valódi lelke, amelynek keleties, a török időszakot idéző épületei, árkádjai és lodzsái valahogyan csodálatosan képesek harmóniában maradni a modern és az ókori görög ornamentikával és elemekkel. A legkarakteresebb török emlék azonban mindenképpen a parton szigorúan strázsáló Fehér Torony, amely az Oszmánok idejében börtönként működött, ma pedig amellett, hogy lenyűgöző panorámát tár az utazó elé a tenger és a makedón hegyek irányába, múzeumként is üzemel.

Ha pedig nem telik be az ember a toronyban látottakkal, akkor vállalkozhat esetleg egy kimerítőbb túrára is, ha ellátogat Szaloniki városfalainak és erődítményének romjaihoz, ahonnan visszatekintve az egész öböl megmutatkozik előtte, és amely ezen sorok írójában egy olyan élményt és benyomást idézett fel, amelyet utoljára Nápolyban tapasztalt meg – és mégis, valahogy ez utóbbi egyúttal egy egészen más hangulatot is tükrözött.

A másik ok, ami miatt érdemes felkapaszkodni a csúcsra, az az, hogy a városszerte fellelhető ókeresztény, bizánci, és ortodox templomok, illetve kolostorok némelyike szintén a hegyoldalon terül el, és ezeket a díszes, művészi és ragyogó alkotásokra még a műfaj iránt kevésbé érdeklődőknek is megéri vetni néhány pillantást kívülről és belülről egyaránt.

Az Illés próféta temploma, a Szent Katalin-templom, illetve a Hagia Szophia a legérdekesebb talán közülük is, de ha már Szalonikiben járunk, a Pasa Kertje nevű parkot, az ókori városmagot a hozzá tartozó régészeti múzeummal, vagy  az időszakos művészeti kiállítások némelyikét is fel lehet keresni – ami valamennyire gondot okozhat, az a tömegközlekedés, ám ha a történelmi centrumra összpontosítjuk a túrát, akkor gyalogosan sincsenek túl nagy távolságok.

Utolsó kitérőnket a Jón-szigetek talán leghíresebbikén, Korfun (görögül Kérkira) tesszük meg, amely amellett, hogy közismerten több tucatnyi üdülővel, szállodával és szórakozóhellyel rendelkezik, egyéb látványosságokat is kínál az utazó számára.

A mintegy kétórás, Igumenícából komppal megtehető út után a sziget azonos nevű fővárosában ér partot az ember, miközben részesülhet a tenger hullámai és a környező zátonyok nyújtotta fantasztikus és gyönyörű látványból. Ami egyből szembetűnő lehet a számunkra, az a két erődítmény, vagyis az egyszerűen csak Régi-, illetve Új Erődnek nevezett komplexumok, amelyek a város fölé magasodva magukon őrzik a mai napig a történelem viharainak, így a Velencei Köztársaság és a Brit Birodalom jelenlétének, vagy éppen a napóleoni háborúknak a nyomait.

A két erőd mellett ugyancsak két kikötővel is büszkélkedhet Kérkira, a rakparton haladva pedig mesésebbnél mesésebb formák és színek tárulnak az arra sétálók elé, amelyek már önmagukban is felejthetetlenné és lebilincselővé tehetnék a korfui utazást. Ezt a képet azonban kiegészítik a hangulatos, szűk, mediterrán sétálóutcák, a parkok, a múzeumok (pl.: az Ázsiai Művészetek Múzeuma), az üzletek, a vendéglők, a templomok, illetve a helyiek, a turisták és lakóházak egymásba vesző sokasága, amelyek egyszerre viselik magukon a hagyományos görög, illetve a történelmi múltnál fogva az olasz kultúra sajátosságait is.

Amit mindenképpen érdemes lehet a partszakaszon kívül bejárni, az az ún. Douglas-oszlop és környéke, vagy a találóan elnevezett Velencei Kút közelében található városnegyed, amely valóban emlékeztet valamelyest a lagúnák városának hangulatára.

A táj és az építészet mellett a sziget gasztronómia szempontjából is igencsak különleges, hiszen a tenger gyümölcsei mellett számos tésztafélét is felvonultat a helyi konyha, ilyen a pastitsada (paszticáda) is, amely a tészta mellett húsban és fűszerekben is bővelkedik, és szinte bármilyen egyéb köret fogyasztható mellé a sajtféléltől a salátákig. Egyébként, mivel közel áll az étel a pörkölt összetevőihez, a magyar vendégek szája ízének talán ez a fogás felelhet meg a leginkább, de természetesen érdemes kísérletezni más jellegű helyi ínyencségekkel is.

Érdekes még a desszertfélék közül a bougatsa (bugáca), amely az ország északi részén különösen népszerű, és amely annak ellenére, hogy nevében a mi pogácsa szavunkra emlékeztet, nem sokban hasonlít rá, hiszen ez az étel egyfajta rétes, amelyet különféle töltelékekkel, például sajttal vagy hússal töltenek meg. Italok terén jellegzetes a cipuro (tsipuro), amely egy alapvetően az úzóhoz hasonlító tömény szeszfajta, ám számos eltérő ízesítésű válfaja is létezik – emellett pedig különféle gyümölcslikőrök közül is válogathat az ember, amelyek leginkább talán az olasz limoncellóra és meloncellóra emlékeztethetnek minket – mégis, ezektől sok tekintetben eltérő az ízük.

A bemutatott három helyszín vitathatatlanul a modern Görögország legjelentősebb régiói közé tartozik, noha ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne még több ezernyi más csoda, amely miatt újra és újra megéri visszatérni ezekre a vidékekre. Thesszaloniki Makedónia egyik számunkra kevésbé ismert, viszont annál tündöklőbb gyémántja, miközben Korfu szintén sokkal kihívóbb, sokrétűbb és patinásabb annál, minthogy egyszerű üdülőközpontként tekintsen rá az utazó, amíg az előző részben bemutatott Athén sem csupán egy a számos világörökségi helyszín közül.

Amit pedig nem lehet elég hosszan egy útleírásban sem kifejteni, az a görögök végtelen optimizmusa, szeretete, türelme, nyitottsága és kedvessége a külföldiek, valamint az idegenek felé, amelyet, mint mindazt a varázslatot, amelyet az országban láttam, eleinte hittem is, meg nem is, mígnem a saját bőrömön megtapasztalva hagytam, hogy a mítosz apránként valósággá váljon.

Copyright © 2019 Ocsovai Ferenc Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos. 

Kathmandu forgata után, Budha földjére léptünk és Tibet fővárosát, Lhászát és csodás kolostorait fedeztük fel, innen a Barátság Főúton indultunk a Mount Everest északi alaptábora felé érintve Tibet második legnagyobb városát, Shigatse-t.

Reggel elindultunk az 5 200 méteren fekvő Rombukba, ami a Mout Everest északi alaptábora előtti utolsó település. Valahol itt kezdődött az Everest-mászás története. Azokban az időkben, az 1920-as években, a déli, a nepáli oldal megközelíthetetlen volt, mert az ország még le volt zárva, így Tibet felől, a nehezebb úton próbálkoztak először, amely ekkoriban kezdett nyitni a külvilág felé. 1924-ben George Mallory volt az, aki először megpróbálta egy maga által tákolt oxigénpalackkal. A hegy lábához eljutni sem volt egyszerű. Indiából Tibetbe még csak-csak néhány hónap alatt, de Tibeten belül még az útvonalat is keresgélni kellett. Aztán Rombukból megindult a csúcstámadás. Nem tudjuk sikerült-e neki és mászótársának. Holttestét 1999-ben találták meg 8 300 méteres magasságban, ahová lezuhant. Nem volt meg a fényképezője és nem volt a tárcájában a felesége fényképe, amit a csúcson akart hagyni. Úgyhogy közvetett bizonyíték van, de közvetlen nincs, így hivatalosan nem elismert az eredmény.

A sakyai völgyből visszatértünk a Barátság Főútra, ahol egy tágasabb medencében kocsikáztunk tovább, majd lekanyarodtunk róla déli irányba. Itt felkapaszkodtunk egy 5 248 méteres, Kiystela nevű hágó tetejére, ahonnan már megpillanthattuk a környező hatezres csúcsokat.

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Lhászától a Guge királyságig tartó tibeti kalandtúrát!

Ismét egy völgybe ereszkedtünk, ahol 4 300 méter körüli magasságon folytattunk utunkat a holdbéli tájon. Egy Thingri nevű településen épp csak tankoltunk, meg vettünk egy kis rágcsálnivalót, már indultunk is a következő, Kyawula nevű, 5 198 méteres hágóra. Az elképesztő szerpentintenger mintha soha nem akart volna véget érni. Hegy hegy után, ameddig a szem ellát. És akkor kitágult a világ! A hágó tetejéről egyszerre három nyolcezres is látszódott. Illetve majdnem látszódott, mert a déli áramlatok a monszunfelhőket áttolták a csúcsokon. Épp csak egy kicsit, mert a felhőréteg alatt a hétezresek látszódtak. Egy kékesen csillogó sáv a szürkés felhőréteg és a vörösesbarna ötezres hegyek között. A hágót díszítő imazászlók tengerén át látszódott az az újabb szerpentinőrület is, amelyen az ezer méteres mélységbe kellett leereszkedni.

Egy újabb ellenőrzőpontnál beléptünk a Qumolangma (Csomolungma) Nemzeti Parkba. Egy kisebb emelkedő után elértük Rombukot, ami tulajdonképpen egy kolostor, néhány vendégházzal. Mivel az Istennő a fejét szégyenlősen még midig takarásban tartotta, nem indultunk el az Everest alaptábori túrára. Az időmet azzal töltöttem, hogy a kolostor környékén sétálgattam. A szűk völgy végében tornyosuló óriás vonzotta a tekintetemet. Felfoghatatlan volt, hogy sokkal magasabban állok, mint a Kaukázust nem számítva Európa legmagasabb pontja. Ha a Mont Blanc tetejére rátennénk a Mátrát, arra meg egy kisebb dombot, akkor lehetnék ebben a magasságban. És a hegyek Istenasszonya még innen nézve is rémisztően magas! Ez a látvány fogadta majd száz évvel ezelőtt Maloryékat is. Ugyanez a völgy, ugyanez a kolostor. Talán csak a vendégház az új. Úgy értem azóta, mert egyébként eléggé kopottas. Meg a gleccser volt hosszabb, majdnem a kolostorig ért, ma legalább hat kilométerre van a vége a felmelegedés miatt.

Tibeti vezetőnket megkértem, segítsen elintézni, hogy a kolostor lámája megáldja a nálam levő ajándékokat. Azt mondta, ez nem megy, de bemehetünk egy szertartásra. A VII. században, szintén Guru Rimpocse által alapított kolostort szinte az egész völgyet elfoglalta. Az ismert forgatókönyv szerint persze itt is majdnem mindent elpusztítottak a „szorgalmas” maoisták. A helyreállítást követően női és férfi szerzetesek egyaránt teljesítenek itt szolgálatot. Ennek az ad létjogosultságot, hogy a templom legnagyobb szobra az alapítót ábrázolja feleségeivel a két oldalán. Fején olyan fejfedőt viselt, mint amilyet a Sakyai kolostorban láttam. Ezek szerint ez egy vörös sipkás rendként lett megalapítva. Az újjáépítést követően sárgasipkás női szerzetesek telepedtek meg itt először, így ma már a kolostor ilyen rendként működik tovább, de női és férfi szerzetesek egyaránt lakják.

Bementem a szertartásra. Ülőhelyet kerestem. A fal mellett találtam egy helyet egy szerzetes és egy szerzetesnő között. Megengedték, hogy leüljek. Elindult a szertartás. Torokhangú éneklés, cintányérozás, tibeti kürt, trombiták, dob, harangok. A láma vezetésével, akinek egész véletlenül a háta mögött ültem, újabb és újabb imák éneklésébe kezdtek. Mindegyik más volt, mindegyik különleges, mindegyik gyönyörű. Egyik ámulatból a másikba estem. Egyszer csak az egyik szerzetes hátrafordult, és megkérdezte, mennyibe került az órám?? Később megfordult egy másik is, és megkérdezte, mi a nevem. Mit mondjak fegyelmezetlenek voltak. De nagyon jó kedvűek. A szemközti oldalon apró tárgyakkal dobálták egymást a szertartás alatt. A láma minden ima után rájuk mosolygott. És a legtöbbször rám is. Zengett a zene, ütemesen mormolták a dallamos imákat, én pedig morzsolgattam a malámat. Az egyik mantra közben a láma odafordult hozzám, és elkérte tőlem. Kérdezte honnan jöttem, buddhisták-e ott az emberek, aztán se szó se beszéd megtisztította, megáldotta, majd visszaadta a malámat, miközben megjegyezte, hogy nagyon szép. Mit ne mondjak, oda voltam az örömtől. Kicsit később az egyik szerzetesnő tibeti teát hordott körbe, amivel engem is megkínált. A láma ismét odafordult, és megkérdezte ízlik-e. Természetesen szélesen mosolygós igennel válaszoltam, de tényleg nagyon finom volt. Tejes, édes, enyhén fűszeres. És nagyon meleg, ami jól esett. Később egy szatyorral is körbe járt a szerzetesnő, amiben az áldozatul felajánlott édességek voltak. Abból is megkínált, és az is nagyon jól esett. A kétórás szertartás végén megkértem a lámát, hogy a családom és a barátaim számára összegyűjtött kincseket áldja meg. Mosolyogva igent mondott, átnyújtottam az egy szatyornyi holmit, és ő megkezdte a ceremóniát. Imákat mormolt, majd egy ezüstedénybe mártott apró cirokseprőfélével megszentelte a gyűjteményt, újabb imák következtek, végül áldozati rizst szórt a szatyorba, és jó utat kívánt. Azt mondta, hogy használjam a malámat a Kajlásnál. Mindezt szélesen mosolyogva.

Örömmámorban úszva léptem ki a templom kapuján, amikor hirtelen egy csomó tülökbe botlottam, és ráadásul minden párhoz tartozott egy darab jak is. Csak álltak mereven, és bámultak a kapu irányába. A kis tér tele volt velük, lehettek vagy negyvenen. Lassan lementem a lépcsőn, és óvatosan átballagtam a szoborszerűen mozdulatlan csordán, ügyelve arra, hogy nehogy felbőszítsem valamelyiket. A biztonság kedvéért a kincses szatyromat, mint egy mágikus delejezőt magam előtt tartottam, hátha megvéd. Megvédett. Úgy éreztem magam, mint valami magas rangú vendég, aki a fegyveres katonák díszsorfala közt lépked, csak éppen azt nem tudja, mikor kattan be az egyik, és döfi le a szuronyával.

Amikor besötétedett, átsétáltam az ellenőrzőponton, ahol az Everest felé tartók engedélyét nézik meg. A katonák aludtak. Mivel csodálatosan kitisztult az ég, pár éjszakai fotót akartam készíteni a holdfényben csillogó hegyóriásról. Hideg volt keményen, de egy félóra alatt összejött a dolog, és a falkában ugató kutyák közt visszaiszkoltam a szállásra.

6-kor keltünk. Cudar hideg volt. Az éjszakát úgy csináltam végig, hogy a hálózsákban folyamatosan kerülgettem a vizesüvegemet. Azért tettem oda, hogy nehogy befagyjon, mert akkor reggelig kiszáradtam volna.

A tegnap elmaradt túrát pótoltuk be, felgyalogoltunk az Everest északi alaptáborához. A látvány lenyűgöző volt. A keskeny völgy végében ott ragyogott a fehér óriás, aminek a tetejét a Nap reggeli sugarai aranyozták be. Épp csak a csúcsánál volt egy kis felhőpamacs.

A túra nem volt megerőltető, de nem esett jól. Amikor a morénahalmokon, a visszahúzódó jég által otthagyott kődombokon kellett átvergődni, kicsit émelyegtem, és a szemeim is megfájdultak kicsit. Ezzel együtt egy óra alatt megtettük a négy kilométeres utat 5.300 méteres magasságban, pedig erre csoportoknak tengerszinten is egy picivel több időt adnak.

Semmihez nem hasonlítható az az érzés, ahogy egy törpeként néz fel az ember erre a Gigászra. Egyszerűen gyönyörű. És egyúttal félelmetes. Hátborzongató az ember fölé tornyosuló három és fél kilométernyi kőtömeg. Vagy talán nem is a tömeg, hanem az az érzés, ami a hegymászókat keríti hatalmába, amikor az élettel összeegyeztethetetlen magasságba, szinte már a világűr peremére indulnak. A csúcs a mászó úton már csak 14 km! Ezzel együtt elképzelni sem tudom, hogyan lehet oda eljutni. Micsoda akarat, kitartás és szerencse kell ehhez a pici távolsághoz. Az idei szezonnal együtt eddig 297-en haltak meg ezen a szösszenetnyi távolságon.

Fura volt visszagondolni arra, hogy négy évvel ezelőtt szinte ugyanilyen távolságra álltam innen, igaz légvonalban a Nepáli oldalon. Mondhatni harapófogóba fogtam a hegyet.

Még egy friss adalék a csúcstámadásokhoz: Egy svájci hegymászó az északi oldalról, természetesen kínai engedéllyel lépett a csúcsra. De nem csak fellépet, hanem a tiltás ellenére átment a nepáli oldalra is, ráadásul a XIV. Dalai Lámát ábrázoló képpel együtt fényképeztette le magát. Megtorlásként a Kínai hatóságok meghatározatlan ideig betiltották a Csomolungma mászását.

A poros úton visszabotorkáltunk a szállásra. Reggeli után egy hosszabb kocsikázás következett. 350 kilométer várt ránk, átlagosan 4 500 méteres magasságban. A magashegyi betegség kezdődő tünetei nem engedtek szorításukból.

Hogy ne kelljen a tegnapi hágón átkelni egy, a Barátság Főúttal párhuzamos völgyben indultunk útnak. De az út nem igazán volt út. Régi falvak között haladtunk a rendkívül változatos tájon. Elképzelni sem lehet, hogy egy kietlen vidék hogy lehet ilyen színes, ilyen elképesztően változatos. A háttérben lassacskán kibontakoztak a Choju 8 205 méteres, és a Sisipanga 8012 méteres csúcsai. Ez utóbbi a legkisebb nyolcezres, de egy rosszindulatú hegy, környezetében az időjárás kellemetlen, ami a termést is rendszeresen elpusztítja. Persze a hegymászókkal sem bánik kegyesebben.

Tibetben mintegy ezer tó van. Ezek közül négyet szentként tisztelnek. Az egyik partján fotószünetet tartottunk. Zöldeskék vizében tükröződött a mögöttes hegy képe. Partja fehér volt a sókiválástól. A látványt a háttérben magsodó havas nyolcezres vonulat keretezte.

Hágó- völgy, hágó-völgy, csupa szerpentin, mintha soha nem akarna véget érni. Aztán, csak hogy érdekesebb legyen, az eső elkezdett esni. Annyira nem, hogy elverje a port, épp csak annyira, hogy ne lássunk ki a kocsiból. Közben persze a nagy túráról beszéltek vezetőink. Mit vigyünk, hogy csomagoljunk. Nekem nem fért a fejembe. Ha valami hiányzik, itt már nem szerezhetjük be. Ha bepakolok mindent, nem fér a kis csomagba. Ha magamra veszek minden ruhát, napközben meggyulladok. Ha légszomjunk van, ne vegyünk mély levegőt, mert megnő a vérnyomásunk, és elszédülünk. Inkább fulladozzunk apró, gyors légvételekkel. Á! Nem izgulok!

Saga. Ez annak a városnak a neve, ahová megérkeztünk hatórás zötykölődés után. Se előtte, se utána semmi. Se út, se áram, se víz. A városban azonban díszburkolatú járda, aszfaltozott út, tibeti jellegű emeletes házak. Négy szálloda, két szupermarket kínai műanyagtermékekkel, de semmi nem működik. Ilyenek ezek a modern, embertelen, használhatatlan, Tibetben gyorsan felépített, új városok.

A kajáról még nem is beszéltem. Talán mert nagyon fájdalmas felidézni azt, amit eddig megettem. Lhászában még volt némi tibeti finomság, de azóta kizárólag kínai műanyag mocsok. Az volt a jobbik eset, amikor a forró vízbe beleöntöttek egy kínai zacskós levest. Többnyire tésztaleves volt a menü. Reggel, délben és este. Egyszerűen nincs más, de egy órát kell rá várni. Só az nincs. Kanál se, csak pálcika. Leveshez? Egy szó, mint száz, még az ételt is kiirtották ebből az országból.

Másnapra, a 450 kilométeres utazásra ennivalót kellett vásárolni, mert út közben egyszerűen nem lesz semmi. A boltban sem volt semmi ehető, valami ropiféle lett a menü, palackozott vízzel. Értem én ezt, de mi fog felvinni a hegyre? Mondjuk a ruháimból még nem fogytam ki, de ez lehet, hogy a napi hat liter víz hatása. Nem számítanak a megpróbáltatások, a lényeg, hogy itt lehetek, és mehetek.

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Lhászától a Guge királyságig tartó tibeti kalandtúrát!

Copyright © 2019 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos. 

Folytatás: Chilapce – Légy áldott! – Nepál, Tibet, Bhután kalandtúra

Tenerife a Kanári-szigetek közül a legnagyobb, a szigetcsoport közepén helyezkedik el. Afrika partjaitól mindössze 250 km-re, Marokkó és Nyugat-Afrika határvonalánál több mint 3700 méterrel emelkedik az Atlanti-óceán vize fölé. Maga a sziget egy vulkán, aminek a magassága a tenger fenekétől számítandó, tehát valójában egy 7800 méteres hegyről van szó. Ezekkel a méretekkel a világ 3. legmagasabb vulkanikus képződménye és Spanyolország legmagasabb csúcsa címet is magáénak tudhatja.

Tenerife rendkívül sokszínű, több mint 40 mikroklímát különíthetünk el a Nógrád megyénél is kisebb területen. Homokos óceanpartoktól a magashegységi sivatagokon át a szubtrópusi esőerdőkig gyönyörködhetünk a természet csodáiban, így a nászutasok és a kalandorok is megtalálhatják számításaikat a szigeten.

Tenerife a leginkább urbanizált Kanári-sziget, lakossága 900 ezer főre tehető, évente csaknem 6 millió turista látogatja. A nyugat-európai nyugdíjasok kedvelt téli menedéke, ami a szinte állandó, 18-25°C körüli hőmérséklet ismeretében nem meglepő, melynek köszönhetően kiérdemelte, hogy Madeira mellett az örök tavasz szigetének nevezzék. Déli partvidékén óriási apartmankomplexumok, hotelek fekszenek az Afrikából importált szaharai homokkal feltöltött strandok mögött, míg északi részén sziklás, tagolt a part, Garachico környékén természetes medencékkel. Éppen az utazásunk alatt egy viharnak köszönhetően az elmúlt évtizedek legnagyobb hullámai ostromolták a partot.

A sziget belső részét a Teide uralja. A hegyoldalon szerpentinező utak 2000 méter körül érik el a kalderát, ami egy korábbi vulkán lepusztulásával keletkezett, körülbelül 9×16 km-es fennsík, 300-700 méter magas peremmel. Ebben a ,,tálban” ül maga a Teide, a legfiatalabb sztratovulkán. Legutolsó kitörése 1909-ben történt, oldalában nagyon szépen kivehetőek a lávafolyások nyomai. Ma azonban nem kell tartanunk vulkánkitöréstől, bár a gyakori földrengések emlékeztetnek rá, hogy geológiailag aktív területen járunk. A kaldera a Teide Nemzeti Park védelmét élvezi, 2007 óta pedig az UNESCO világörökség része.

Magára a Teidére túrázva és felvonóval is feljuthatunk. Előbbi esetén számoljunk irányonként 4 órával, erős széllel, napsugárzással, a magasabb részeken nagyon meredek ösvénnyel és ingatag kövekkel.

Felvonóval 3500 méterig juthatunk fel, az utolsó 200 méter megtétele viszont kizárólag gyalogosan teljesíthető. Kedvelt program a napfelkelte megtekintése a Teide csúcsán, ehhez a 3270 méteren lévő Altavista menedékházban szükséges éjszakázni, és hajnalban indulni a csúcsra. Fontos, hogy a Teide engedélyköteles, melyet hónapokkal előre ki kell váltani, hogy az utazásunk intervallumában biztosan találjunk szabad helyet. Az engedély akkor nem szükséges, ha este 6 és reggel 9 között tartózkodunk a csúcson, illetve ha a felvonó nem jár.

A Teide körül, a kalderában is mindenképp érdemes körbejárni. A híres kilátópont Boca de Tauce-ról csodáljuk meg a Teide kúpját, járjuk körbe Los Roques különleges sziklaformációit és túrázzunk a világnak csak ezen a részén élő kanárifenyők között. A ködöt gyakran megfogja a kaldera pereme, így onnan letekintve a felhők fölött csodálhatjuk a naplementét.

Ha igazi trópusi élményre vágyunk, Tenerife északkeleti csücskének hegyei felé vegyük az irányt. Az utak meredeken szerpentineznek hegyoldalban, ahonnan a tengeri földgázkitermelő platformok is jól látszódnak.

A színes falvak, kaktuszok, babérlombú erdők és a hegyoldalba vájt teraszok olyan érzést keltenek, mintha Dél-Amerikában járnánk. Itt az eső szinte mindennapos, gyakran köd üli meg a hegyeket, így ha túrázni indulunk, erre készüljünk fel.

A sziget másik végében található Masca-kanyon is az Andok hangulatát idézheti fel bennünk. A kanyonnak nevet adó település hajdan igazi kalózfalu volt, amit elsőre nehezen hihetünk el a hegyek közötti fekvése miatt, azonban pont emiatt volt ideális: a szárazföld felől igen nehezen megközelíthető, az óceánhoz azonban le lehet jutni, ahol egy védett, csak hajóval megközelíthető partra érünk ki. Sajnos az elmúlt évben a kanyont lezárták, így nem látogatható.

Strandoláshoz a sziget délnyugati partvidéke a legideálisabb. Széles, homokos strandok, éttermek, bárok, boltok mind megtalálhatóak az üdülővárosokban. Bálna- és delfinlesre Los Christianos kikötőjéből érdemes indulni. A különböző hosszúságú programok mindegyikén garantáltan találkozhatunk valamelyik tengeri emlőssel, de a teknősök is gyakoriak. A sziget ezen része áramlatoktól védett, az óceán pedig táplálékban gazdag, igen mély és tiszta, vagyis tökéletes szaporodóhely, így ha szerencsénk van, fiatal egyedeket is láthatunk.

Tenerifén található a világ egyik legjobbjának megszavazott állatkert, a Loro Park. Orka-, delfin-, fóka- és papagájshow is várja a vendégeket a többi egzotikus állat- és növény mellett. A belépő igen drága, cserében viszont egész napos szórakozást és élményt nyújt.

Tenerife varázslatos szigete a most bemutatottakon kívül is számtalan csodát és látnivalót rejt, és éghajlatának köszönhetően minden évszakban ideális úticél, legyen szó pihenésről, vagy aktív nyaralásról. A fapados légitársaságoknak köszönhetően közvetlen járattal is elérhető Budapestről, így mindössze némi kalandvágy és néhány óra repülés választ el minket a valódi szubtrópusi paradicsomtól.

Copyright © 2019 Pécsi Linda. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.