A legtöbben a malajziai dzsungelek közül a borneói trópusi esőerdőről és a Cameron-felföld magashegyi esőerdejéről hallottak, és ezeket illesztik bele az útitervükre. Azonban van még egy esőerdő-rengeteg Malajziában, amely igazi kuriózum, lévén a Föld második legősibb esőerdejének tartják a tudósok, ráadásul könnyebben megközelíthető, mint a borneói.
130 millió év
A Maláj-félsziget szívében terül el a 4343 négyzetkilométernyi erdőség. Távolabb esik az ország jelentős tengerparti városaitól, talán ezért nem sikerült eddig bekapcsolni az ország gazdasági vérkeringésébe (szerencsére…). Ezzel együtt sem túl bonyolult a megközelítése – mindenképpen egyszerűbb és környezetkímélőbb, mint átrepülni Borneóra.
Az esőerdő korát 130 millió évre becsülik a tudósok, és becslésük alapját két dolog képezi: egyrészt olyan növények élnek ebben a dzsungelben, amelyek nyomát 130 millió évesnek meghatározott fosszíliákon is megtalálták, másrészt őshonos itt a tapír, az egyik legősibbnek tartott emlős. Ez a két tényező elég volt ahhoz, hogy a dzsungelek korversenyében ez a hely szerezze meg a második helyet (az ausztráliai Daintree erdőség után). Tehát 130 millió éve folyamatosan, megszakítás nélkül létezik itt esőerdő, nem pedig kiirtották, majd újranőtt (mint Brazíliában a part menti Mata Atlântica). Már akkor is óriásfák generációi nyúltak a magasba és porladtak szét itt, amikor Laurázsia és Gondwana őskontinensekre oszlott a szárazföld.
Szerencsére voltak, akik idejében felismerték az erdő jelentőségét, és védelem alá helyezték. A brit Theodor Hubback már a gyarmati korban lobbizott a maláj vezetőknél annak érdekében, hogy a terület védett státuszt kapjon. Erőfeszítéseit 1938–39-ben koronázta siker, amikor is az ősi erdő területén létrejött Malajzia első nemzeti parkja – amit a Brit Birodalomtól való függetlenség elnyerése óta malájul nemes egyszerűséggel „nemzeti park”-nak, azaz Taman Negarának neveznek.
Az esőerdő tudósai
Nem, nem a nyugati típusú tudomány művelőire gondolok, amikor az esőerdő tudósairól írok, hanem azokra az őslakókra, akik a Taman Negara erdejében élnek. Ők az orang asli népcsoporthoz tartoznak, amely a soknemzetiségű Malajzia lakosságának elenyésző hányadát teszi ki. Azok az orang aslik, akiknek a dzsungel az otthonuk, egészen sötét bőrűek – ők a Maláj-félsziget eredeti őslakói, több ezer éve vándoroltak ide – jóval a malájok előtt – a feltételezések szerint Dél-Afrikából (ezért sötét a bőrszínük). A becslések szerint mintegy 3000 negrito orang asli élhet a dzsungelben, falvaik elszórtan és a külvilág elől elzártan lapulnak az erdő mélyén.
Az orang aslik tulajdonképpen magából az erdőből élnek: ez adja a táplálékukat, a gyógyításhoz használt szereket, az alapanyagot a kunyhóikhoz. Az orang asliknak kisujjában van a dzsungel: tudják, melyik növény ehető, melyik mérgező, és melyik gyógyhatású, nem okoz számukra gondot a tájékozódás, egészen fiatalon már fúvócsővel vadásznak, és azt is tudják, milyen nyomokra kell figyelni, ha valaki vizet keres az esőerdőben.
Azok az orang aslik, akik kapcsolatba kerültek a civilizációval, nyugati ruhát viselnek, műanyag székeken ücsörögnek a kunyhóik között, és sajnos már egészen fiatalon, 9-10 évesen dohányozni kezdenek, mert azt gondolják, a dohányfüst távol tartja tőlük a kellemetlen rovarokat és élősködőket. Internetük nincs, elvannak a maguk mikrokozmoszában. A falujukban járva az volt a benyomásom, hogy víg kedélyű emberek, akik nem dolgozzák agyon magukat, és megelégszenek annyival, amennyi az élethez elengedhetetlen.
Esőerdei mókák
Nézzük, mi mindennel múlathatja az időt az, aki eljut a Taman Negarába – pontosabban hogy milyen módokon szerezhetünk tapasztalatot erről a különleges erdőről (mert nyilván nem az történik, hogy a szállásunkról egyszerűen betrappolunk a dzsungelbe).
- Lombkorona-sétány: Több száz méter hosszan sétálhatunk a 40-50 méter magasban kifeszített függőhidakon, gyakorlatilag az óriásfák lombjában. Persze egy magára valamit adó esőerdő nem éri be ennél kisebb méretekkel… A gigászi arányokat nemcsak a lombkoronasétányon tapasztalhatjuk meg, hanem akkor is, ha odaállunk egy-egy fa méretes palánkgyökeréhez, amely táplálék és víz raktározását szolgálja a föld felett. (Az esőerdő talaja nem teszi lehetővé mély gyökérzet kialakítását, márpedig valaminek csak kell tartania a faóriásokat – ez a föld feletti palánkgyökérzet.) Némelyik fa föld feletti gyökere akkora, mint egy kisebb házikó.
- Két nap/egy éj túra: Vezetett csoportos túra a dzsungel mélyére egy barlanghoz, éjszaka alvás (vagy legalábbis az éjszaka eltöltése) a barlangban, másnap pedig vissza a szálláshoz. A Taman Negara legfelkapottabb turistaattrakciója, annak ellenére, hogy meglehetősen gyors tempóban történik a menetelés, kevés idő jut nézelődésre, az állatokat is jobbára elriasztja a csoport nesze, az ember holmija pedig könnyen elázik a délutáni esőben vagy a nedves barlangban. Mindenesetre a legtöbben, akik ide eljönnek, befizetnek rá.
- Éjszakai túra: Habár koromsötét van, mégis ez az a program, amin tényleg megláthatunk valamit az esőerdő valódi arcából. Egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Egészen biztos, hogy ezen a késő esti programon több állatot látunk, mint a „két nap/egy éj” túrán, szóval mindenképpen érdemes befizetni rá! A túravezető zseblámpájával megvilágítja a fákon összeölelkező, alvó majmokat, a kucorodó kis kék madarakat – de az óriáspókokat és a magányos, mérgező, hatalmas hangyákat is. Az elemlámpa fényénél megvillannak a fákon tekeredő kígyók, a méretes sáskák, és ha szerencsénk van, talán egy királykobra is. A túravezető nem retten meg attól sem, hogy a visszafojtott lélegzettel bámuló résztvevők szeme előtt kipiszkáljon az odújából egy skorpiót.
- Látogatás az őslakosoknál és fúvócsövezés: Délutáni program, amin motorcsónakkal elviszik a látogatókat az orang aslik egyetlen falujába, ami látogatható a turisták számára. A vezető mesél az orang aslik életmódjáról, hiedelemvilágáról, az egyik fiatal orang asli megmutatja, hogyan kell a dzsungelben tüzet gyújtani, és ki lehet próbálni a fúvócsövezést is.
- Túrázás önállóan vagy saját szervezésben: A maps.me alkalmazáson több túrautat is találni a Taman Negara erdejében, és ezek között van olyan – például amihez a Bukit Teresek kilátóponttól kell leereszkedni a domboldalon –, ami két óra alatt megjárható. Amikor ott jártam, tapasztalatom szerint némileg elhanyagolt volt: ha egy-egy szakaszon voltak is pallók, nem voltak karbantartva, de az ösvény könnyen járható és a térképalkalmazás útvonala helyes volt. Saját szervezésű túránál akkor állunk meg, amikor kedvünk tartja, gyönyörködhetünk a fák törzsét ölelő liánokban, a fülünk pedig hamarosan zúgni fog attól a bogártól, ami Malajzia esőerdeiben olyasféle neszt kelt, mintha villanyvezeték zúgna, és amit én egyszerűen csak sípolóbogárnak neveztem magamban. Mindent nedves növényszag hat át, madarak rebbennek a magasban az ágak közt, és ha szerencsénk van, előttünk szalad át egy varánusz vagy egy maláj pávakakas. Az esőerdő a szemünk előtt pusztul és sarjad: a kidőlt famatuzsálemeken már zöldell a sok pici hajtás. Látszólag minden mozdulatlan, mégis minden alakul a maga léptékében – halad az élet pillanatról pillanatra.
Van valami szorongató érzés abban, ha az ember egyedül túrázik a dzsungelben. Aki szeretne, fogadhat magának vezetőt az egyéni túrájához, minden bizonnyal hasznos részleteket tudhat meg közben az erdőről. Ami fontos: mindenképpen szóljunk a szállásunkon, ha önálló túrázásra indulunk, jelezzük azt is, mely útvonalon megyünk, és várhatóan mikorra érünk vissza. Ha baleset ér, senkit nem fogunk tudni értesíteni!
- Fürdés a folyóban: a Taman Negara erdejét átszelő Tembeling folyó egy lassan áramló, nyugodt szakaszán fürdőzni is lehet, nem messze a látogatóközponttól – a szálláson minden bizonnyal el tudnak igazítani, hol találjuk ezt a helyet. Fontos: ha szeretnénk megmerítkezni a vízben, ne fújjuk be magunkat rovarriasztóval, mert belemosódik a vízbe és károsíthatja az élőlényeket. Ha pedig befújtuk magunkat, elégedjünk meg azzal, hogy csak bokáig sétálunk a vízbe.
Érkezés szárazon vagy vízen
Utazási irodán keresztül a nagyobb turistaközpontokból (például a Cameron-felföldről vagy Kuala Lumpurból) egyszerűen eljuthatunk Kuala Tahan faluba, ami a Taman Negara idegenforgalmának kiindulópontja; beszállunk egy kisbuszba, és a jármű letesz a szállásunknál. Ám az sem bonyolult, ha saját szervezésben utazunk oda, és még egy kis izgalomban is részünk lehet.
Ehhez először is távolsági busszal el kell jutnunk Jerantut városába. Innen kétféleképpen juthatunk el a nemzeti parkba. A város buszpályaudvaráról (melynek neve: Stesen Bas Jerantut) közvetlen, menetrend szerinti buszjárat indul Kuala Tahanba, és ennek is megvan a sajátos hangulata: a kopott járművön fejkendős maláj asszonyok közt utazhatunk, olyan maláj falvakon át, ahova külföldi nem nagyon tette be a lábát, legfeljebb átutazóban; a modern házak közt akad még egy-két cölöpökre épített, hagyományos maláj faház, az út szélén gyerekek bicikliznek, a házak mögött pedig érezni a dzsungel leheletét. Fontos: a busz ritkán jár, és ha délután érkezünk Jerantutba, valószínűleg meg kell szállnunk egy éjszakára, és másnap tudunk továbbindulni a nemzeti parkba. Ugyanez érvényes a következő megoldásnál is:
A jerantuti buszpályaudvaron választhatjuk azt a buszt is, amelyik a Jetty Tembelinghez megy: ahhoz a hajókikötőhöz, ahonnan a csónakok indulnak Kuala Tahanhoz a Tembeling folyón. Behajózni a nemzeti parkba jóval drágább, mint a menetrend szerinti buszjárat, de maradandó élmény! (A legjobb megoldás talán az, ha odafelé csónakkal, visszafelé busszal megyünk).
Vagy három órán keresztül tart az út a barna folyón a hosszú, fedett faladikban, amit motor hajt hátul. A folyóparton kétoldalt a sűrű, áthatolhatatlan esőerdő, és a motor zúgása mögött is szinte tapintani lehet a csendet – az erdő nem fedi fel titkait idegenek előtt. Meleg, párás a levegő, és könnyen előfordulhat, hogy egyszer csak vastag, szürke felhők fedik el az eget, s egy órán át trópusi eső zúdul a csónak tetejére (és ha nem tettünk rá esővédőt, a hajó orrába helyezett csomagunkra is…). A néhány órás hajóút jó bevezető mindabba, ami a Taman Negarában vár: a félelmetes, mégis sajátos vonzerővel bíró dzsungel némasága, az egyszer naptól szikrázóan kék, másszor esőfelhőktől sötétlő ég, a fehér párafoltok a fákon, a mindent kitöltő langyos nedvesség, amit szoknia kell a tüdőnek. Miközben partra lépünk Kuala Tahanban, elfog a sejtelem: ez egy életre szóló élmény lesz.
Felszerelés és hasznos tudnivalók
- A lombkoronasétány környékén, a leglátogatottabb sétaúton fapallók jelzik a haladási irányt – itt biztonságban vagyunk, amennyire csak a dzsungelben lehetünk.
- Esőerdei túrának zárt cipőben induljunk neki, ha viszont a programban hosszabb motorcsónakozás is szerepel, némi fröcsköléssel kísérve, bőven megteszi a gumipapucs.
- Esős évszakban mindennap esik, jellemzően délután, de azon kívül is gyakori az eső. Legyen nálunk esőponcsó, az ápol és eltakar; és esővédő a csomagunkon.
- Jó szolgálatot tesz egy erősebb rovarriasztó, de a folyóba semmi esetre se mossuk bele magunkról!
- Legyen nálunk elegendő készpénz! Kuala Tahanban nincs ATM, ráadásul elég gyenge az internet, úgyhogy a fizetés hagyományos módjaira lehet itt támaszkodni.
- Kuala Tahanban van bolt és több étterem, úgyhogy a betevővel nem lesz gond.
- A legtöbben csak három éjszakára tervezik az ittlétüket: az érkezést követő nap elmennek a két nap/egy éj túrára, majd a túra másnapján reggel továbbállnak. Érdemes magunknak több időt adni, és több napot időzni itt – megismerni ugyan nem fogjuk az esőerdőt, de minél több részletet látunk belőle, annál közelebb kerül hozzánk a titokzatossága.
Copyright © 2023 Szabó Elvira – Vargabetűk Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
