Az Everest északi alaptábora után a Himalája távoli, nehezen megközelíthető, hófedte csúcsai között húzódó rendkívül kedvező fekvésű völgybe indultunk. Olyan kellemes ott az éghajlat, hogy még a távoli meleg vidékek növényei is megélnek. A tiszta vizű patakok a völgy közepén végigfutó folyóban egyesülnek. A folyó partján gondosan megművelt, bőven termő földek fekszenek. Közöttük jómódról árulkodó apró települések sorakoznak. A legnagyobb város alakja egy nyolcszirmú lótuszra emlékeztet. A virágok egész évben nyílnak, és a halhatatlanok egész évben élvezhetik pompás illatukat. A völgy lakói már a legősibb idők óta békében és gondtalanul élnek, és birtokában vannak a legősibb tudásnak.
Tibetben úgy vélik, Shambalában őrzik az ősi tudás legféltettebb titkait, Sambala az egész világ számára a jószerencse forrását jelenti. A rejtett település urainak legfontosabb feladata, hogy a nehéz időkben, a vészjósló korokban is megőrizzék a buddhista tanok legfontosabb felismeréseit.
Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Lhászától a Guge királyságig tartó tibeti kalandtúrát!
A halhatatlan kiválasztottak legendája azonban ősibb a buddhizmusnál. Tibet ősi vallása a bőn, e szerint Sambala a Himalája észak-nyugati részén fekszik. A hagyományok közül sok arról mesél, hogy a bölcsek menedékhelyének fővárosa Olmolunkring, egy hegytől nyugatra fekvő völgyben található. Fölötte az égbolt is egészen különleges, olyan, mint egy hatalmas, nyolcküllőjű kerék. Ennek a keréknek a tengelye éppen a hegy csúcsa fölött látható. A hegy leginkább egy hatalmas piramisra emlékeztet, ami egyben a világ tengelye. Négy oldala a négy égtáj felé néz, és lábától minden égtáj felé egy-egy hatalmas folyó indul útjára. A leírás alapján ez éppen a Kailash-hegy.
Saga a Brama Putra folyó partján fekszik. Ennek a völgyében indultunk a 450 kilométerre levő Darchen felé. Ez az utolsó város, ahol a zarándokok megpihenhetnek a Kailash kora megkezdése előtt. A völgy nedves talaján növő fűfélék jó táplálékot szolgáltatnak a jakoknak. Legelésztek is mindenfelé a csordáik. Ezen túl azonban semmi másra nem alkalmas ez a zord terület. Az itt élők még ma is jórészt pásztorok, egyelőre a kínai kormánynak sem sikerült letelepítenie őket, pedig errefelé is építgetik a számukra börtönt jelentő, számomra ronda, modern városokat. Aztán a táj teljesen sivatagszerűvé, terméketlenné vált. Sok helyen megjelentek szikes tavak, de ezek sós vize még itatásra is alkalmatlan. Déltájban megjelent egy havas hegyvonulat. Ez a nepáli Mustang-régió határát jelöli, ahol tavaly jártam. Ott is le vannak zárva a határátkelőhelyek, mint mindenhol a tibeti határon. A borús ég alatt a kopár, de változatos tájon az alacsonyan ülő felhők árnyjátéka színezte tovább a képet, és a néhol kibukkanó ég kékje az ékkövet varázsolta rá. Így közeledtünk a Shambalát rejtő vidék felé.
Áthaladtunk egy Parjang nevű településen. Ennek van egy nevezetessége. Régen egy meteor csapódott ide, és ezt a környéken tartózkodók látták is. Hosszú időn keresztül erre kanyarodtak a vándorló családok, és a karavánok hogy a késeiket megélezzék rajta. Két évvel ezelőtt, az útépítés során ezt találták a legalkalmasabb helynek arra, hogy benzinkutat építsenek, így mára a nyomát is eltüntették a zarándokhelynek. Vedd el egy nép múltját és hagyományait, és máris sikeresen leigáztad!
Hatalmas sík területeken haladtunk, amelyen igen gyér volt a növényzet, amit a vadszamarak, kecskék és jakok csapatai legelésztek. A valamikori pásztorok a jelenlegi kormány által épített tanyaszerűen elszórt házakba lettek betelepítve, melyeken ott díszeleg a kínai zászló. Ezek a puszták néha homokdűnéknek adták át a helyet, amelyek felületén a fakósárga homokszemeket apró, párhuzamos bordákba rendezte a szorgalmas szél.
Sok ellenőrzési ponton haladtunk át, de a legkeményebb az volt, amin a Kailashoz engedik a forgalmat. Egy órát várakoztunk, mire leellenőriztek minket. Ehhez hasonló csak az Everest régió beléptetője volt. Amíg sorban álltunk, láthattuk a helyieket is. Az apró termetű, hagyományos viseletbe öltözött, idős asszonyok úgy álltak a sorban, mint a riadt kisállatok. Szorosan egymás mögött állva, egymás vállát fogva, aprókat topogva haladtak előre. Csak szemüket mozgatva nézelődtek félénken, miközben a marcona kínai katonák felsőbbrendűségüket fitogtatva terelték, és ellenőrizték őket. Nem csoda, hogy folyamatosan csökken a zarándokok száma, de valószínűleg ez is a cél…
Már a Hegy lábánál jártunk, de a felhők alacsonyan úsztak, mint egész nap. Ez persze csak innen nézve van így, a felhők normálisan 4-5.000 méteren úsznak, csak éppen most mi szemléltük őket túl közelről, négy és félezer méter körüli magasságból. Egész nap borongós volt az idő, csöpörgött is, és a szél is eléggé fújt. Mostanra ez az állapot keményebbé vált. A Hegyet sötét, mozdulatlan felleg takarta, a szél pedig majdnem felborított. Közvetlenül a Kailash lábánál fekszik Darchen, 4.600 méterrel a tengerszint fölött. Inkább nevezném porfészeknek, mint városnak, de most mégis ez volt a legszebb és leghatalmasabb metropolisz, ahol csak lehettem. Meglepően kevés emberrel lehetett találkozni, főleg ahhoz képest, hogy mindjárt itt a Saga Dawa ünnep csúcspontja. Azok is inkább nyugatiak voltak. Az igazi zarándokok számára nyilván megfizethetetlen a mi szállásunk, és idejutni sem egyszerű számukra.
Az esti étkezés során találkoztunk helybeliekkel, akik elmondták, hogy két hétre érkeztek. Ezalatt tizenháromszor teszik majd meg az utat, minden nap egyszer. Hetvenéves öregasszonyok voltak, és komolyan beszéltek. Szerintük egyébként a 13 már szinte 108.
Még egy éjszaka és én is indulok
Jól aludtam, de nem éreztem magam felkészültnek. Hátamra vettem az alaposan megtömött hátizsákom, amit a fényképezőmmel igyekeztem kiegyensúlyozni. Három napra cipeltem ruhát, hálózsákot, élelem kiegészítést, de még áramot is. A városból indult a szent kör, a két keresztutcából álló település egyetlen útkereszteződéséből, amit két marcona, kínai műanyagrendőr felügyelt. Az „elődombok” takarása mögül a szent hegynek csak a 6.714 méterre felnyúló csúcsa kandikált ki, épp csak egy pillantást vetve az útnak indulókra. Tényleg csak egy kacsintás volt, mert ahogy elhagytuk a Darchent, ismét eltűnt a szemünk elől.
A déli oldalát láthattuk néhány percig Síva lakhelyének. A hinduk ezt a hegyet tartják a Meru hegynek, ami a Világmindenség központja. A buddhisták számára azért szent hely, mert Milarepa aki eleinte egyáltalán nem volt szent életű, sőt célja elérése érdekében ölt, és pusztított is, itt küzdött meg a bőn főpappal, és ennek a győztes harcnak a következtében terjedt el a buddhizmus Tibetben. Történt ugyanis, hogy Milarepa, aki minden varázslatot és mágikus fortélyt megismert bőn mesterétől, elpusztította azok falvát, akik kisemmizték őt és anyját a vagyonából. A szörnyű pusztítás láttán elszörnyedt, és áttért az akkor megjelent buddhista hitre. Kihívta a bőn főpapot egy küzdelemre, aminek az új hit elterjesztése volt a célja. A mágiákkal vívott csatát Milarepa egyik tanítványa dobszóval kísérte. A küzdelem döntetlenre állt, amikor a bőn pap azt ajánlotta, hogy legyen az a győztes, aki hamarabb ér a hegycsúcsra. A pap kisvártatva villámló paripákkal kelt útra, de Milarepa egy fénysugáron maga mögé utasította. A tanítvány meglepetésében elejtette a dobot, ami végiggurulva a déli lejtőn, hatalmas árkot hagyott maga után. Más beszámolók szerint a hasadást Milarepa kardja okozta.
Poros, lassan emelkedő úton haladtunk nyugati irányba, a többi zarándokkal együtt. Sütött a Nap, melegem volt, szállt a por, és nehéz volt a zsák. Viszont csak 54 kilométer volt hátra, az oxigénhiányos környezetben. A légzésszámom legalább duplája volt a szokásosnak, de még ez sem tűnt elégnek. Lépésről-lépére haladtam, miközben csodálattal adóztam azoknak, akik a hagyományos módon, lehasalva, felállva, lépve, lehasalva járták útjukat. A hegy végleg eltűnni látszott a szemem elől, amikor bekanyarodott az út egy tágas völgybe, ami már a nyugati oldalán feküdt. A völgy térré szélesedett, amit Tarboche, azaz Zászló térnek neveznek. Itt van ugyanis az a hely, ahol minden évben, Buddha megvilágosodásának emlékére egy hatalmas tarbochét állítanak föl a Shaga Dawa ünnepség keretében. Egy láma felügyeletével színes zászlókkal feldíszített, 15 méteres faoszlopot állítanak függőleges helyzetbe. Amennyiben ez jól sikerül, a következő év is sikeres lesz, ha viszont ferdére sikerül, rossz dolgokra kell számítani. Mint azt a katonai ellenőrzési pontból is ki lehetett következtetni, ma már nem így van. Itt csak egy szimbolikusat állítanak a kínai zaklatás miatt, az igazit egy völggyel följebb készítik, ahová már nem mennek föl a katonák.
A platót megkerülve egy újabb völgy következett, ahonnan a Hegy megmutatta a legszebb arcát. Büszkén emelte hegyes, hóval borított csúcsát az ég felé, mintha tényleg a Világ tengelye lenne. Innen látszódott csak igazán mennyire szabályosak oldalai. Alakja teljesen piramisszerű volt. A mérések alapján megállapították, hogy négy tökéletesen egyforma oldalának tájolása hibátlanul megfelel az égtájaknak. A hagyomány úgy tartja, hogy a négy szent folyó a négy oldaláról indul. Ez nagyjából igaz is, de annyi kiegészítéssel, hogy a négy oldal melletti négy hegyről. Délről a Szatledzs, nyugatról az Indus, északról a Gangesz és keletről Brama Putra.
A völgy oldalában kicsi kolostor volt. Eddig jönnek a betegek, és ezt az épületet kerülik meg tizenháromszor, ami egyenértékű részükre a Kailash-korával. Ezt a szokást követi egyébként sok Indiai is. Akik tovább mennek közülük, azok általában lóháton teszik.
Sokat gyalogoltunk, összesen 22 kilométert, miközben 4.900 méterre emelkedtünk. Ez volt Dira Puk, a barna süveges buddhisták legnagyobb kolostora. Ők arról híresek, hogy Milarepa követői, és ők végzik a „kutyába” temetést.
A szállás még egy keletet sokszor megjárt utazó számára is komoly próbatételt jelentett. A szoba még csak rendben is lett volna. A 3*4 méteres helységen hatan osztoztunk, plusz a zsákok. Volt egy étkezősátor vaskályhával a közepén, amit jaktrágyával fűtöttek, és amiben csak ragacsos főtt rizst árultak, meg teát. És persze volt a toalett. Ezt leginkább a szaga alapján lehetett megtalálni, de az emberek legnagyobb része nem merészkedett el odáig, úgyhogy rendkívül óvatosan kellett közlekedni a turisták és helybeliek véletlenszerűen hátrahagyott végtermékei között, ami állati ürülékkel, és mindenféle szeméttel keveredett. Háttérben a Kailash északi oldalával. Aki eljutott a WC-ig, az sem járt jobban. A padlóba téglalap alakú réseket vágtak, köztük némi, derékig érő falféleséggel. Ezek fölé kellett guggolni, és ha szerencsés voltál, a kedvező széljárás nem emelte vissza a mélyből azt, ami az imént távozott oda. Így egy kicsit jobban el tudtam képzelni, hogyan lehet a fal másfél méteres magasságig egyenletesen szaros. A legtöbb nő és néhány férfitársam is félőrülten sikítozva futkározott a látvány hatása alatt.
Mivel a tábor nem villanyozott fel túlságosan, inkább a Hegy felé fordultam. A központi csúcsot egy nagyjából koncentrikus bércsáv vette körül, melyen épp a tábor fölött egy kiszakadás volt. Ez valószínűleg egy belső tó gátja lehetett, és ezen a ponton a nyomás hatására átszakadt. Jelenleg is egy patak zúgott innen lefelé a hegyoldalon. Gondoltam megnézem, mi van ott, ahonnan ered. Másfél órás mászás után feladtam. Eldöntöttem, hogy ott a Sambala, és én még nem vagyok elég érett, hogy bebocsájtást nyerjek oda. Ezen felismerés, valamint a légszomj és az éhség együttes hatására visszaereszkedtem a táborba, miközben a körülöttem sündörgő kutyák csorgó nyállal figyelték, mikor töröm ki a bokám már végre, hogy ők jóllakhassanak. Kiszúrtam velük, és épségben leértem. Ekkorra persze már kihűlt a megrendelt vacsorám, de ez igazán nem rontott a csirizjellegű, üres, sótlan rizs élvezeti értékén. Hiába a szakács minden igyekezete, nem tudtam megenni a teljes adagot, és inkább aludni mentem.
Az éjszaka folyamán csak egyszer merészkedtem ki a szobából, engedve a természet hívó szavának. Turistatársaimmal egyetemben és is csak a ház végig ballagtam, két megfelelő távolságban elhelyezkedő lábnyomnyi méretű, viszonylag tiszta helyet keresve. A Hegy látvány még így is a világ egyik legszebb pissoirjává minősítette azt a pöcegödröt.
Reggelre beborult és finom szemekben elkezdett szállingózni a hó. Sűrű sötétségben indultunk útnak. A fejlámpák fényében szinte semmit nem lehetett látni, csak az előttünk kanyargó és erősen emelkedő utat. A hó meg csak esett. Kezdett fehéredni a vidék, ami azért volt jó, mert ez az úton jéggé, vagy sárrá vált. Síva nem bocsájtotta meg, hogy éjszaka nem mentem el a WC-ig, erős szelet is küldött rám, és ezzel együtt persze a többiekre is.
Csak mentem, csak mentem, csak mentem. Nagyon nehezen. Folyamatos, rosszullét előtti állapot. Az igazi rossz közérzet. Légszomj, lüktető halánték. Bizonytalanodó lépések, az egyensúly rendszeres megbicsaklása. Vártam, hogy megkérdezzem magamtól, mit keresek itt, de a kérdés nem jött, így nem kellett törni a válaszon a fejem. Ehelyett próbáltam átadni magam a táj szépségének, a hajnali Nap sugaraitól oszladozó felhők takarásából előbukkanó hegyvidék lenyűgöző látványának. Csak a Kailash nem mutatkozott, gondoltam még a reggeli sminkjét készíti. Tévedtem, a bosszúját tervezgette. A hóesés fokozódott, a szél erősödött. Virradatra elértem az első pihenőt az első hágó tetején, 5.200 méter magasan. Mondták, hogy egyek egy kis levest, de már a gondolattól is rosszul voltam. Egyrészt valahogy minden fordítva működött bennem, másrészt egy hete ezt ettem reggel, délben, este. Pihentem egy kicsit, de nem sokat segített. Egy gyors lehajlás, és az ájulás kerülgetett. Lassan egyenletesen, mozogtam, kerülve minden fölösleges rezzenést. Síva megkegyelmezett. A 400 méterrel alattam fekvő keskeny völgy, ahol a szállás volt, teljes pompájával tárult elém. Még a Kailas is megmutatta északi arcát egy vékony fátyol mögül. Meg ne tudja, de épp olyan, mint a nyugati. Szabályos, sima háromszög. De ennyi volt a varázslat. Síví még nagyobb energiával kezdett bele erőfitogtatásába. Szinte tombolt a szél, az arcomat vágták az éles hópelyhek. Az út pedig mintha csak a segítője lenne, még meredekebbé vált. Küzdelem volt minden lépés. A szélben még az a kicsike oxigéntartalmú levegő is nehezen jött, 4-5 lépésenként meg kellett állnom. Mégsem vetődött föl, hogy mit keresek itt. Csak mentem, és mentem. Nem voltam mindig ott, ahol a testem gyötrődött, néha azon kaptam magam, hogy a gondolataim elhagyták a testem.
Lassacskán haladtam a havas meredélyen, az egyre gyakrabban elhelyezett imazászlók mellett. Sok mindenre gondoltam, de azok csak röpke gondolatfoszlányok maradtak. Leginkább a hegy szellemét próbáltam meggyőzni arról, segítsen családtagjaimnak, barátaimnak, ismerőseimnek, minden élőnek és élettelennek. Legyen enyém az áldozat, és övék a jutalom! És ettől jól éreztem magam. Aztán meghallottam Bempa (Péntek), a tibeti hegyi vezető hangját, hogy már csak pár lépés. És ekkor meghallottam a kérdést is: Mit? Keresel? Itt? A válasz pedig előttem volt. Az 5.460 méteres hágó teteje. Ahová kiköthettem a megszentelt Katasálat, ahová felcipeltem az összes otthonra szánt ajándékot, és ahonnan odakiálthattam Sívának, hogy én meghoztam az áldozatot, most Te jössz!
Hosszú percekig álltam ott. Néztem, ahogy a korát fordítva járó bőnök végzik szertartásukat, néztem, ahogy az összefagyott hindukat lovak hátán cipelik, néztem, ahogy az Orosz csoport tagjai oxigénpalackkal az arcuk előtt araszolnak fölfelé, és néztem, ahogy az imazászlókat jeges hóval fedi be a kegyetlen szél. Aztán eszembe jutott az én oxigénpalackom is és elmosolyodtam. Még néhány fénykép, aztán elindultam lefelé.
Síva próbálkozott még egy ideig, de aztán feladta, és tekintetét visszafordította a hágó másik oldalára. Hegybarátjának persze meghagyta, hogy kínozzon még egy kicsit. Meredek, jeges, keskeny, omladékony ösvények következtek, amiken legalább olyan nehéz volt haladni, mint fölfelé volt. A jakok is Síva végrehajtói voltak. Ha nem ugrottál félre elég gyorsan, átgázoltak rajtad könyörtelenül. Ráadásul fogalmuk sem volt, hogy a tehertől kiszélesedtek. Ahol elfért a szarvuk, ott törtek előre. Így ha az arcom előtt elhúzott egy tülök, még nem lehettem biztos abban, hogy nem sodor el egy hátára kötött zsák.
Hiába lett később laposabb a táj, a fáradtságtól gyakran a botjaimra kellett támaszkodnom, mint egy klasszikus útépítőnek a lapátjára. A torkom is fájt piszkosul. Az orromon keresztül beszívott levegő is pengeként hasogatta a torkom. És akkor még nem is beszéltem a vízről, ami fagyhatáron lötyögött a hátizsákomban. Minden korty éles fájdalommal járt, hiába próbáltam azt a számban előmelegíteni. Ebből a jégkásából 5 liter volt az aznapi adag. Megpróbálom elmagyarázni az ivást. Egy korty a szádba, ami azt jelenti, hogy már csak az orrodon vehetsz levegőt. Ez meg köztudottan azt jelenti a percenkénti negyvenes légzésszámnál, hogy: kevés! De azért öblögetsz, mert a torkod fáj. Nyelés. Igen, de ennyi időd nincs a légzés kihagyására, úgyhogy fenemód gyorsnak kell lenni. Ezután jön a zihálás, amivel megpróbálsz ellensúlyozni egy kicsit az oxigénhiányból. Ez a forgatókönyv, ha a nyelésnél nem rontottad el a ritmust. Ez utóbbi esetben viszont egy kellemetlenebb fuldoklásos köhögés következik, amihez képest az eddig hozott áldozataid eltörpülnek. Na már most ilyenkor az ember addig játszadozik a víz és a levegő között, hogy lassacskán az ájulás szélére keveredik. A botjaimra támaszkodva többször éltem át hasonló, testen kívüli érzést. Mégsem vetődött föl soha többé, hogy miért vagyok itt.
Az ebéd egy meleg tea, meg egy szelet müzli volt. A desszert meg egy hosszú gyaloglás egy kisebb folyóvölgyben Zulul Pukig a Kailash keleti oldalán, többszöri megállóval. Visnu nem felejtett el, többször visszapillantott rám néhány percig tartó jégdara eső formájában. Itt már ismét csak 4.900 méteren jártunk, a szállás pedig egy kolostor vendégházában volt.
Na de milyen kolostor volt ez! Aprócska és szintén a barna süvegeseké. De nem ez a legfontosabb. Itt volt annak a bizonyos, bőn pappal vívott csatának a kezdete. Milarepa egy barlangba bújt az első támadás kivédésére, majd a barlang falába markolva egy óriási sziklát dobott ellenfele irányába. E fölé a barlang fölé épült a templom, és mellette látható az a bizonyos szikla is. És én ettől a barlangtól nagyjából 15 méterre töltöttem egy éjszakát.
Jól is aludtam. Ki ugyan nem pihentem magam, de nagyon jól esett. 14 kilométer volt a mára rendelt penitencia. De milyen 14? Folyóvölgy, lankás út, zarándokok bámulása. Egy kis levezető séta. Az út tényleg ilyen volt, de a kopár tájon és a tűző napon, nagy magasságban és kimerülten a séta egy örökkévalóságnak tűnt. Néztem a csodaszép folyóvölgyet, mély csodálattal adóztam a kúszva imádkozó zarándokoknak, legelésző jakokat és mormotákat szemléltem, de a poros út kilométerei csak nem akartak fogyni.
Végül mégis kiértem a völgyből, és kitárult a Tibeti-fennsík, túloldalán Tibet legmagasabb hegyével, a 7.728 méter magas, hófedte Memonadival. Átfordultam a Kailas déli oldalára, és bandukoltam tovább.
Még egy nálam is lassabban vánszorgó óra, és visszaértem abba a kereszteződésbe, ahol utam indult. Lassan közeledtem, hogy még ne érjen véget, de végül is engedtem a hátizsákom unszoló súlyának, és mégis beléptem a kereszteződés közepére. Néhány könnycsepp kíséretében elmondtam kívánságom, felnéztem a rám mosolygó Kailasra, és a szállás felé vettem az irányt.
Délután végignéztem a legmagasabb és a legszentebb hegy közé települt városka boltjainak kínálatát. Mind a húszét. Egyben találtam csak kincseket, ahol hosszas alkudozás eredményeként a boltos asszonnyal megalapoztam az örök Tibeti-Magyar barátságot. Kézfogásokkal, és öleléssel búcsúzkodtunk, mint ahogy képzeletbeli kézfogásokkal és ölelésekkel búcsúztam ettől az örökre elveszni készülő, varázslatokkal és mágiával átszőtt tájtól is, amit a kedves Kínai Kormány örökre eltörölni készül a Föld felszínéről. Ma még itt lehetek, de holnaptól, ha egy kis kitérővel is, elindulok hazafelé. Ha valaki megkérdezné: jó volt? a válaszom csak egy lehetne: Igen!
Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Lhászától a Guge királyságig tartó tibeti kalandtúrát!
Copyright © 2019 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
A cikk megjelenését a Pachamama Expeditions támogatta.
Folytatás: Búcsú Tibettől – Nepál, Tibet, Bhután kalandtúra
