Kali pep – Viszlát! – Nepál, Tibet, Bhután kalandtúra

Kathmandu forgata után, Budha földjére léptünk és Tibet fővárosát, Lhászát és csodás kolostorait fedeztük fel, innen a Barátság Főúton indultunk a Mount Everest északi alaptábora felé érintve Tibet második legnagyobb városát, Shigatse-t.

Reggel elindultunk az 5 200 méteren fekvő Rombukba, ami a Mout Everest északi alaptábora előtti utolsó település. Valahol itt kezdődött az Everest-mászás története. Azokban az időkben, az 1920-as években, a déli, a nepáli oldal megközelíthetetlen volt, mert az ország még le volt zárva, így Tibet felől, a nehezebb úton próbálkoztak először, amely ekkoriban kezdett nyitni a külvilág felé. 1924-ben George Mallory volt az, aki először megpróbálta egy maga által tákolt oxigénpalackkal. A hegy lábához eljutni sem volt egyszerű. Indiából Tibetbe még csak-csak néhány hónap alatt, de Tibeten belül még az útvonalat is keresgélni kellett. Aztán Rombukból megindult a csúcstámadás. Nem tudjuk sikerült-e neki és mászótársának. Holttestét 1999-ben találták meg 8 300 méteres magasságban, ahová lezuhant. Nem volt meg a fényképezője és nem volt a tárcájában a felesége fényképe, amit a csúcson akart hagyni. Úgyhogy közvetett bizonyíték van, de közvetlen nincs, így hivatalosan nem elismert az eredmény.

A sakyai völgyből visszatértünk a Barátság Főútra, ahol egy tágasabb medencében kocsikáztunk tovább, majd lekanyarodtunk róla déli irányba. Itt felkapaszkodtunk egy 5 248 méteres, Kiystela nevű hágó tetejére, ahonnan már megpillanthattuk a környező hatezres csúcsokat.

- hirdetés -

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Lhászától a Guge királyságig tartó tibeti kalandtúrát!

Ismét egy völgybe ereszkedtünk, ahol 4 300 méter körüli magasságon folytattunk utunkat a holdbéli tájon. Egy Thingri nevű településen épp csak tankoltunk, meg vettünk egy kis rágcsálnivalót, már indultunk is a következő, Kyawula nevű, 5 198 méteres hágóra. Az elképesztő szerpentintenger mintha soha nem akart volna véget érni. Hegy hegy után, ameddig a szem ellát. És akkor kitágult a világ! A hágó tetejéről egyszerre három nyolcezres is látszódott. Illetve majdnem látszódott, mert a déli áramlatok a monszunfelhőket áttolták a csúcsokon. Épp csak egy kicsit, mert a felhőréteg alatt a hétezresek látszódtak. Egy kékesen csillogó sáv a szürkés felhőréteg és a vörösesbarna ötezres hegyek között. A hágót díszítő imazászlók tengerén át látszódott az az újabb szerpentinőrület is, amelyen az ezer méteres mélységbe kellett leereszkedni.

- hirdetés -

Egy újabb ellenőrzőpontnál beléptünk a Qumolangma (Csomolungma) Nemzeti Parkba. Egy kisebb emelkedő után elértük Rombukot, ami tulajdonképpen egy kolostor, néhány vendégházzal. Mivel az Istennő a fejét szégyenlősen még midig takarásban tartotta, nem indultunk el az Everest alaptábori túrára. Az időmet azzal töltöttem, hogy a kolostor környékén sétálgattam. A szűk völgy végében tornyosuló óriás vonzotta a tekintetemet. Felfoghatatlan volt, hogy sokkal magasabban állok, mint a Kaukázust nem számítva Európa legmagasabb pontja. Ha a Mont Blanc tetejére rátennénk a Mátrát, arra meg egy kisebb dombot, akkor lehetnék ebben a magasságban. És a hegyek Istenasszonya még innen nézve is rémisztően magas! Ez a látvány fogadta majd száz évvel ezelőtt Maloryékat is. Ugyanez a völgy, ugyanez a kolostor. Talán csak a vendégház az új. Úgy értem azóta, mert egyébként eléggé kopottas. Meg a gleccser volt hosszabb, majdnem a kolostorig ért, ma legalább hat kilométerre van a vége a felmelegedés miatt.

Tibeti vezetőnket megkértem, segítsen elintézni, hogy a kolostor lámája megáldja a nálam levő ajándékokat. Azt mondta, ez nem megy, de bemehetünk egy szertartásra. A VII. században, szintén Guru Rimpocse által alapított kolostort szinte az egész völgyet elfoglalta. Az ismert forgatókönyv szerint persze itt is majdnem mindent elpusztítottak a „szorgalmas” maoisták. A helyreállítást követően női és férfi szerzetesek egyaránt teljesítenek itt szolgálatot. Ennek az ad létjogosultságot, hogy a templom legnagyobb szobra az alapítót ábrázolja feleségeivel a két oldalán. Fején olyan fejfedőt viselt, mint amilyet a Sakyai kolostorban láttam. Ezek szerint ez egy vörös sipkás rendként lett megalapítva. Az újjáépítést követően sárgasipkás női szerzetesek telepedtek meg itt először, így ma már a kolostor ilyen rendként működik tovább, de női és férfi szerzetesek egyaránt lakják.

- hirdetés -

Bementem a szertartásra. Ülőhelyet kerestem. A fal mellett találtam egy helyet egy szerzetes és egy szerzetesnő között. Megengedték, hogy leüljek. Elindult a szertartás. Torokhangú éneklés, cintányérozás, tibeti kürt, trombiták, dob, harangok. A láma vezetésével, akinek egész véletlenül a háta mögött ültem, újabb és újabb imák éneklésébe kezdtek. Mindegyik más volt, mindegyik különleges, mindegyik gyönyörű. Egyik ámulatból a másikba estem. Egyszer csak az egyik szerzetes hátrafordult, és megkérdezte, mennyibe került az órám?? Később megfordult egy másik is, és megkérdezte, mi a nevem. Mit mondjak fegyelmezetlenek voltak. De nagyon jó kedvűek. A szemközti oldalon apró tárgyakkal dobálták egymást a szertartás alatt. A láma minden ima után rájuk mosolygott. És a legtöbbször rám is. Zengett a zene, ütemesen mormolták a dallamos imákat, én pedig morzsolgattam a malámat. Az egyik mantra közben a láma odafordult hozzám, és elkérte tőlem. Kérdezte honnan jöttem, buddhisták-e ott az emberek, aztán se szó se beszéd megtisztította, megáldotta, majd visszaadta a malámat, miközben megjegyezte, hogy nagyon szép. Mit ne mondjak, oda voltam az örömtől. Kicsit később az egyik szerzetesnő tibeti teát hordott körbe, amivel engem is megkínált. A láma ismét odafordult, és megkérdezte ízlik-e. Természetesen szélesen mosolygós igennel válaszoltam, de tényleg nagyon finom volt. Tejes, édes, enyhén fűszeres. És nagyon meleg, ami jól esett. Később egy szatyorral is körbe járt a szerzetesnő, amiben az áldozatul felajánlott édességek voltak. Abból is megkínált, és az is nagyon jól esett. A kétórás szertartás végén megkértem a lámát, hogy a családom és a barátaim számára összegyűjtött kincseket áldja meg. Mosolyogva igent mondott, átnyújtottam az egy szatyornyi holmit, és ő megkezdte a ceremóniát. Imákat mormolt, majd egy ezüstedénybe mártott apró cirokseprőfélével megszentelte a gyűjteményt, újabb imák következtek, végül áldozati rizst szórt a szatyorba, és jó utat kívánt. Azt mondta, hogy használjam a malámat a Kajlásnál. Mindezt szélesen mosolyogva.

Örömmámorban úszva léptem ki a templom kapuján, amikor hirtelen egy csomó tülökbe botlottam, és ráadásul minden párhoz tartozott egy darab jak is. Csak álltak mereven, és bámultak a kapu irányába. A kis tér tele volt velük, lehettek vagy negyvenen. Lassan lementem a lépcsőn, és óvatosan átballagtam a szoborszerűen mozdulatlan csordán, ügyelve arra, hogy nehogy felbőszítsem valamelyiket. A biztonság kedvéért a kincses szatyromat, mint egy mágikus delejezőt magam előtt tartottam, hátha megvéd. Megvédett. Úgy éreztem magam, mint valami magas rangú vendég, aki a fegyveres katonák díszsorfala közt lépked, csak éppen azt nem tudja, mikor kattan be az egyik, és döfi le a szuronyával.

- hirdetés -

Amikor besötétedett, átsétáltam az ellenőrzőponton, ahol az Everest felé tartók engedélyét nézik meg. A katonák aludtak. Mivel csodálatosan kitisztult az ég, pár éjszakai fotót akartam készíteni a holdfényben csillogó hegyóriásról. Hideg volt keményen, de egy félóra alatt összejött a dolog, és a falkában ugató kutyák közt visszaiszkoltam a szállásra.

6-kor keltünk. Cudar hideg volt. Az éjszakát úgy csináltam végig, hogy a hálózsákban folyamatosan kerülgettem a vizesüvegemet. Azért tettem oda, hogy nehogy befagyjon, mert akkor reggelig kiszáradtam volna.

A tegnap elmaradt túrát pótoltuk be, felgyalogoltunk az Everest északi alaptáborához. A látvány lenyűgöző volt. A keskeny völgy végében ott ragyogott a fehér óriás, aminek a tetejét a Nap reggeli sugarai aranyozták be. Épp csak a csúcsánál volt egy kis felhőpamacs.

A túra nem volt megerőltető, de nem esett jól. Amikor a morénahalmokon, a visszahúzódó jég által otthagyott kődombokon kellett átvergődni, kicsit émelyegtem, és a szemeim is megfájdultak kicsit. Ezzel együtt egy óra alatt megtettük a négy kilométeres utat 5.300 méteres magasságban, pedig erre csoportoknak tengerszinten is egy picivel több időt adnak.

- hirdetés -

Semmihez nem hasonlítható az az érzés, ahogy egy törpeként néz fel az ember erre a Gigászra. Egyszerűen gyönyörű. És egyúttal félelmetes. Hátborzongató az ember fölé tornyosuló három és fél kilométernyi kőtömeg. Vagy talán nem is a tömeg, hanem az az érzés, ami a hegymászókat keríti hatalmába, amikor az élettel összeegyeztethetetlen magasságba, szinte már a világűr peremére indulnak. A csúcs a mászó úton már csak 14 km! Ezzel együtt elképzelni sem tudom, hogyan lehet oda eljutni. Micsoda akarat, kitartás és szerencse kell ehhez a pici távolsághoz. Az idei szezonnal együtt eddig 297-en haltak meg ezen a szösszenetnyi távolságon.

Fura volt visszagondolni arra, hogy négy évvel ezelőtt szinte ugyanilyen távolságra álltam innen, igaz légvonalban a Nepáli oldalon. Mondhatni harapófogóba fogtam a hegyet.

- hirdetés -

Még egy friss adalék a csúcstámadásokhoz: Egy svájci hegymászó az északi oldalról, természetesen kínai engedéllyel lépett a csúcsra. De nem csak fellépet, hanem a tiltás ellenére átment a nepáli oldalra is, ráadásul a XIV. Dalai Lámát ábrázoló képpel együtt fényképeztette le magát. Megtorlásként a Kínai hatóságok meghatározatlan ideig betiltották a Csomolungma mászását.

A poros úton visszabotorkáltunk a szállásra. Reggeli után egy hosszabb kocsikázás következett. 350 kilométer várt ránk, átlagosan 4 500 méteres magasságban. A magashegyi betegség kezdődő tünetei nem engedtek szorításukból.

Hogy ne kelljen a tegnapi hágón átkelni egy, a Barátság Főúttal párhuzamos völgyben indultunk útnak. De az út nem igazán volt út. Régi falvak között haladtunk a rendkívül változatos tájon. Elképzelni sem lehet, hogy egy kietlen vidék hogy lehet ilyen színes, ilyen elképesztően változatos. A háttérben lassacskán kibontakoztak a Choju 8 205 méteres, és a Sisipanga 8012 méteres csúcsai. Ez utóbbi a legkisebb nyolcezres, de egy rosszindulatú hegy, környezetében az időjárás kellemetlen, ami a termést is rendszeresen elpusztítja. Persze a hegymászókkal sem bánik kegyesebben.

- hirdetés -

Tibetben mintegy ezer tó van. Ezek közül négyet szentként tisztelnek. Az egyik partján fotószünetet tartottunk. Zöldeskék vizében tükröződött a mögöttes hegy képe. Partja fehér volt a sókiválástól. A látványt a háttérben magsodó havas nyolcezres vonulat keretezte.

Hágó- völgy, hágó-völgy, csupa szerpentin, mintha soha nem akarna véget érni. Aztán, csak hogy érdekesebb legyen, az eső elkezdett esni. Annyira nem, hogy elverje a port, épp csak annyira, hogy ne lássunk ki a kocsiból. Közben persze a nagy túráról beszéltek vezetőink. Mit vigyünk, hogy csomagoljunk. Nekem nem fért a fejembe. Ha valami hiányzik, itt már nem szerezhetjük be. Ha bepakolok mindent, nem fér a kis csomagba. Ha magamra veszek minden ruhát, napközben meggyulladok. Ha légszomjunk van, ne vegyünk mély levegőt, mert megnő a vérnyomásunk, és elszédülünk. Inkább fulladozzunk apró, gyors légvételekkel. Á! Nem izgulok!

Saga. Ez annak a városnak a neve, ahová megérkeztünk hatórás zötykölődés után. Se előtte, se utána semmi. Se út, se áram, se víz. A városban azonban díszburkolatú járda, aszfaltozott út, tibeti jellegű emeletes házak. Négy szálloda, két szupermarket kínai műanyagtermékekkel, de semmi nem működik. Ilyenek ezek a modern, embertelen, használhatatlan, Tibetben gyorsan felépített, új városok.

- hirdetés -

A kajáról még nem is beszéltem. Talán mert nagyon fájdalmas felidézni azt, amit eddig megettem. Lhászában még volt némi tibeti finomság, de azóta kizárólag kínai műanyag mocsok. Az volt a jobbik eset, amikor a forró vízbe beleöntöttek egy kínai zacskós levest. Többnyire tésztaleves volt a menü. Reggel, délben és este. Egyszerűen nincs más, de egy órát kell rá várni. Só az nincs. Kanál se, csak pálcika. Leveshez? Egy szó, mint száz, még az ételt is kiirtották ebből az országból.

Másnapra, a 450 kilométeres utazásra ennivalót kellett vásárolni, mert út közben egyszerűen nem lesz semmi. A boltban sem volt semmi ehető, valami ropiféle lett a menü, palackozott vízzel. Értem én ezt, de mi fog felvinni a hegyre? Mondjuk a ruháimból még nem fogytam ki, de ez lehet, hogy a napi hat liter víz hatása. Nem számítanak a megpróbáltatások, a lényeg, hogy itt lehetek, és mehetek.

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Lhászától a Guge királyságig tartó tibeti kalandtúrát!

Copyright © 2019 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kéés szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos. 

- hirdetés -

Folytatás: Chilapce – Légy áldott! – Nepál, Tibet, Bhután kalandtúra

- hirdetés -
277,186RajongókTetszik
6,949KövetőkKövetés
279KövetőkKövetés
31FeliratkozókFeliratkozás