Tibet körbeutazása után visszatértünk Nepálba. A csomagok ismételt átrendezése után Kathmandu fojtogatóan poros levegőjéből a Föld legtisztább, legegészségesebb országába, Bhutánba indultunk. Ez a történet sem úgy kezdődött, ahogy terveztük. Már előre jelezték, hogy a Delhiből induló repülő órákat fog késni, így ráérünk később kimenni a reptérre. Ennek megfelelően egy rövid sétát tettünk a Thamel piszkos utcáin, Tibetről szóló könyveket keresgélve, majd a város zaklatott forgalmán átverekedve magunkat, megérkeztünk a repülőtérre. Időjárási okokra hivatkozva egy újabb óra várakozás után mégiscsak a levegőbe emelkedtünk egy sárkánnyal díszített farkú repülőgéppel, a csodák és a mosoly országába, Bhutánba.
Az út nagyjából egy órás volt, miközben ismét elrepültünk a Sagarmatha méltóságteljes csúcsa mellett. A felhőkből aláereszkedve, a hegyeket szinte súroló szárnyakkal, szlalomozva közelítettük meg a Pharo-i repülőteret. Már ereszkedés közben látható volt, hogy Ázsia Svájcába érkeztünk.
A reptér azonnal magával ragadta az utazókat. Kicsi, de bűbájos, mint egy ékszerdoboz. A királyi pár, és a nemrég született trónörökös óriási fényképe mellett vonultunk be a főépületbe, ahol mosolygó ügyintézők pillanatok alatt beléptettek az országba. Megérkeztünk Meseországba.
Bhután (Druk Jul) – a mennydörgő sárkány országa. A helyiek szerint itt kell keresni a Shangri-lát, a Földi Mennyországot. Területe alig több, Magyarország egyharmadánál, lakossága viszont csak 680.000 fő. Az ország területének közel 80 %-a erdő, ez a leghegyvidékesebb terület a Földön. Az eddig leaszfaltozott néhány száz kilométernyi, településeken kívüli utakon gyakorlatilag nem létezik egyenes szakasz.
Bhután legmagasabb hegycsúcsána a Tibeti határon levő, 7.570 m-es Gangkhar Puenszum, a legszentebb hegyük a 7.314 méter magas, Dzsomo istennőjük által lakott Dzsomalhari.
Az Éves Nemzeti Összterméket, a GDP-t itt Bruttó Nemzeti Boldogságban mérik. Itt csak 1962-ben jelent meg az első autó, 1974-ben engedték be az első turistát, 1999 óta létezik TV és internet, 2007 óta pedig mobil telefon, és a mai napig nincs egyetlen multi sem. Az egész országban tilos a dohányzás, nem lehet dohányárut kapni, sőt a külföldről érkezőktől az országbalépéskor elkobozzák a cigarettát, de még az öngyújtót is.
Az ország története valahol i.e. 2000 táján kezdődött, amikor nomád törzsek telepedtek le ideiglenesen az enyhe nyári időkben a dúsan termő völgyekben, hogy azután a dermesztő téli hideg elől visszameneküljenek az alacsonyabban fekvő, ma Indiához tartozó vidékekre. Az i.sz. VII. századig éppen ezért India hatása volt az elsődleges, azonban ekkortól Tibet befolyása kezdett meghatározóvá válni olyannyira, hogy a 627-649 közt uralkodó tibeti király, Szongcen Gampó Tibet egyik vallási régiójaként kezelte a területet. Innen ered Bhután neve, ugyanis szanszkritul a Bhotant azt jelenti, hogy Tibet vége.
A buddhista filozófia is ebben az időben kezdett itt terjedni, és ekkor építették ez első kolostorokat is, mivel Szongcen Gampo elrendelte 108 templom építését a Himalája régiójában a rossz szellemek elleni küzdelem megsegítésére. Ebből a küzdelemből alakult ki az a tantrikus filozófia, aminek Padma Szambhava, más néven Guru Rimpocse lett a nagymestere, és aki a rossz felett győzelmet aratva megkezdte tanai terjesztését. Mikor Bhutánba látogatott több helyen otthagyta láb, illetve üleplenyomatát, vagy meditációs helyeit. Ezek ma is megtekinthető, nagy tiszteletben álló zarándokhelyek.
Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Lhászától a Guge királyságig tartó tibeti kalandtúrát!
Ma az ország hivatalos vallása a Drugpa Kagyü, ami a Tibeti Buddhizmus helyi változata. Az ősi bőn vallással való kapcsolatot jelzi, hogy a buddhista szentek ugyanúgy küzdenek a gonosz szellemekkel, mint a legősibb vallások misztikus hősei.
Az első megállónk a Pharo-i repülőtér végénél egy dombon volt, ahonnan beláttuk a környező rizsföldeket, a szemközti dombon levő Pharodzongot, és természetesen a szemtelenül kicsi repteret.
Utunk egy folyóvölgyben vezetett, ahol megálltunk olyan hídnál, amit még a XV. században készített a nagy hídépítő, aki az egész tibeti világban több száz hidat vert a vadul hömpölygő hegyi folyók fölött. A partokon színes, bástyaszerű, emeletes épületek álltak, és közéjük lettek kifeszítve a függesztett vasszerkezetek. Amikor előzőleg itt jártam, még átmehettem ezen az ősrégi, hálószerű kialakítású, imbolygó műemléken, ma azonban új betonhíd hirdeti mellette az ország gyors fejlődését.
Két folyó találkozásánál, egy híd utáni ellenőrzőpont következett. Ilyenek itt is vannak, de ezeknek az a feladata, hogy az illegális bevándorlást megakadályozzák. A meredek oldalú hegyekkel kísért folyóvölgyben továbbhaladva hamarosan beértünk a fővárosba, Thimphuba. Először megtekintettük, és körbesétáltuk a Nemzeti Emlék Sztúpát, amit a harmadik király felesége emeltetett férje emlékére. A csöpörgő eső ellenére sok hívő rótta köreit mély áhítattal.
Sötétedni kezdett, úgyhogy elfoglaltuk szállásunkat a stadion melletti szállodában. Egy igazi ámulat volt, mert a hagyományos építészeti elemek felhasználásával készített épület igen kellemes, sőt lélekápoló volt. A tágas, barátságos szoba is arra volt hivatott, hogy a kényelmünket szolgálja. Igazi luxus, négycsillagos szinten, rendkívül csinos, szolgálatkész személyzettel.
Thimphu egy nem túl tágas völgyben fekszik, így hosszan elnyúlik, és kétoldalt felkúszik a hegyoldalakra. Legfeljebb négyemeletes, szellősen épített házai a pagodaszerű tetőikkel, és a védelmező szerepet betöltő rajzaikkal igazán bájossá teszik.
Először a város fölé épített, pontosabban épülő óriási Buddha szoborhoz kapaszkodtunk föl a meredek, szerpentines úton. Az 51 méter magas aranyszínű szobrot úgy helyezték el, hogy a városból, profilból lehessen látni. Előtte hatalmas kőburkolatú térség, melynek vége szinte lebeg a mélység fölött. A talapzata kétszintes, amiben hatalmas imatermet alakítottak ki. A talapzat körül finoman kidolgozott női angyalok sorakoznak, melyek különféle felajánlásokat tartanak a kezükben. A világos imaterem központi szobra természetesen egy ülő Buddha, amelyet hat, felé forduló, álló Buddha vesz körül. A falakon mennyezetig érő polcok, amelyeken kisebb Buddha szobrok állnak, vagy lesznek. A falakon készülő, vagy kész festmények. Kívül-belül az arany a domináló szín.
Ezután átmentünk egy kézműves műhelybe, amelyben a régi típusú szövőszékeken aprólékos munkával, szorgos kezek által készülnek a hagyományos anyagú és mintájú szövetek. A z emeleti boltban ámulattal néztük a szebbnél szebb anyagokat, illetve készárukat. Itt árulták a már említett gho-kat és kirákat, de a legjobban a különleges formájú, hímzett csizmák tetszettek, amiket például a király teljesalakos képein lehet látni.
Ezután a Thimphudzong következett. Monumentális, erődszerű épület, magas, fehér színű falakkal. Ez ma az ország az ország egyik legfontosabb épülete. Itt van a közigazgatási központ és a vallási központ is, igaz, ez utóbbi télire átköltözik a régi fővárosba, Phunakába. Teszik ezt annak ellenére, hogy az utóbbi években a telek annyira megenyhültek, hogy nincs hó. Az épület tőszomszédságában van a király rezidenciája és a parlament hasonló stílusú épülete. A dzongot a már említett, Tibetből származó láma, Sabdrung építtette. Az első dzong nem véletlenül lett ilyen. A viszálykodások miatt háborúktól dúlt országban muszáj volt erődöt építeni az országegyesítőnek, hatalma megtartása érdekében. Óriási udvarán a környékbeli parasztok is menedéket találhattak. Többször leégett, és a XX. század közepére majdnem teljesen tönkrement, már csak a romjai voltak meg, amikor is a harmadik király meghozta döntését a királyi székhely megváltoztatásáról, aminek része volt a helyreállítási munkák megkezdése. Mára már visszanyerte teljes pompáját.
Szétnéztünk még a helyi piacon, ahol gyönyörűen csomagolt zöldségek és gyümölcsök álltak hegyekben, de a legnagyobb választék a csiliből volt.
Gyümölcsökkel megrakodva nekivágtunk a hegyvidéknek. Az út meredeken, kanyarogva vezetett a felhők közé. A növényzet egyre dúsabb, zöldebb lett, a fák mérete megnőtt, és megjelentek a fák ágain és törzsén élő epifitonok (rajtaélők), a broméliák és orchideák. Köderdőben jártunk. A burjánzó növényzet az állandóan magas páratartalmú levegőből jut megfelelő csapadékmennyiséghez. Az erdő bujaságára jellemző, hogy a csak Bhutanban megtalálható orchideák száma kétszáz fölött van. Miközben kapaszkodtunk, az jutott eszembe, hogy az útépítő mérnökök vonalzója elveszhetett, mert csak körzővel rajzolták meg az útvonalat. Nem volt egyetlen méter egyenes szakasz sem.
Aztán lassan mégis felértünk a 3.080 méteres Dorchula hágó tetejére, amit 108 kicsi, ködbevesző sztúpa koronázott. A dombtetőre épített apró, házszerű építmények sejtelmesen bukkantak fel, vagy éppen tűntek el a szemünk elől a méltóságteljesen kavargó sűrű párában. De miért éppen 108? Mágikus szám a buddhizmusban. Ennyi szem van az imaláncon – a malán, ennyiszer kell leborulni az imához, de ennyiszer kell megkerülni – korát járni a szent helyek körül is. De miért pont 108? A mai világban mindent számolunk. 1 – 2 – 3… A keleti világ hétköznapjaiban azonban a számoknak hamar a végére érünk. Például Iránban a 39 az utolsó, a 40 már nem konkrét mennyiséget jelöl, csupán azt, hogy sok. Itt Tibet környékén már a 3 jelenti ugyanezt! Akkor mégis mi az a 108? Ezen a tájékon úgy hiszik, 100 isten van, és imádkozáskor mindegyikhez el kell mondani egy fohászt. Igen, de a malán 108 golyó van! Persze-persze, de az ember tévedhet, és inkább mormoljunk sokkal-sokkal többet, semmint hogy megsértődjön valamelyik felsőbb lény. Ez az egyik elmélet. A másik matematikai alapú. Ha a három ismert számot elkezdjük szorozgatni, az úgy hangzik, hogy 1*1, 2*2, 3*3, azaz egybeírva 1*2*2*3*3*3, ami bizony éppen 108-at ad. A harmadik ennek a bűvös számnak az egyetemességét hangsúlyozza. A Föld és Nap távolsága a Nap átmérőjének 108-szorosa. A Föld és Hold távolsága, a Hold átmérőjének 108-szorosa. A Nap átmérője a Föld átmérőjének 108-szorosa…
A végtelennek tűnő kanyarok során leereszkedve megérkeztünk Punakhába, ami az 1970-es évekig töltötte be fővárosi szerepét. Ma is fontos döntéseket hoznak a dzongban, sőt az összes királyi esküvőt is itt tartották.
A Punakhadzong a második legrégibb az országban. Punakha az 1980-as évekig csak a dzongot jelentette, addig itt nem volt város, mégis mint a legfőbb vallási központ ez működött fővárosként. Itt tartották a nemzetgyűléseket, és a legfontosabb vallási celebrációkat. A királyság és a vallási intézmények nyáron a hűvösebb Thimphuban székeltek, télire viszont ideköltöztek a farkasordító hideg elől. Amikor viszont Thimphu lett a főváros, Punakha elvesztette jelentőségét. A Punakhadzongot is Sabdrung építette 1637-ben egy olyan helyre, ahol 1328 óta állt egy kis dzong, amik megépítését még a a nagy Guru Rimpoche jósolta meg. Sabdrung egy Avalokitesvara (Eljövendő Buddha) szobrot hozott magával Tibetből, amit itt helyezett el. A Tibetiek számára ez igen becses ereklye lehetett, mert többször is megpróbáltak hadsereggel eljönni érte, mindannyiszor eredménytelenül.
A Punakhhadzongot is Sabdrung építtette, és majdnem olyan nagy, mint a Thimphui, de talán még díszesebb is. Két folyó, a Phochu és a Mochu, a női- és férfi-folyó összefolyásánál épült, így egy fedett hídon lehet bejutni. Már a híd szerkezete is figyelemreméltó. Hatalmas gerendák nyúlnak be a folyó örvénylő víztömege fölé. Az alsók rövidebbek, a fölsők egyre hosszabbak. Hogy ne zuhanjanak a folyóba, hatalmas épületekkel terhelték le a parti oldalukat. A két oldalról egymás felé nyúló szerkezetek nem érik el a folyó közepét, ezért a tetejükre még egy gerendaréteget kellett fektetni összekötésképpen. Az így kialakított íves szerkezet igen impozáns és egyedi formát ad a hídnak.
Maga Dzong is páratlanul szép volt. Virágzó fák vették körül, fölső ablakairól vadméhek hatalmas lépei lógtak. Elmondták, hogy semmi pénzért nem vennék el tőlük a hosszú hónapok alatt, fáradtságosan gyűjtött mézet. A meredek lépcsőn feljutva az imamalmokkal és égtájak őrzőivel díszített előcsarnokba érkeztünk. Mongóliából származó hagyomány, hogy minden égtájnak megvan a maga védelmezője. Tűz ellen tűzzel küzdenek, rémisztő alakjukkal a szörnyeket tartják távol. Nyugatot Csengmizang őrzi, a nemeslelkű vörös király. Kezében csortent (buddhista emlékművet), és egy kígyót tart. A kelet fejedelme Julkorszung, aki mennyei muzsika megtestesítője. Kezében lantot tart, színe fehér. Észak ura Namthóze, az aranyfejedelem. Kezében győzelem lobogóját tartja. Kísérő állata a gonoszt jelképező kígyót legyőző, rettenthetetlen mongúz. Déli égtáj fejedelmének pontosan olyan kék a bőre, mint a Himalája lábainál elterülő India isteneinek, kezében kardot tart.
Az első belső udvaron egy sztúpa, és egy bodhi fa áll, itt szokták tartani évente azokat a maszkos táncünnepeket, amikkel a démonok legyőzését és a buddhizmus térhódítását ünneplik. A hátsó udvarba keskeny folyosó vezet. Innen nyílik az a helység, ahol Sebdrung hamvait őrzik, és innen nyílik az a templom is, ami még ma is fontos döntések színtere. A trón székek a királyt és a legfőbb lámát illetik. A sötét terem mennyezetét hatalmas, domborművekkel díszített rézlemezek borítják. Itt is hatalmas Buddha szobrok uralják a teret, melyek a múltról és a jövőről mesélnek a beavatott szemek számára.
Az éjszakát egy közeli domboldalon levő szállodában töltöttük.
Az erdei madarak már kora hajnaltól trillázták százféle éneküket. A kelő Nap csak kisebb felhőcsíkokat hagyott a környező hegyek kéklő sziluettje előtt, és a kellemes éjszakai hűvös gyorsan kezdett párás meleggé változni.
A bhutániak szilárdan hisznek az újjászületésben, és a buddhizmus része az emberek mindennapi életének.
Házaikat buddhista jelképekkel díszítik, hogy elkerülje őket a balszerencse, a betegség, a fájdalom, és hogy félelem nélkül juthassanak át a szenvedés végtelen tengerén.
Az általuk tisztelt legfontosabb jelképek a következők:
- Az arany ernyő, ahogyan a Nap ellen véd, úgy védi meg a buddhista tanokat, ami által megvédi az emberek lelkét is,
- a győzelmi lobogó az erkölcsi bűntől véd,
- a fehér kagyló a buddhista tanok terjesztésének a jelképe,
- a végtelen csomó a szeretet jele,
- az aranyhal minden lény boldogságát jelenti,
- a lótuszvirág a lélek szabadságának jelképe,
- a kincses váza a hosszú élet, az egészség és a gazdagság szimbóluma,
- az aranykerék a buddhista tanok dinamizmusát mutatja be
Viszonylag késői reggeli után elindultunk egy kolostor felé. A Punakha külvárosának számító apró házak közt keltünk útra. A házakon mindenütt ott voltak a fentebb említett óvó jelképek. Ezeken kívül mindenféle megjelenésben ott pompáztak a Bhutánra oly jellemző férfi nemi szerv ábrázolások. Ebből is a legjellegzetesebb az, amikor szalaggal díszítve örökítik meg. A története az őrült, tibeti származású szerzeteshez, Drupka Qnley-hez köthető. Történt egyszer, hogy meg akarta látogatni a Punakhadzongot, de nem akarták beengedni. Volt nála egy aranyrög, amit beküldetett a lámának ajándékként. Így már fogadták, és megajándékozták egy sállal, amit semmiképp nem tudott elhelyezni magán. Tette ide, tette oda, de sehogy sem tetszett neki. Végülis az jutott eszébe, felköti legnemesebb testrészére. Innen a felfestett dísz legendája. A láma egyébként létező személy volt, és Buddha tanításaiból az élvezd az élet kezdetűt követte. Szerette a lányokat és a jó ételeket, meg még egy kicsit a lányokat.
Még egy történet róla. Egy fiú az ökrével sétált a környékbeli erdőben. Esteledett. A fiú elszomorodott. Arra jött Qnley, és megkérdezte, mi baja. Elpanaszolta, hogy nem fog hazaérni sötétedésig, és jönni fognak a gonosz démonok, és akkor neki vége lesz. Elkérte az ökröt és a fához kötötte. A fiút a térdére fektette, aki egy pillanat múlva otthon találta magát. Ő várt, és kisvártatva megérkeztek a démonok, amik meg akarták enni az ökröt. Az őrült megpróbálta elzavarni őket, de nem tágítottak, erre elővette a falakon ábrázolt testrészét, és azt lengetve futott feléjük. Erre azok úgy megrémültek a félelmetes fegyver láttán, hogy világgá szaladtak. Ennek emlékére építettek ide egy templomot, a Chhimilhlakhang-ot. Oda gyalogoltunk a szépen megművelt rizsföldek, és a fallosszal díszített házak között.
A templom egy pici domb tetején volt, és maga sem volt nagy. Előtte nagyra nőtt bodhi fa adott árnyékot az arra járóknak. Amikor a mesés történeteket hallgattuk, egy fiatal apuka lépett hozzánk, és elmesélte, hogy feleségével gyermeket szerettek volna, de sokáig nem sikerült. Idejöttek imádkozni, és rá kilenc hónapra megszületett a baba, akit hagyományosan az itteni lámáról neveztek el. Mi is bementünk szétnézni. Olyan jellegű volt, mint a nagyok, csak a fő helyre itt az Őrült Láma szobrát helyezték el. A láma egy kis gyerekszerzetes közreműködésével megáldott minket a „szokásos” módon, selyemszövettel összefogott íjjal és nyíllal, valamint egy kicsi cirokseprőszerű alkalmatossággal, amivel vizet csöpögtettek a kezünkbe, melyet a hajunkra kellett kenni. Ezután külön megkértem, hogy a malámat is áldja meg.
Visszaindultunk Pharoba. Először ismét átkeltünk a Dorchula hágón. Szép tiszta volt az idő, úgyhogy ismét megálltunk pár fényképet készíteni. Ha már fényképeztünk, szedtünk is pár marékkal az éppen érő erdei szamócából, és ha már úgyis álltunk, beugrottunk a helyi cukrászdába egy kis csokis sütire. Szerencsére Sylvike gyomra egy kicsit felkavarodott a kanyaroktól, így az összes sütit én ehettem meg.
Timphuban egy gyors ebédet követően ellátogattunk a vadasparkba, ahol a bevezetőben elmesélt történet szerint létrejött takint, az ország nemzeti állatát néztük meg. Az eredetileg 3 500 méter fölött élő állatok a király védelme alatt állnak, és aki bántja azokat, annak igen hosszú börtönbüntetésre kell számítania. Ugyan már láttam régebben, de azért most is meghökkentem előnytelen külsejükön. Szomorú történetet meséltek. Az előző télen a hideg miatt elfogyott a természetes táplálékuk, és szénát hozattak nekik. Sajnos valamilyen kemikália volt rajta, és a nagyrészük elpusztult. A hetvenből csak tizenhárom maradt életben.
A nap utolsó programja egy ősrégi templom megtekintése volt, amit a VII. században építettek. Egészen pontosan csak a jelenlegi templom egy kis helységét, ugyanis csak ez volt az eredeti templom, a többit az 1500-as években építették hozzá. Az első épületrészt Guru Rimpocse Tibeti király utasítására készítették, és egy volt a közül a 108 közül, amit Tibet szerte létrehoztak, egy időben a Lhászai Jokhang templommal.
A bájos kis építmény közelében, egy igazi szájtátós wellness szállodában töltöttük az éjszakát.
Kellemes reggeli, fél óra buszozás. Így indul egy nap, ha az ember Pharoból a Taksang kolostorhoz igyekszik. Egészen a parkolóig nincs is gond, de ott, amikor megpillantja szemünk az 500 méter magas, függőleges sziklafal lehetetlenül keskeny kiszögellésére épített bájos épületcsoportot, eláll a lélegzet. Eláll a látványtól, és eláll azért, mert fel kell mászni oda, a több mint 3.000 méteren található Tigrisfészekbe.
Velünk nem így történt. Éjszaka esett az eső. Az amúgy is magas páratartalom az egekbe szökött, és a köderdő párás lehelete jótékony felhőtakaró mögé rejtette a gyalogtúra célpontját. Szerencsére a talaj már nem volt nedves, de az út igen meredeken kapaszkodott fölfelé. Eleinte ritkásabb erdőségen haladtunk keresztül, de a meredek, poros, sziklás ösvény mellett egyre gyakrabban jelentek meg a rododendron fák, ami később rododendron erdővé vált. A fákon megjelentek a gyönyörű, bordó színű virágok, az ágaik pedig rogyadoztak a rengeteg rátelepült páfrány és Thillandsia súlya alatt. Madarak csiviteltek minden felé. Eléggé idilli lett volna a kép, ha a csökkenő oxigénszintben nem fölfelé kapaszkodtunk volna a meredek ösvényen, miközben szakadt rólunk a víz. Félúton jártunk, amikor pihenőt tartottunk egy teázóban. Ott felhőoszlató teát kaptunk. Ránk fért, mert még nem láttuk, hová igyekszünk. Felhörpintettük a meleg italt, és mintegy varázsintésre, apró nyílás keletkezett a párarétegen, és előbukkant a kolostor sziluettje. Aztán a vonuló felhők ismét eltakarták, de lehetett érzékelni, hogy ez az állapot már csak rövid ideig fog tartani. A melegedő hőmérséklet kezdte ködfoszlányokra szaggatni a felhőket. De eddigre mi már megint gyalogoltunk.
Ha Bhutanban valaki beteg lesz, akkor többnyire először az asztrológushoz megy. A csillagok állása az alapján előír egy pudzsát (vallási szertartást), aminek keretében megállapítja, melyik előző életének rossz karmája okozza a bajt, majd készít számára egy emberfigurát, aminek a kezében egy deltoid formájú, bambuszból készült hálós keret van (mint az álomfogó). Ezt tendónak hívják. Ezzel a bábu befogja a rontást. Amennyiben a betegnek van egy kis szerencséje, meggyógyul, ha nem, visszamegy az asztrológushoz, aki ismét megkeresi a rossz karmát, gabonaszemeket és agyagot összekeverve, a rontással együtt 108 pici, sztúpa formájú agyagedényben helyezi el. A beteg ezeket a cacákat valamilyen szent helyhez viszi, azt háromszor körbejárja az óramutató járásával ellentétes irányban, majd az apró agyagedénykéket ott hagyja, és nyugodt lélekkel távozik, hiszen mindent megtett a gyógyulása érdekében. Vannak, akik elhamvasztott halottaik porát helyezik ilyen cacákba.
A régóta használt ösvény sokszor sok méter mély árokként kanyargott, amelyet a zarándokok cipői és az eső együttesen alakítottak ilyenre. A meredek partoldalba helyenként üregeket mélyítettek, és az előbb említett cacákat helyezték bele. Máshol ezekez sziklák alá, esetleg azok repedéseibe tették. Lassacskán laposodni kezdett az út és ekkor egy kanyarban megláttuk a valószerűtlen építményt. Az apró színes épületek a gravitációnak fittyet hányva állták az idők próbáját a XVI. század óta. Egészen 1998-ig, amikor is egy mécses miatt leégett az egész. Most tehát egy másolatot láthattunk, de attól még jól nézett ki. Ahhoz, hogy beléphessünk, le kellett ereszkedni egy vízesés alá, és egy hídon átkelve ismét visszakapaszkodni a meredekfalú völgy másik oldalában kialakított lépcsősoron.
A bejáratnál állt egy csodálatos kis fa, apró virágai szinte mind más színűek voltak. Lila, sárga rózsaszín, világoskék. Alatta egy apró sziklabarlangban kis szentély és cacák sorakoztak. A bejárati kaputól meredek lépcsősor vezetett fölfelé, a falakon a négy égtáj őrző tartották szemüket a belépőn, és köztük ott volt az életkerék. Kicsit máshogyan festik, és értelmezik, mint Tibetben: Az élet kereke, szanszkrit nyelven Bhavacsakra.
Az életkerék minden buddhista templom egyik legfontosabb képe, egy mandala, ami az élet körforgását ábrázolja. Első ízben Sákjamuni, a nagy Buddha rajzolta meg, aki a kép jobb felső sarkában állva mutatja, hogy ő már túljutott ezen a „mókuskeréken”, amit Kála az idő ura tart a kezében. Az ábrázolás eltakarja a testét, csak a feje látszódik ki három szörnyű szemével, miközben vicsorgó fogaival beleharap az életkerékbe. A karmokban végződő kezei tartják, alul pedig tigrisbőrrel takart lábai látszanak. A kép tele van mozgalmas jelenetekkel. A kör külső sávja tizenkét részre osztott, és a lét okait ábrázolja, mint a tudatosság, öregedés, születés, vagy a szenvedés, meg mindaz, amin tovagördül életünk szekere. Amennyiben ebből a körforgásból sikerül kilépnünk, az örök boldogság vár ránk. A kör belső része hat szekcióra oszlik felül az istenekkel, alul a pokollal. A legbelső kört három állal lakja, a tudatosságot jelképező disznó, gyűlölete jelképező kígyó, és a mohóságot szimbolizáló kakas. Tulajdonképpen a születés és újraszületés misztériumának ábrázolása ez, amiben benne van minden lehetőség, még az is, hogy kikerülve belőle a mindenki által vágyott Nirvánába juthatunk.
Addig is, segítségképpen érdemes tanulmányozni a képi ábrázolásokat. Felülről jobbra a második rekeszben laknak a félistenek. Ott van náluk elültetve a bölcsesség fája, de mivel csak a törzse az övék, a gyümölcsöket a legfelső részben lakó isteneknek hozza, állandóan acsarkodnak és háborúskodnak. Ezeket a csatákat mindig a félistenek veszítik el, mert gonoszak és nincs bennük együttérzés. Az óramutató járásának megfelelően továbbhaladva a következő képen az irigység lakozik. Egy alak, aki mindent felfal, hogy másoknak semmi ne jusson. Mivel a nyaka vékony, a sok finomságot lenyelni csak lassan tudja, így állandóan éhes és szomjas marad. Mivel azonban a hasa az idők folyamán óriásira nőtt, igen rúttá vált a külseje is. Alul látni a Poklot. Ott szenvednek az emberek, és hogy mitől, azt megmondja nekik az ott székelő Együttérzés Istene. A kezében tartott aranytükörben lehet látni az elkövetett bűnöket, amikért most lakolni kell. Ez azért fontos, mert a múlt meghatározza a jelent, és azon keresztül a jövőt is. Balra fölfelé az állatok laknak, azok fölött pedig az emberek, akiknek a legjobb szint jutott. Azért a legjobb, mert nekik jutott az akarat szabadsága, amivel áldozhatnak a vallásuknak, amivel közvetlenül áldozhatnak a fölöttük lakó isteneknek.
A kerék megmutatja azt is, hová lehet újjászületni. Nem választással, hanem az érdemek alapján. Az emberek földi cselekményei meghatározzák, hogy melyik körszakasz lesz a lakhelyünk a következő életben. Buddha a kép sarkában megmutatja a követendő utat, azonban rád nem erőlteti.
A templom a Buddhizmus egyik legfontosabb zarándokhelye, mivel a vallás egyik nagy tanítója Guru Rimpocse átrepülte a Himaláját, itt érte el Bhután földjét, és itt van az a barlang, ahol hosszú időn keresztül meditált. Az egyetlen tápláléka a barlang mennyezetéről csöpögő nektár volt. Hamvai egy részét egy másik szinten rejti egy kis sztúpa. Látható itt egy hatalmas kő is, amely alá kincset rejtett, de azt majd csak az arra méltó fogja megtalálni. Minden esetre annak, aki csukott szemmel eltalálja az ujjlenyomatát, teljesül egy kívánsága.
A mesebeli helyről lefelé vezető út sem volt könnyű, mert poros volt, és kissé csúszott. A rododendron erdőben szürke langur csapattal találkoztunk, amik a fák ágain pihentek. Ritka majomfaj, ezért nagy szerencsét hoz annak, aki látja.
Délután bementünk Pharo belvárosába. Ez nem több mint egy utca, kétoldalt kétszintes, színes házakkal, amelyeknek földszintjén boltok működnek. Teljes mértékben a turisták kiszolgálása a céljuk, de olyan áron, ami egyszerűen elképesztő. A művészileg, vagy koruknál fogva kicsit értékesebb tárgyakért gondolkodás nélkül elkérnek félmillió forintnyi dollárt. Az életszínvonal növekedésével párhuzamosan beindult a külföldiek lenyúlásának általánossá válása. Ennek nyilván az ad alapot, hogy aki idáig eljut, az sokat tud áldozni erre a hóbortjára, másrészt a kicsi ország kevés igazi, megvásárolható értéket tud felmutatni, ami ráadásul gyorsan fogy.
Kaptunk egy kevés szabadidőt, amit arra használtunk fel, hogy szó szerint elrohanjunk a város melletti Pharodzongba. Ez is egy erődkolostor, ami a Pharo folyó fölé magasodik, és egy fahídon át közelíthető meg. Sajnos a belsejét nem tudtam megnézni, mert a nagy sietségben nem vittem magammal hosszú ujjú fölsőt. Sebaj, voltam már bent előző utazásom során, meg idő úgysem lett volna az alapos megnézésére. Amiről a világ ismeri ezt az épületet, az a Kis Buddha című amerikai film, mivel egy részét itt forgatták. Érdekességként hozzáteszem, hogy a királyi palotában játszódó jeleneteket pedig a Phatani Durbar téren. és Királyi Palotában.
Ma búcsúztunk Bhutántól. Kora hajnalban kimentünk a repülőtérre, mert a gépnek hétkor el kellett volna indulnia, de megérkezett a monszun. Telt-múlt az idő, de az időjárási viszonyok miatt nem engedtek felszállni. Úgy tíz óra felé enyhült az eső, és engedélyt adtak az indulásra. Legnagyobb meglepetésünkre egy kicsi légcsavaros gép várt ránk. Mi a manó? Ezek nem tudják, hogy a világ legmagasabb hegylánca fölött kell átrepülnünk? De ház az események pörögtek. A pilóta vidáman beugrott az ülésébe, és perceken belül emelkedtünk is. Ezt inkább éreztük, mint láttuk, mert súlyos felhők ültek a tájon. Reméltük, hogy a kapitány jól tudja az útvonalat, mert arra emlékeztünk, hogy elég kacifántosan érkeztünk ide, szinte súrolva a szárnyainkkal a meredek hegyoldalakat. A vakrepülés hibátlanul sikerült, és lassacskán felkapaszkodtunk a 8.000 méteres utazási magasságba, ahol már éppen csak, de a felhőréteg fölött repültünk, és ismét megláthattuk a nyolcezres hegycsúcsok némelyikét. Alighogy elhaladtunk az Everest mellett, máris ereszkedni kezdtünk. Ismét bele a sűrű tejfölbe. Fél óra aggódás következett, mert még a szárnyak végéig sem lehetett ellátni. Végül is a felhőszint alá ereszkedtünk, és megláttuk Kathmandu első épületeit. Egy gyönyörű leszállás, és ismét Nepálban voltunk.
A délelőttöt az aktív kétségbeesésnek szenteltük. Hogyan tudjuk hazaszállítani a nem kevés, és nem könnyű árumennyiséget, amit a holmiaink mellé kellene elcsomagolni? Egy órás logisztikázás után körvonalazódott a megoldás, úgyhogy a néhány öklömnyi szabadnak vélelmezett hely eltüntetésének okán újabb boltlátogatási körútra indultunk. Már csak úgy ímmel-ámmal válogattunk, és az alkudozások során is izgultunk, nehogy elfogadják az általunk felajánlott összeget. Ezen a téren nem jártunk túl nagy szerencsével, úgyhogy ismét többszatyornyi csomaggal tértünk vissza a még le sem zárt csomagjaink mellé.
Egy késői ebéd egy autentikus kifőzdében, majd a szállodába visszatérve a bőröndjeinket, valamint az utazást lezártnak nyilvánítottuk. Mivel már mindenki elutazott, az utolsó pénzemből vásárolt EVEREST BEER-t iszogatva emlékeztem vissza életem eddigi leghosszabb nyaralásának részleteire.
Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Lhászától a Guge királyságig tartó tibeti kalandtúrát!
Copyright © 2019 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
A cikk megjelenését a Pachamama Expeditions támogatta.
