Dél-Amerika legdélebbi szeglete Tűzföld és Patagónia után észak felé indultunk. Ha megérkezve Buenos Airesben nem lett volna eléggé melegünk, akkor ezen a napon kaphattunk egy kicsit többet, ugyanis az Iguazú-vízeséshez indultunk, ami kétórányi repülőút É-ÉNy-i irányban.

Az Iguazú folyó vízesése az argentin-brazil határon fekszik, a Paraguayi határtól is csupán 15 kilométernyire van. A vízesések ott alakultak ki, ahol keletről, Brazília felől az Iguazú folyó beletorkollik az Argentína felől érkező Paraná folyóba. Az itt élő őslakos guarani indiánok adták neki az Iguazú (Iguaçu) nevet, amelynek jelentése: Nagy Víz.

Kialakulására két elmélet létezik. Az őslakos guarani indiánok legendája szerint a vízesést Mboi isten hozta létre. Az történt, hogy Mboi isten beleszeretett egy törzsfőnök lányába, ő azonban nem kért az égi kegyből. Földi szerelmével csónakba ült, és próbáltak elmenekülni Mboi haragja elől. A vérig sértett és bosszúszomjas isten sziklákat emelt ki a földből, hogy a szerelmespár a végzetébe zuhanjon a folyó vízesésein.

A másik vélekedés szerint az Ördögtorok-szakadékot a folyó egy geológiai törésvonal mentén vájta ki az évmilliók során a vastag bazaltlávarétegbe.Ma a vízeséstől 20 kilométerre található valamikori határvárosba érkeztünk, amit a vízesés látogatói miatt fejlesztettek föl. Egy medencés, belsőkertes szálláson helyeztek el minket, amit vadon termő trópusi növények díszítettek.

Miután megáztattam magam a banánfákkal övezett medencében, és elfogyasztottam szerény ebédemet a teraszon üldögélve, az egy kilométerre található Brazil, Argentin, Paraguayi hármas határhoz sétáltunk el, ahol az Iguazú vörösesbarna vize óriási örvényeket kavarva keveredik a Parana zöldesebb víztömegével. Érdekes, hogy az összefolyás majdnem derékszögű, mint egy útkereszteződés.

A meredek partokat áthatolhatatlannak tűnő dzsungel borítja, amelyben mintha minden fa más fajhoz tartozna. A levelek változatos formája, és a zöld végtelen számú árnyalata ámulatba ejtő.  Rengeteg aranyszínű szitakötőt, és néhány zöld papagájt is láttam. Az aljnövényzet sem kevésbé változatos, mint a lobkorona. Néhány faj elterül a talajon, mások ember nagyságú leveleikkel igyekeznek befogni napfényt, még megint mások a vékony szárukkal vastagabb fák törzsére tekeredve törnek az ég felé. A part alsó szakaszán látszik, hogy az ár a jelenleginél akár 8 méterrel magasabbra is emelheti a vízszintet. Mindkét folyónak láthatóan óriási az ereje, de vajon mennyivel lenne még erőteljesebb, ha a Paranat nem zaboláznák meg az Itaipu gátjai?

Ez a hármas országhatár az egyik legkülönlegesebb, mivel folyók összefolyásánál tudomásom szerint nincs több. Még egy aprócska határátkelőhelyet is láttam, ahonnan komppal lehet Paraguayba menni. Brazíliába már azért nem jár át, mert az egy kilométerrel arrébb ívelő hídon vezetik át oda a közút forgalmát.

A városnak ez a része bárhol lehetne a fejlődő világban. Álmos katona támaszkodik a rozsdásodó épületében a puskáján, és cseppet sem törődik a járókelőkkel, mivel ha valaki van olyan idióta, hogy itt akarjon átszökni a túlpartra, az úgysem éli túl a folyó kavargó örvényeit, ami meg errefelé át tud jönni rajta, attól meg ő úgysem tudja egyedül megvédeni hazáját.

A mai nap az Iguzú-vízesésé volt. Kora reggeltől turistautakon gyalogoltunk, hogy különféle helyekről lássuk ez a csodát. Az egész terület egy áthatolhatatlan dzsungel, csupán a nagyon jól kiépített gyalogutakon lehet közlekedni. A sűrű növényzetben lehetetlen egyetlen lépést is megtenni, és akkor még nem is beszéltem arról, ami a lábunk alatt akadályoz a járásban, kidőlt fák, hegyes fadarabok, szakadékok. Persze egyébként sem érdemes letérni, mert ott már minden az ellenséged. Vagy meg akar enni, vagy meg akar marni, de legalább meg szeretne mérgezni. Ami színes az azért veszélyes, mert mérgező mivoltát hirdeti, ami rejtőzködik azért, mert alattomosan támad.

Él itt puma és leopárd, több száz féle pók, amik közül még a kicsik is komoly veszélyt jelentenek, 14 fajta mérges kígyó, ami mind halálos marású, gyönyörű békák, amiknek még az érintése is öl, 3 cm-es hangyák, aminek a marásától mindenki retteg, majmok, amik lopnak, és a harapásukkal veszettséget terjeszt. A vízben ember nagyságú harcsák, és kajmánok figyelik zsákmányukat, de még egy csomó növény érintési is komoly kellemetlenséggel jár. Itt nem azt kell megtanulni, hogy melyik gomba a mérgező, mert mind az. Összesen három kivétel van, csak ezeket kell ismerni.

A nagyon párás, nehéz levegőben már korán reggel meleg volt, de ahogy a Nap emelkedni kezdett, rá kellett jönnünk, hogy ez a zöld pokol tornáca. A baktérítőtől csak egy kicsit voltunk délebbre, a napéjegyenlőséghez közeledtünk, úgyhogy a központi csillaguk szinte függőlegesen sütött le ránk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy piszok meleg volt, a Nap pedig úgy égetett, mintha parazsat szórtak volna ránk. Szerencsére az út legnagyobb része az erdőben vezetett, ami ugyan árnyat nyújtott, de párásabb is volt.

A látvány azonban mindenért kárpótolt. Szinte minden fa, minden lágyszárú más volt, és minden felé valamilyen állatot is lehetett látni. Nagy részük persze ízeltlábú volt, leginkább pók. Persze még sok mást is láttunk. Csak úgy felsorolásszerűen, a teljesség igénye nélkül megemlíteném az óriás vándorhangyát, legalább százféle lepkét, őzet, majmot, kajmánt, harcsát, tukánt, kékeszöld békát, kabócát, hernyókat, fakopácsot, és még egy néhány másik madárfajt.

Ezen a helyen érti csak meg az ember igazán, miféle ádáz versenyfutás zajlik a növények között. Ami a földből nő ki és erős törzsű, az azonnal az ég felé tör, hogy napfényhez jusson. A liánfélék nem pocsékolják energiájukat erős törzs növesztésére, ők a gazdanövény fiatal korában annak ágaiba kapaszkodnak, és azokon lógva vontattatják magukat fölfelé. Mások a már felnőtt fa törzse köré fonódva törnek az ég felé, megint mások, például az orchideák, már eleve a fa ágain vernek gyökeret. Amennyiben nem túl zárt a lombkorona, és jut a talajra is fény, az aljnövényzet is dúsan burjánzik. A nálunk féltve gondozott szobanövények, csak csenevész utánzatai az itteni több méteres eredetieknek. Némelyiknek méteres levelei vannak.

Eleinte néhány kisebb vízesést láttunk, amik egy-egy csendesen csordogáló csermelyből válnak 60 méteres vízfüggönnyé. Lenyűgöző a látvány, ahogy a víz először egy kicsit meghajlik, majd egy bazaltperemen átbukva cseppekre szakad, és dübörögve zuhan a mélybe. Elképesztő, hogy még az aljnövényzetben lassan kanyargó patakocska is milyen erővel bír.

Ezeken a természeti erőkön elmélkedtem, amikor az egyik kanyar után szinte letaglózott a levelek résein átfurakadó látvány. Az egész látóhatárt betöltötte egy elképesztő méretű vízesésrendszer, amely félkör alakban övezett egy szigetet. A távolabbi végénél még egy vízpárába burkolódzó kiöblösödést, az Ördög Torkát is lehetett látni.

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd az Argentína utazás – Iguazú-vízesés programot.

Mennydörgő dübörgés, kavargó vízpára, méregzöld, buja növényzet, felbukkanó, majd elenyésző szivárványok a kék ég alatt. Az ember ilyet még álmodni sem tud. A földöntúli csipkeszépség, és a mindent elpusztítani képes, elsöprő erejű őserő. Ez az, aminek a kemény bazalt alapkőzet sem tud ellenállni. A felfoghatatlan mennyiségű víz kitartó munkája lassan, folyamatosan meghátrálásra kényszeríti a földfelszín egyik legkeményebb anyagát. Így hátrál lassan, de folyamatosan az a sziklaperem, ami a hely vonzerejét adja. Az időnként rám zúduló hűvös vízpermet még jól is esett a hőségben.

Lassan felkapaszkodtunk a fölső platóra. Ha alulról csodás volt a látvány, föntről káprázatos és szédítő. Az alábukó víztömeg szinte magával szippantotta az embert. Hihetetlen az a látvány, ahogy a nyugodt, barna víztömeg először örvényleni kezd, majd fehér csipkévé szakadozik. Mese nincs, itt a víz az Úr! A látványtól megbabonázva haladtunk, egyik ámulatból a másikba esve.

A víz fölött, betoncölöpökre épített acél járdákon sétáltunk, nagyjából 5 méterrel a folyó fölött. Nem túlzok, kilométereken keresztül! Az örvénylő áradat apró szigeteket kerülgetve az egész látóhatárt betöltötte. És ez még csak egy átlagos vízhozamú nap. Az északról, a Brazil esőerdők pereméről eredő folyó a Pantanal kiszámíthatatlan esőzéseinek vizét is szállítja. Ilyenkor válik igazán dühödté. Az öt méterrel megemelkedő vízszint még a hidakat is magával viszi a mélybe. Vajon mit írna erről Petőfi? És ez a folyó, csak részletesebb térképeken van jelölve. Tegnap láttuk is, mennyivel jelentéktelenebb, mint az őt befogadó Parana.

Egy rövid pihenő után a legészakibb vízeséshez, gyalogoltunk. A dzsungel mélyén megbújó látványosság jó harminc métert zuhan alá. Vize kellemesen hűs, mély szurdokába nem süt be a Nap, így mint egy Szirén éneke, vonzott maga felé. Nem sokat kérettem magam, csak a pólót dobtam le magamról, és már hűsöltem is a vízben. Kipróbáltam a harminc méteres nyakmasszázst is. Elképesztő ereje volt, majdnem a sziklába klopfolt. De nagyon jól esett. Hát ez már túl volt minden testi és lelki kényeztetésen. Vagy mégsem? A visszafelé vezető úton majomcsapattal, őzzel és tukánnal találkoztunk. Mire kiértünk az erdőből meg is száradt a ruhám.

Kisvasúttal utaztunk el a legtávolabbi ponthoz, a már említett Ördögtorokhoz, ahol a legtöbb víz bukik alá. Ide is a folyó fölé épített acélhidakon lehetett bejutni. Ismét kilométeres távolságokat gyalogoltunk. Még csak most kezdtem felfogni mekkora is ez a folyó. Illetve ez nem igaz, nem tudtam felfogni. Láttam, de nem hittem. Láttam, de nem értettem. Mondom, de magam sem hiszem. Olyan 4-5 kilométer széles lehetett ez a féktelenül áramló víztömeg, amit emberi ésszel fel sem lehet fogni, és ami pár percen belül a mélybe zuhan. Mindennek a jelentős része az Ördög Torkán megy le. Hömpölyögve, tajtékozva. Olyan pokoli erővel zuhan alá a tengernyi áradat, hogy a felcsapó, mindent beborító vízpárától látni sem lehet, mi van a mélyben. Csak álltam, és bámultam, miközben ismét csurom vizes lettem a felcsapó vízpermettől.

 Sok vízesést láttam már, de ez A vízesés, ez a vízesések fejedelme. Hatalmas, méltóságteljes és erőteljes. Ezt nem csodálni kell, ez maga a csoda! A Viktória-vízesés csodaszép. Van benne erő, mégis nőiesen bájos. Méltó párja az Iguazúnak, egy igazi vízeséskirálynő, de mégis csak a második. És a Niagara?  Az sajnos a nyomukba sem léphet. Ezekhez képest csak a futottak még kategória. Olyan kis aranyos.

És egy Iguazúnál nagyobb csodát a Brazilok simán eltüntettek az Itaipu erőmű építésekor. Jellemző a gát méretére, hogy a mögötte felgyülemlő 220 km hosszú, 34 km széles és 160 méter mély tenger simán elnyelte az egészet, és a modern világ mit sem tud róla… Próbálom használni a fantáziám, de nem megy… Milyen lehetett az a vízesés, ha az Iguazú folyóhoz képest a Parana sokszorta nagyobb?

A mai napon ismét az Iguazúé lett a főszerep. Autóval mentünk át Brazíliába egy folyó fölött átívelő hídon. Argentínában spanyolul beszélnek, de Brazíliában a portugál a hivatalos. Ez egy pápai döntés eredménye, amelyben a két Ibériai király őt kérte fel az újonnan gyarmatosított terület „igazságos” felosztására.

A Brazilok szerint erről az oldalról szebb a látvány, mivel innen lehet szemből rálátni az alázuhanó víztömegre, és innen látszik a legnagyobb terjedelmében a gigantikus csipkefüggöny. Persze még így is csak több helyről, több részletben lehet megcsodálni, hiszen a vízesés egy-egy kisebb szakasza is betölti a látómezőt. Itt is egyik ámulatból a másikba estünk.

A bejárattól busszal vittek be a szurdokhoz, ahol annak peremén, az egészen eddig húzódó dzsungel árnyékában haladtunk. A lábunk között minduntalan coatik bukkantak föl valami csemege reményében. Ez a macskaméretű, tömött, barnabundás, hegyes pofájú jószág fürgén mozog, miközben fekete gyűrűs, testétől hosszabb farát függőlegesen tartja. Nem mászik az emberre, de figyel minden kínálkozó alkalmat. Tőlem is ellopott egy kis kekszet, amikor a hátizsákomat a földre tettem. Néztem, ahogy apró, mozgékony orrocskájával szimatolgat, majd egyetlen pillanat alatt, zsebtolvajt megszégyenítő ügyességgel és gyorsasággal bebújt a hátizsákba, kettéharapta a zacskót, és már futott is a csemegével. Az erdő aljnövényzetében aguti keresgélt élelmet. A 30 cm-es rágcsálót a zöldesbarna bundája szinte láthatatlanná tette. Egérszerű, fekete gombszemeivel és hegyes orrával kutatott valami ennivaló után. Amikor megtalálta, mókus módjára a hátsójára ült, és két mancsával fogva a zsákmányt, apró, gyors mozdulatokkal rágcsált.

A hasadék másik oldalán eközben szakadatlanul zuhogott a víz a mélységbe. A levegőben keselyűk köröztek. Vége-hossza nem volt a vízesések sorának, amelyek áradáskor összefüggő vízfüggönnyé válnak. Az ég felé törő vízpermeten megtörő napfény gyönyörű szivárványokat festett a vörösesbarna sziklák elé, amelyeken üdezöld növényzet tenyészett. A kék égen bárányfelhők úsztak csak azért, hogy a látvány még tökéletesebb legyen.

Az Ördögtorokhoz érve megtapasztalhattuk a víz erejét. A hatalmas üstnek csak a kijáratáig lehetett eljutni, de a mellette lezúduló áradatnak is gyomorremegtető volt a robaja. Lesétáltunk egészen az alsó vízfelület fölött futó járdáig. Onnan felnézve egészen kicsinek és gyengének éreztem magunkat. Törpék voltunk az óriások jakuzzijában. És ők éppen pancsolósat játszottak. Az ösvény egészen a szurdok közepéig vezetett, ahol pillanatok alatt ronggyá áztatott az aprószemű vízpermet. Körbevett minket a rohanó ár, körbeölelt a vízesések sora, csurgott rólunk a víz, fölöttünk pedig a sziklaperemről elragadott apró cseppekből álló felhő gomolygott. Nem lehetett betelni a látvánnyal, miközben minden érzékszervünket lekötötte ez a csoda. Hallottuk a dübörgést, éreztük a víz illatát, tapintottuk hűvösségét. Ettől jobban csak a tenger mélyén tud befogadni a víz.

Lifttel lehetett feljutni egy toronyba, ahonnan úgy 50 méteres magasságból lehetett rácsodálkozni erre a látványosságra. Még innen a magasból sem lehetett befogni a maga teljességében. Sem szemmel sem aggyal. Akár milyen messzire is fókuszáltam, még azon túl is folytatódott. Igazuk van a Braziloknak, innen nagyon szép az Iguazú-vízesés, de valahogy a másik oldalról lehet igazán megélni. A kettő együtt tökéletes.

Rövid, de emlékezetes Brazil látogatásunk után visszakocsikáztunk Argentínába, és repülőre szálltunk. Ahogy a gép emelkedett, még magasabbról szemlélhettük meg a tájat. A mohapárnaszerű, végtelen, zöld dzsungelt hatalmas kanyarokkal meanderezve szelte át a békésnek tűnő folyó, hogy azután minden előjel nélkül alábukjon, és ne maradjon belőle más, mint egy hasadék, és egy ég felé törő páraoszlop. És persze a feledhetetlen emlék.

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd az Argentína utazás – Iguazú-vízesés programot.

Copyright © 2019 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor, Birtalan Csaba Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos. 

A világ legdélibb szeglete Tűzföld és Patagónia leglátványosabb gleccsere, a Perito Moreno után az argentin-chilei határon húzódó két ikonikus hegycsoport meghódítására indulunk, de előtte egy kis hegymászó történelemmel kezdünk.

Két hegy, két legenda, két hódítás

Patagónia minden felfedezője említést tett a Fitz Royról, de Alberto María de Agostini atya az, aki valóban felfedezte a világ számára a hegyet. Az Alpok hatalmas csúcsait addigra már meghódították, így – az európai hegymászó-elithez eljutva – az atya fotói felébresztették bennük a „vadászösztönt”. Mindenki „Patagónia legyőzhetetlen királyát” akarta meghódítani.

1937-ben vágott neki az első kísérletnek egy olasz expedíció, de még csak a fal aljáig sem jutottak el. Utánuk többen is próbálkoztak, de senkinek nem sikerült megfejteni a gránitbástya titkát.

1950-ben egy francia expedíció megmászta az Annapurnát, először lépve át ezzel a 8 000 méteres álomhatárt. Az expedíció egyik tagja Lionnel Terray „az Alpok lokomotívja” volt. 1951 decemberében Párizsból Buenos Airesbe repült szívében minden hegymászó dédelgetett álmával: meg akarta mászni a Fitz Royt!

Perón elnök nagy szeretettel fogadta a mászókat, az argentin kormány minden segítséget megadott a kísérlet sikeres befejezéséhez. Az expedíció azonban tragédiával indult. Még mielőtt mászni kezdtek volna Jacques Poincenot belefulladt a Fitz Roy-folyóba. Később róla nevezték el a Fitz Roy közelében emelkedő egyik legszebb csúcsot. Halálának pontos körülményeit nem ismerjük, de az a szóbeszéd járja, hogy egy feldühödött birtokos – aki nehezen tűrte, hogy a jóképű francia elcsábította a feleségét – keze is benne lehetett a dologban. 1952 január 5-én kezdték felállítani az alaptábort a Blanco-folyó bal partján. Hevenyészett viskókat építettek a kidőlt fákból, ez szolgált az expedíció bázisául. A következő időszakban a tagok egy része az alaptábort igyekezett feltölteni a szükséges felszereléssel, Louis Lliboutry térképész és fizikus a terület kartográfiai felmérését végezte. Neki köszönhetjük, hogy a környező csúcsok közül jónéhány a francia repülés úttörőiről kapta nevét: Saint-Exupéry, Mermoz, Guillaumet…

Egy felderítő csapat pedig azon igyekezett, hogy megtalálják a fal tövéhez vezető legjobb utat. Lassú és fárasztó folyamat volt, de abban az időben, az akkor rendelkezésre álló eszközökkel másképp nem lehetett elképzelni egy sikeres csúcstámadást.

Az úgynevezett „magaslati tábor” egyszerű, hóba és jégbe vájt barlangból állt, amibe a férfiak behúzódhattak a zord időjárás elől.

15 nappal az expedíció megkezdése után, a tapasztalt hegymászókat is megdöbbentő erejű szélben nekivágtak a falnak. Rögtön az első nap rájöttek, hogy ez bizony más, mint az Alpokkban mászni! A rájuk váró 700 méterből egy nap alatt csak 20-at tudtak teljesíteni, a fal sokkal technikásabb volt annál, mint amire számítottak, a szél fülsüketítően tombolt, vészesen fogyott az élelmük és a tüzelőjük. Miután a magaslati táborban beomlott az egyik barlangjuk, a mászók visszatértek az alaptáborba. Az estanciák tulajdonosai ellátták őket élelemmel és ginnel, de még ez sem tudta jobb kedvre deríteni az expedíció tagjait. Úgy tűnt, Madsen próféciája valóra válik: Isten azért teremtette a Fitz Royt, hogy alázatra tanítsa az emberiséget, hogy megmutassa a teljesítőképesség végső határát, melyet senki nem léphet át.

Január 28-án az idő kedvezőbbre fordult. Minden kezdődött elölről: újra felhordták a felszerelést és Terray és Magnion három nap múlva ismét nekivágott a falnak. Lassan ,de biztosan haladtak felfelé. 120 méter megtétele után leereszkedtek, hogy másnap újúlt erővel vágjanak neki a falnak. Érzeték, hogy most vagy soha, mert ez a hegy nem ad második esélyt senkinek! A lehető legkevesebb felszereléssel vágtak neki, de tudták, hogy mindenképpen a falon kell tölteniük az éjszakát. Egy keskeny párkányon bivakoltak, majd reggel – némi cukros víz elfogyasztása után – elindultak a csúcs felé. A felhőtakaróba burkolózott hegyen egyre erősödött a szél. Lionnel, a hegymászás nagy legendája, akinek állóképességét és kitartását még a nepáli serpák is nagyra becsülték, életében először úgy érezte, hogy legyőzték. A visszavonulás mellett döntött. A társát, Guido Magnonet azonban hatalmába kerítette valami őrület, mert más szóval ezt nem lehet jellemezni: átvette a vezetést és ezzel újra feltüzelte Terrayt is. A teljesítőképességük határán, rögzítésre alkalmas szögek nélkül, úgy, hogy 48 órája nem ettek és nem ittak 1952 február 2-án, 17:00-kor a két mászó felért a csúcsra. A zsebükbe tettek egy-egy apró követ és leereszkedtek. Meghódították a meghódíthatatlant.

Cesare Maestri és a Torre

A Kordillerák csúcsa felől közelítő utazó elsőként a Fitz Roy lenyűgöző látványával szembesül. A büszke piramisra emlékeztető óriás mellett eltörpül a többi csúcs, szinte mágnesként vonzza a tekintetet, nehéz kivonni magunkat bűvköréből. De ha sikerül, akkor észreveszünk egy másik csúcsot, ami hasonlóan varázslatos. A Cerro Torre szintén legendás hegy. Az első hegymászók elátkozott hegyként, sziklába zárt sikolyként, pokoli sziklaként írták le, olyan csúcsként, aminek megmászása lehetetlen. a Fitz Roy expedíció francia orvosa ezt írta róla: „Még a gondolata is nevetséges és hiábavaló annak, hogy ez a hegy megmászható”.

A Fitz Roy meghódítása után azonban a Torre lett a szűz csúcsok után áhítozó mászók legújabb álma. Bár alacsonyabb a Fitz Roynál, a Torre még annál is technikásabb hegy. A Csendes-óceán felől érkező nedves légáramlatok pillanatok alatt képesek vihart kavarni, a függőleges falon néhány óra leforgása alatt vastag hóréteg alakulhat ki, ami a hirtelen bekövetkező melegedéssel azonnal lecsúszik, fogságba ejtve a mászókat. A Torre az első pillanattól az olaszok „játszótere” volt. 1957-ben két olasz expedíció is megpróbálta megmászni. A nyugati oldalon a híres Bonatti és Mauri próbálkozott. A „Remény nyergéig” jutottak, a Torre és az Adela csúcs közötti nyeregig. Innen még 100 métert tudtak megtenni, de vissza kellett fordulniuk. A keleti oldalról induló expedíciónak sem volt nagyobb sikere. Az csapat vezetője, a híres Bruno Detassi így nyilatkozott: „Ezt a hegyet lehetetlen megmászni! Megtiltom, hogy bárki újra próbálkozzon!”.

Az expedíció egyik tagja, „a Dolomitok pókja”, Cesare Maestri azonban úgy érezte, hogy neki az a végzete, hogy megmássza ezt a hegyet. A naplójában ezt írja: „Itt állunk, hiányérzettel a szívünkben. De hiszem, hogy mindent megtettem azért, hogy ez ne így legyen. Vissza kell jönnöm és vissza is jövök majd.”

Két évvel később Maestri újra ott áll a hegy lábánál. Az első napok a felszerelés szállításával teltek. Felállítottak három tábort, egyet a Torre-tónál, egyet a Mocho lábánál, egyet pedig 1,650 méteren, majd visszavonultak. Várták a jó időt.

1959 január 28-án úgy döntöttek, nekivágnak. Cesare Maestri, Cesarino Fava és Toni Egger gyorsan haladt a rögzített köteleken, 11 óra múlva elérték az északi falnál húzódó dombot, amit „A hódítás nyergének” neveztek el. Itt töltötték az első éjszakát. Másnap reggel Fava visszatért az alaptáborba, Maestri és Egger viszont továbbment.

Naplóbejegyzéseik megmutatják milyen szenvedések árán jutottak előre: „…előttünk tornyosul az északi fal. A hasadékok, rések jegesek. Toni visszanéz rám és én bólintok. Menjünk!”…”A hó és a jég az arcunkba vág. Minden porcikánkban érezzük a hideget.” 12 órával később a két hegymászó elért egy kisebb hómezők, ahol felállította hevenyészett bivakját. „Gyorsan telik az éjszaka. Az idő egész jó, csak az akaraterőnk kitartson!” – írja Maestri.

A második nap észrevették, hogy a hegyről több jégtömb lóg le, Damoklesz kardjaként lebegve a fejük felett. A második éjszakát a csúcstól 200 méterre töltötték. Napkelte előtt a csúcsot már felhők borították, a hőmérséklet egyre emelkedett, a barométer süllyedni kezdett. Tudták, hogy jön a vihar nyugat felől. Már nem csak a heggyel, hanem az idővel is küzdeniük kellett.

„Toni elindult és átjutott egy csaknem függőleges falon. Halad felfelé, egyik sziklaszöget a másik után teszi be. Egyszer csak felkiált: Cesare! Nézd! Ott a csúcs!” Megannyi kínlódás, felkészülés és kudarc után megadatott nekik néhány pillanat a csúcson, a nyugati szél üvöltése közepette. Ami ezután következett az nem ereszkedés, hanem egy kétségbeesett kísérlet a menekülésre. A szél egyre erősödött, a hóréteg egyre vékonyabb lett. Mindenfelé lavinák indultak el.

Az ötödik bivak után végre úgy érezhették: remény van a túlélésre. A széltől már védettek voltak, de a lavináktól még nem. „Éppen ereszkedtem, amikor hatalmas robajra lettem figyelmes.” – írja Maestri. „A falról épp akkor szakadt le egy óriási jégtömb. Toni! Vigyázz! – kiáltottam, majd a hátamat a falnak vetve igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzódni. Érzetem, ahogy a szél végigsimít a testemen és akkor megfeszült a kötél. A lavina lecsapott Tonira és elsodorta. Csak a szél üvöltését hallottam, ott álltam, kezemben az immár súly nélküli kötéllel.”

Az expedíció kezdete óta fenyegető tragédia az utolsó pillanatban, a rögzített kötelektől egy karnyújtásnyira következett be. A végtelennek tűnő, magányos éjszakában Maestri ezt írtja naplójába: „Ma eldől a sorsom. Nem nézek fel, ha hallom majd a lavina robaját. Nem sikoltok majd, ha hirtelen minden csendbe borul körülöttem. És nem érzek majd boldogságot, ha mégis elérem az alaptábort.”

Maestri épségben lejutott, de otthon sem úgy fogadták, ahogyan azt várta. A hegymászóvilág egy része nem hitte el, hogy feljutottak a csúcsra. A sikeres csúcstámadást bizonyító képeket Toni Egger készítette, kamerája vele együtt odaveszett. Négy évvel később egy angol expedíció megtalálta a holttestét, de a fényképezőgépe nem került elő. Maestrit hazugnak bélyegzik.

A Torre mítosza napról napra nő. Angol és olasz mászók vágnak neki, majd fordulnak vissza. A hatalmas gránitszikla nem adja meg magát.

1970-ben a büszkeségében sértett Maestri visszatért a hegyre, hogy revansot vegyen. A terve őrültségnek hangzik: télen akarja megmászni a hegyet, amikor az időjárás ugyan hidegebb, de egyben kiszámíthatóbb is. A kor minden technikájával felszerelkezve indul neki. A legtöbb újítást – például a dupla műanyag réteggel fedett bakancsot, vagy az alumínium bélésű kabátot – a mai napig használják a hegymászók, de Maestri még ennél is tovább ment. Kompresszort használt a sziklaszöget beverésére. 180 kilós felszereléssel vágott neki a csúcsnak. Ahogyan a naplójában írja: „az időt nem órákban mérem, hanem centiméterekben”. 400 méterrel a csúcs előtt heves hóvihar állította meg, vissza kellett fordulnia. De továbbra sem adta fel. Bármennyit is kritizálták módszerét, 1970 nyarán visszatért és december 2-án végre véget ért a rémálom, ami évek óta kísértette. Feljutottak a  csúcsra. A kritikusok persze tovább fanyalogtak. Maestri nem tekintette a csúcson álló hó-gombákat a csúcs részének, így nem is mászott fel rájuk. Az ellenségei ezért továbbra is azt mondták, hogy Maestri nem jutott fel a Cerro Torre csúcsára. Bármit is higgyünk, bárhogy is gondoljuk, azt biztos, hogy Maestri végül – bizonyíthatóan is – legyőzte a Torre legyőzhetetlen hitt gránittömbjét!

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Patagónia – Tűzföld gyalogtúrát.

A Fitz Roy – Cerro Torre túra

Túrázni indultunk. Itt végképp nem hiszünk az időjósoknak, de mégis úgy tettünk, mintha.

Eredetileg ma is lett volna egy, meg holnap is, de mivel holnapra komoly esőt ígértek, négyen úgy döntöttünk, megcsináljuk mindkettőt ma. Ugyanaz a kemény mag, mint az előző túrákon. Az útvonal pedig 35 kilométer és 1000 méter föl, 1000 méter le, miközben megnézzük a Világ két legnehezebben megmászható csúcsát, a Fitz Royt és a Cerro Torret. Pont olyan könnyűnek gondoltuk, mint amilyen könnyen leírtam. Volt egy maratonos, egy ultramaratonos, egy szupertúrázó, és jómagam. Az én felszerelésem a fotós motyóval, ruhákkal, vízzel, egész napos élelemmel és esőfelszereléssel biztosan nem volt több 12 kilónál. 9-kor indultunk, és úgy terveztük, hogy sötétedés előtt visszaérünk a szállásra, ha nem időzünk sokat sehol, de a biztonság kedvéért vittünk magunkkal fejlámpákat is.

A kirándulás eleje eseménytelenül telt. A szél fújt, ahogy szokott, hegyre másztunk, mint rendesen, és a táj minden kanyar után újabb szépséget tárt elénk. Hol lenga erdőn haladtunk át, hol gránitsziklák magasodtak fölénk, hol pedig végtelenbe kanyargó folyóra nézhettünk le. A szél tépázta délibükkösök itt is csodás bonsai-gyűjteményként vettek körül, amik között a nyíltabb vizenyősebb területeken, lápos rétek húzódtak meg. Az időjárás itt már előrébb tarthatott, mint az előzőleg látott területeken, mert az ősz határozott előjeleként színesedni kezdtek a növények. Hol itt, hol ott sárgás, vöröses levelek tűntek föl, a termések sokszor már beszínesedtek, a fűfélék kezdtek aranyszínbe öltözni. A szürkés, zöldes Patagónia egyszerre színkavalkáddá vált, még a zöldek is több árnyalatot vettek föl. A hidegzöldek kezdtek sárgás alaptónusúakká válni. Néha már felbukkantak havas hegycsúcsok, jelezve, hogy jó felé tartunk. A leglátványosabb természetesen a mind fölé magasodó Fitz Roy volt, amelynek cukorsüveg csúcsa mintha porcukorral lett volna meghintve.

Az éjszaka esett az eső Chaltenben. Itt, pár száz méterrel feljebb ugyanez dara formájában hullott, ami a napvédett helyeken még mindig belepte a növényeket. Nem is volt túl meleg, 3 fok, hullámokban változó, itteni mércével mérve gyenge széllel, tovább csökkentve a hőérzetet.

Gyakran öltöztem. Föl-le vettem a rétegeket, fordított arányban az emelkedők lejtésirányával. Miután egy hegyipatak hatalmas, szürke gránitkövekkel telerakott medrén átkeltünk, ez a probléma megoldódott egy időre. Tábla jelezte, hogy a következő egy kilométeren 460 méter szintkülönbség fog következni. 155 emelet! 3150 lépcsőfok! Egy óra kőkemény, comberőltető megpróbáltatás. Egy gigászi homlokmoréna magasodott ismét előttem, ami határt jelentett a lehetetlen és a megvalósítható, a feladás és az akarat, valamint a voltam ott, és a láttam a csodát között.

Tényleg nem volt sétagalopp. A tekergő ösvényen, a következő kanyarban haladók, már egy emeletesháznyival voltak fölöttem. Nem volt két egyforma lépés. Hegyes kövek, vízátfolyások, guruló aprókavicsok tették még változatosabbá a 20-80 cm magas „lépcsők” szabálytalan egymásutánját. Még könyörületből sem volt kétlépésnyi sík terület. 3 fok ide, szél oda, rövidujjúban törtem az ég felé, miközben kisebb patakokban csordogált rólam a víz. Lépés, lépés után, miközben az alattam elterülő táj képeslappá zsugorodott. Egyre messzebbre láttam a hátam mögött, de előttem, illetve fölöttem csak nem akart elfogyni a kőrengeteg.

Aztán egyszer csak jeges szél vágott az arcomba, és egy kisebb platón álltam. Gyors fölöltözés, majd egy utolsó, néhány tízméteres kőhalom, és szemben álltunk egymással. Face tu face. Én és a Fitz Roy. Határozottan én voltam a kisebb. Cserébe viszont Ő volt a szebb. Mint egy igazi királyi fenség. Barnás cukorsüveg formája kimagaslott az udvartartásából. Kisebb csúcsok hada vette körül. Közöttük halványakvamarin jégmezők díszlettek. Engem a pompás sereglettől a huszonöt méterrel alattam elterülő, olajzöld tengerszem, a Laguna de los Tres választott el. Meg persze felfoghatatlan mennyiségű vöröses, barnás kőtörmelék. A hegy csúcsáról felhő gomolygott a kék égre, mintha füstölne.

Ami ruha, kesztyű, sapka nálam volt, mindet fölvettem, mert a csúcsok közül leáramló jeges vihar nem viccelt. Tiszteletet parancsolt, ami előtt szó szerint meg kellett hajolni. Nem volt sehol szélárnyék, úgyhogy dacolva az elemekkel, és csodálva a gyönyörű látképet, a kövek közé kuporodva majszoltam az ebédet jelképező szendvicsemet. Igyekezni kellett, mert már egy óra volt, és csak az út egyharmadánál tartottunk, de a kis medence varázsa nem engedett. Nem szabadulhattunk, ameddig meg nem néztünk meg még egy gyöngyszemet. Egy középső morénahalom mögött, mintha egy félve őrzött kincstárba kukucskálhattunk volna be.

Néhányszáz méterrel alattunk, egy szinte függőleges falú, kifli alakú völgy mélyén sötét smaragdszínű tó víztükre csillogott. A megigéző szépséget úgy néztem, mint Odüsszeiusz a Sziréneket hallgatta. Szinte vonzott magához a földöntúli szépség. A vonzást elég hatékonyan támogatták a Fitz Roy haragos széllökései is, úgyhogy jobb a békesség alapon, visszavonulót fújtam a meredély közeléből, és angolosan távoztam.

A leereszkedés a kőhegyről semmivel nem volt kevésbé megerőltető, mint a felkapaszkodás, csak éppen gyorsabb. Lefelé menet végig azon gondolkodtam, micsoda szörnyű időjárás nehezíti a hegymászók dolgát, és hogyan képesek azt egyáltalán túlélni. Már éreztem és talán kezdtem érteni is, miért ez a világ egyik legnehezebben meghódítható csúcsa. Nyilván csak azért, hogy az átélés még testközelibb legyen, aprószemű hóesés kezdődött. Négy az egyben évszak. Nyárias napsütés, őszies színek, télies hóesés, tavaszias látkép.

Leérve laposabb, vizenyősebb területen haladtunk keresztül, de még mindig napfényes hóesésben. Visszanézve látni lehetett, ahogy a magányra vágyó Fitz Roy sötét fellegbe, és aprószemű hóesésbe burkolózik. Innen elbűvölő látványt nyújtott, de egyben jóleső érzéssel töltött el, hogy már nem állunk ott, a pokol tornácán, a szépséges szörnyeteg lábai előtt, dacolva a zord időjárással. Köszöntük szépen, nekünk tökéletesen elegendő volt a szokásos szélfújás.

Kisebb tavak partján, embermagasságú, ritkás délibükkösben törtük magunknak az utat, ahol a pici fák sokszor ölelő közelségbe kerültek, az ösvény gyakran csak 30 cm szélességű volt. Mintha még inkább őszbe fordult volna, a laposodó, felhőkön szűrt napfényben még ősziesebbé váltak a színek. A tavak kristálytiszta vizét hullámosra borzolta a patagóniai szél. A gleccser vájta völgy szemközti hegyoldalán jól látszódtak azoknak a sziklaomlásoknak a nyomai, amelyek egy patak útját eltorlaszolva, a tavak sorát kialakították.

Százméteres dombok során haladtunk keresztül, sokszor sűrű sötét lengaerdők végtelen csendjében bandukolva. Ekkor már fáradt voltam, és a derekam is jelezte, hogy elege volt a hátizsákomból.

Egy újabb gleccservölgybe értünk, és a kitárulkozó horizonton feltűnt a Cerro Torre sziklakúpja. A völgy végén újabb homlokmoréna várt ránk. Ahogy közeledett, úgy magasodott. Na, nem vészesen, épp csak annyira, hogy lehetetlennek tűnjön a megmászása. Kő, kő után, de lassan mégis sikerült. És akkor majdnem elsírtam magam a látványtól. Nem a hegytől, hanem az előtte tornyosuló újabb kőrengetegtől. Még egy moréna! A lábam rég elment szabadságra, de most már a lelkem is elfáradt. Valami csoda folytán mégis felkeveredtem a tetejére, ahol a hegy panorámája most már teljes pompájával tárult elém. Illetve mégsem, mert a csúcsa a szürke felhőkbe veszett, híres gombócformájú hósüvegét nem láthattam meg. De hát éppen ezért a legszörnyűbb ez a hegycsúcs, még a pakisztáni K2-t is megelőzve. Pokoli viharok tombolnak rajta szinte mindig.

A moréna itt is egy tengerszemet zárt körül, amelynek haragos olivazöld vizén jégtömb úszott. A hegy hátrafelé hajló tetején vastag jégréteg, a tó mögött kékes gleccserfal, jobbra pedig egy újabb gleccser volt látható. Mindez szürke hófelhőkkel körbelengve.

Egy karakara, egy keselyű szállt le pár méterre tőlem. Elgondolkodtam: ennyire rosszul néznék ki? Összeszedtem magam. Objektívet cseréltem, csináltam a madárról néhány gyors képet, ami ezután felemelkedett a földről, és kecsesen lejtve néhány kört fölöttem, eltűnt a távolban, más táplálék után nézve.

Rajtam volt minden ruhám, a szél mégis megpróbált a bőröm alá bújni. Nem csak emiatt kellett indulni, az idő is szorított. A mély völgyekben hamar sötétedik, ráadásul elfogyott a vizünk és az élelmünk is. Nem volt vészes, inkább lelkileg volt plusz teher, hogy feléltem a tartalékom, és mindig hátra volt az út harmada, igaz, jobbára lefelé.

Mentünk szótlanul. Erdő, rét, domb, völgy, de a városnak nyomát sem láttuk. Minden emelkedő külön megerőltetés volt, de a látvány azért gyönyörű. A mélységesen nyugodt vidéken érezni lehetett, hogy itt nem az ember az úr, ezt a tájat nem lehet birtokolni, itt csak vendégek vagyunk. Csak a szél hangja, és néhány madár röpte meg a csöndet. Meg a bakancsom ütemes dobogása.

Nagyjából a Cerro Torretól lerohanó folyócskát követve haladtunk, miközben néhány kilátópontról visszanézhettünk a havas csúcsokra. Lement a Nap. Már csupán 500 méterünk volt hátra, és csak ekkor láttuk meg a városka szélső házait, csak ekkor lehettünk biztosak abban, hogy meg tudtuk csinálni.

Zombik módjára vonszoltuk megfáradt testünket egy étteremig, ahol ihatunk, és vacsorázhatunk. A kiszolgálás nagyjából olyan volt, mint a Desperadoban. A flegma és borostás  arcú kocsmáros a pulton könyökölt, gyanúsan méregetett minket, aztán elfordult. Sopánkodásunkra megkérdezte, hogy mit akarunk, és nagyjából hozott, amit akart. Ne nem rögtön, úgy félóra múlva. Már taplót köptünk úgy ki voltunk száradva, de mertünk reklamálni. Egy óra elteltével félszegen mégis érdeklődtünk a vacsoráról, mire kijelentette, hogy majd hozza. Amikor ez megtörtént, gyorsan beburkoltuk, fizettünk némi borravalót is hátrahagyva, és amennyire az erőnk engedte, elmenekültünk, mielőtt túlságosan felbosszantjuk a csapost, és agyonlő minket.

Azt hiszem, még az életben nem örültem ennyire az ágynak. Nehéz nap volt, csodás látnivalókkal.

A nap legfőbb célja a pihenés volt. Eleinte. Reggelizés közben azonban kezdett körvonalazódni egy Chaltén környéki kirándulás vázlatos képe, amire már csak hárman indultunk el. Nem lesz sok, csak vezessük le a tegnapit!

Így történt, hogy egy majdnem húsz kilométeres gyalogtúrát tettünk a városkától délre fekvő dombokra, ahonnan még egyszer rácsodálkozhattunk a gyönyörű hegycsúcsokra, és a távolba nyúló pampákra, majd átbaktattunk az északi oldalra, ahol egy 30 méter magas vízesésben gyönyörködve majszoltam el a szendvicsemet.

Eddig tartott. Ma már csak csomagoltam, és utaztam. A földgömb aljáról valahogyan vissza kell kapaszkodnom a tetejére. Ehhez kellett a következő három nap. Az utastársak már reggel nyolckor elindultak, ismét Chile felé. Búcsút intettem nekik, és vártam a taxit, aminek 11-re kellett megérkeznie. Késett ugyan 40 percet, de még belefért.

Ma Buenos Aires volt a cél. Majdnem három órát kocsikáztam El Calafateig, majd 4 óra semmittevő várakozás következett a reptéren, és végül 3 óra repülés az argentin fővárosig. Egy gyors taxi, egy sör a szálloda bárjában, és nagyjából ennyi fért a napba.

A hosszú úton legalább végig tudtam gondolni, milyen volt Argentína, és főleg milyen volt Tűzföld és Patagónia.

Néhány dolog jut erről eszembe, nem feltétlenül fontossági sorrendben:

• a rendkívül távolság és nehezen megközelíthetőség
• az elképesztő, és állandóan fújó szél
• a mindent átható természeti őserő
• a titokzatos Selknamok, a Tűzföldi indiánok
• pingvinek, bálnák, fókák
• az Andok hegyláncai és gránitsziklái
• a zord, és gyönyörű bércek, a havas és megmászhatatlannak tűnő hegycsúcsok
• a hegycsúcsok között kavargó viharfelhők
• a recsegve lefelé csúszó, fenséges, kék gleccserek
• a kristálytiszta gleccservíz
• a mesebeli, szélformálta lengaerdők csavart, világos törzsű, letört ágú famatuzsálemei
• a végtelen nyugalom
• a szakállzuzmó és a borbolya
• a fjordok, a szigetek, a csatornák, és a tavak
• az elképesztő jégvilág
• a kék minden létező árnyalata vízen, jégen, égen
• a zöld végtelenje a dzsungel növényzetében, a tavak víztükrén, és a délibükk erdők mélyén
• a jégkorszak, a jégvájta völgyek, és az elolvadt gleccserek által hátrahagyott vándorkövek
• a nandu, a guanako, és a kondor
• a tágas, végtelen, száraz, füves pampák
• az őrülten rohanó hegyi patakok és folyók
• a felfoghatatlan méretű morénahalmok
• a végtelen drótkerítések az utak mellett
• a jellegtelen főváros
• és a németek

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Patagónia – Tűzföld gyalogtúrát.

Copyright © 2018 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor, Birtalan Csaba Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
A cikk létrejöttét a Pachamama Adventures támogatta.