Maratoni túrák a Fitz Roy és a Cerro Torre hegycsoport körül – Irány Dél! – Kalandtúra Tűzföldtől Patagóniáig

A világ legdélibb szeglete Tűzföld és Patagónia leglátványosabb gleccsere, a Perito Moreno után az argentin-chilei határon húzódó két ikonikus hegycsoport meghódítására indulunk, de előtte egy kis hegymászó történelemmel kezdünk.

- hirdetés -

Két hegy, két legenda, két hódítás

Patagónia minden felfedezője említést tett a Fitz Royról, de Alberto María de Agostini atya az, aki valóban felfedezte a világ számára a hegyet. Az Alpok hatalmas csúcsait addigra már meghódították, így – az európai hegymászó-elithez eljutva – az atya fotói felébresztették bennük a „vadászösztönt”. Mindenki „Patagónia legyőzhetetlen királyát” akarta meghódítani.

1937-ben vágott neki az első kísérletnek egy olasz expedíció, de még csak a fal aljáig sem jutottak el. Utánuk többen is próbálkoztak, de senkinek nem sikerült megfejteni a gránitbástya titkát.

1950-ben egy francia expedíció megmászta az Annapurnát, először lépve át ezzel a 8 000 méteres álomhatárt. Az expedíció egyik tagja Lionnel Terray „az Alpok lokomotívja” volt. 1951 decemberében Párizsból Buenos Airesbe repült szívében minden hegymászó dédelgetett álmával: meg akarta mászni a Fitz Royt!

Perón elnök nagy szeretettel fogadta a mászókat, az argentin kormány minden segítséget megadott a kísérlet sikeres befejezéséhez. Az expedíció azonban tragédiával indult. Még mielőtt mászni kezdtek volna Jacques Poincenot belefulladt a Fitz Roy-folyóba. Később róla nevezték el a Fitz Roy közelében emelkedő egyik legszebb csúcsot. Halálának pontos körülményeit nem ismerjük, de az a szóbeszéd járja, hogy egy feldühödött birtokos – aki nehezen tűrte, hogy a jóképű francia elcsábította a feleségét – keze is benne lehetett a dologban. 1952 január 5-én kezdték felállítani az alaptábort a Blanco-folyó bal partján. Hevenyészett viskókat építettek a kidőlt fákból, ez szolgált az expedíció bázisául. A következő időszakban a tagok egy része az alaptábort igyekezett feltölteni a szükséges felszereléssel, Louis Lliboutry térképész és fizikus a terület kartográfiai felmérését végezte. Neki köszönhetjük, hogy a környező csúcsok közül jónéhány a francia repülés úttörőiről kapta nevét: Saint-Exupéry, Mermoz, Guillaumet…

Egy felderítő csapat pedig azon igyekezett, hogy megtalálják a fal tövéhez vezető legjobb utat. Lassú és fárasztó folyamat volt, de abban az időben, az akkor rendelkezésre álló eszközökkel másképp nem lehetett elképzelni egy sikeres csúcstámadást.

- hirdetés -

Az úgynevezett „magaslati tábor” egyszerű, hóba és jégbe vájt barlangból állt, amibe a férfiak behúzódhattak a zord időjárás elől.

15 nappal az expedíció megkezdése után, a tapasztalt hegymászókat is megdöbbentő erejű szélben nekivágtak a falnak. Rögtön az első nap rájöttek, hogy ez bizony más, mint az Alpokkban mászni! A rájuk váró 700 méterből egy nap alatt csak 20-at tudtak teljesíteni, a fal sokkal technikásabb volt annál, mint amire számítottak, a szél fülsüketítően tombolt, vészesen fogyott az élelmük és a tüzelőjük. Miután a magaslati táborban beomlott az egyik barlangjuk, a mászók visszatértek az alaptáborba. Az estanciák tulajdonosai ellátták őket élelemmel és ginnel, de még ez sem tudta jobb kedvre deríteni az expedíció tagjait. Úgy tűnt, Madsen próféciája valóra válik: Isten azért teremtette a Fitz Royt, hogy alázatra tanítsa az emberiséget, hogy megmutassa a teljesítőképesség végső határát, melyet senki nem léphet át.

Január 28-án az idő kedvezőbbre fordult. Minden kezdődött elölről: újra felhordták a felszerelést és Terray és Magnion három nap múlva ismét nekivágott a falnak. Lassan ,de biztosan haladtak felfelé. 120 méter megtétele után leereszkedtek, hogy másnap újúlt erővel vágjanak neki a falnak. Érzeték, hogy most vagy soha, mert ez a hegy nem ad második esélyt senkinek! A lehető legkevesebb felszereléssel vágtak neki, de tudták, hogy mindenképpen a falon kell tölteniük az éjszakát. Egy keskeny párkányon bivakoltak, majd reggel – némi cukros víz elfogyasztása után – elindultak a csúcs felé. A felhőtakaróba burkolózott hegyen egyre erősödött a szél. Lionnel, a hegymászás nagy legendája, akinek állóképességét és kitartását még a nepáli serpák is nagyra becsülték, életében először úgy érezte, hogy legyőzték. A visszavonulás mellett döntött. A társát, Guido Magnonet azonban hatalmába kerítette valami őrület, mert más szóval ezt nem lehet jellemezni: átvette a vezetést és ezzel újra feltüzelte Terrayt is. A teljesítőképességük határán, rögzítésre alkalmas szögek nélkül, úgy, hogy 48 órája nem ettek és nem ittak 1952 február 2-án, 17:00-kor a két mászó felért a csúcsra. A zsebükbe tettek egy-egy apró követ és leereszkedtek. Meghódították a meghódíthatatlant.

Cesare Maestri és a Torre

A Kordillerák csúcsa felől közelítő utazó elsőként a Fitz Roy lenyűgöző látványával szembesül. A büszke piramisra emlékeztető óriás mellett eltörpül a többi csúcs, szinte mágnesként vonzza a tekintetet, nehéz kivonni magunkat bűvköréből. De ha sikerül, akkor észreveszünk egy másik csúcsot, ami hasonlóan varázslatos. A Cerro Torre szintén legendás hegy. Az első hegymászók elátkozott hegyként, sziklába zárt sikolyként, pokoli sziklaként írták le, olyan csúcsként, aminek megmászása lehetetlen. a Fitz Roy expedíció francia orvosa ezt írta róla: „Még a gondolata is nevetséges és hiábavaló annak, hogy ez a hegy megmászható”.

- hirdetés -

A Fitz Roy meghódítása után azonban a Torre lett a szűz csúcsok után áhítozó mászók legújabb álma. Bár alacsonyabb a Fitz Roynál, a Torre még annál is technikásabb hegy. A Csendes-óceán felől érkező nedves légáramlatok pillanatok alatt képesek vihart kavarni, a függőleges falon néhány óra leforgása alatt vastag hóréteg alakulhat ki, ami a hirtelen bekövetkező melegedéssel azonnal lecsúszik, fogságba ejtve a mászókat. A Torre az első pillanattól az olaszok „játszótere” volt. 1957-ben két olasz expedíció is megpróbálta megmászni. A nyugati oldalon a híres Bonatti és Mauri próbálkozott. A „Remény nyergéig” jutottak, a Torre és az Adela csúcs közötti nyeregig. Innen még 100 métert tudtak megtenni, de vissza kellett fordulniuk. A keleti oldalról induló expedíciónak sem volt nagyobb sikere. Az csapat vezetője, a híres Bruno Detassi így nyilatkozott: „Ezt a hegyet lehetetlen megmászni! Megtiltom, hogy bárki újra próbálkozzon!”.

Az expedíció egyik tagja, „a Dolomitok pókja”, Cesare Maestri azonban úgy érezte, hogy neki az a végzete, hogy megmássza ezt a hegyet. A naplójában ezt írja: „Itt állunk, hiányérzettel a szívünkben. De hiszem, hogy mindent megtettem azért, hogy ez ne így legyen. Vissza kell jönnöm és vissza is jövök majd.”

Két évvel később Maestri újra ott áll a hegy lábánál. Az első napok a felszerelés szállításával teltek. Felállítottak három tábort, egyet a Torre-tónál, egyet a Mocho lábánál, egyet pedig 1,650 méteren, majd visszavonultak. Várták a jó időt.

1959 január 28-án úgy döntöttek, nekivágnak. Cesare Maestri, Cesarino Fava és Toni Egger gyorsan haladt a rögzített köteleken, 11 óra múlva elérték az északi falnál húzódó dombot, amit „A hódítás nyergének” neveztek el. Itt töltötték az első éjszakát. Másnap reggel Fava visszatért az alaptáborba, Maestri és Egger viszont továbbment.

- hirdetés -

Naplóbejegyzéseik megmutatják milyen szenvedések árán jutottak előre: „…előttünk tornyosul az északi fal. A hasadékok, rések jegesek. Toni visszanéz rám és én bólintok. Menjünk!”…”A hó és a jég az arcunkba vág. Minden porcikánkban érezzük a hideget.” 12 órával később a két hegymászó elért egy kisebb hómezők, ahol felállította hevenyészett bivakját. „Gyorsan telik az éjszaka. Az idő egész jó, csak az akaraterőnk kitartson!” – írja Maestri.

A második nap észrevették, hogy a hegyről több jégtömb lóg le, Damoklesz kardjaként lebegve a fejük felett. A második éjszakát a csúcstól 200 méterre töltötték. Napkelte előtt a csúcsot már felhők borították, a hőmérséklet egyre emelkedett, a barométer süllyedni kezdett. Tudták, hogy jön a vihar nyugat felől. Már nem csak a heggyel, hanem az idővel is küzdeniük kellett.

„Toni elindult és átjutott egy csaknem függőleges falon. Halad felfelé, egyik sziklaszöget a másik után teszi be. Egyszer csak felkiált: Cesare! Nézd! Ott a csúcs!” Megannyi kínlódás, felkészülés és kudarc után megadatott nekik néhány pillanat a csúcson, a nyugati szél üvöltése közepette. Ami ezután következett az nem ereszkedés, hanem egy kétségbeesett kísérlet a menekülésre. A szél egyre erősödött, a hóréteg egyre vékonyabb lett. Mindenfelé lavinák indultak el.

Az ötödik bivak után végre úgy érezhették: remény van a túlélésre. A széltől már védettek voltak, de a lavináktól még nem. „Éppen ereszkedtem, amikor hatalmas robajra lettem figyelmes.” – írja Maestri. „A falról épp akkor szakadt le egy óriási jégtömb. Toni! Vigyázz! – kiáltottam, majd a hátamat a falnak vetve igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzódni. Érzetem, ahogy a szél végigsimít a testemen és akkor megfeszült a kötél. A lavina lecsapott Tonira és elsodorta. Csak a szél üvöltését hallottam, ott álltam, kezemben az immár súly nélküli kötéllel.”

Az expedíció kezdete óta fenyegető tragédia az utolsó pillanatban, a rögzített kötelektől egy karnyújtásnyira következett be. A végtelennek tűnő, magányos éjszakában Maestri ezt írtja naplójába: „Ma eldől a sorsom. Nem nézek fel, ha hallom majd a lavina robaját. Nem sikoltok majd, ha hirtelen minden csendbe borul körülöttem. És nem érzek majd boldogságot, ha mégis elérem az alaptábort.”

- hirdetés -

Maestri épségben lejutott, de otthon sem úgy fogadták, ahogyan azt várta. A hegymászóvilág egy része nem hitte el, hogy feljutottak a csúcsra. A sikeres csúcstámadást bizonyító képeket Toni Egger készítette, kamerája vele együtt odaveszett. Négy évvel később egy angol expedíció megtalálta a holttestét, de a fényképezőgépe nem került elő. Maestrit hazugnak bélyegzik.

A Torre mítosza napról napra nő. Angol és olasz mászók vágnak neki, majd fordulnak vissza. A hatalmas gránitszikla nem adja meg magát.

1970-ben a büszkeségében sértett Maestri visszatért a hegyre, hogy revansot vegyen. A terve őrültségnek hangzik: télen akarja megmászni a hegyet, amikor az időjárás ugyan hidegebb, de egyben kiszámíthatóbb is. A kor minden technikájával felszerelkezve indul neki. A legtöbb újítást – például a dupla műanyag réteggel fedett bakancsot, vagy az alumínium bélésű kabátot – a mai napig használják a hegymászók, de Maestri még ennél is tovább ment. Kompresszort használt a sziklaszöget beverésére. 180 kilós felszereléssel vágott neki a csúcsnak. Ahogyan a naplójában írja: „az időt nem órákban mérem, hanem centiméterekben”. 400 méterrel a csúcs előtt heves hóvihar állította meg, vissza kellett fordulnia. De továbbra sem adta fel. Bármennyit is kritizálták módszerét, 1970 nyarán visszatért és december 2-án végre véget ért a rémálom, ami évek óta kísértette. Feljutottak a  csúcsra. A kritikusok persze tovább fanyalogtak. Maestri nem tekintette a csúcson álló hó-gombákat a csúcs részének, így nem is mászott fel rájuk. Az ellenségei ezért továbbra is azt mondták, hogy Maestri nem jutott fel a Cerro Torre csúcsára. Bármit is higgyünk, bárhogy is gondoljuk, azt biztos, hogy Maestri végül – bizonyíthatóan is – legyőzte a Torre legyőzhetetlen hitt gránittömbjét!

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Patagónia – Tűzföld gyalogtúrát.

A Fitz Roy – Cerro Torre túra

Túrázni indultunk. Itt végképp nem hiszünk az időjósoknak, de mégis úgy tettünk, mintha.

Eredetileg ma is lett volna egy, meg holnap is, de mivel holnapra komoly esőt ígértek, négyen úgy döntöttünk, megcsináljuk mindkettőt ma. Ugyanaz a kemény mag, mint az előző túrákon. Az útvonal pedig 35 kilométer és 1000 méter föl, 1000 méter le, miközben megnézzük a Világ két legnehezebben megmászható csúcsát, a Fitz Royt és a Cerro Torret. Pont olyan könnyűnek gondoltuk, mint amilyen könnyen leírtam. Volt egy maratonos, egy ultramaratonos, egy szupertúrázó, és jómagam. Az én felszerelésem a fotós motyóval, ruhákkal, vízzel, egész napos élelemmel és esőfelszereléssel biztosan nem volt több 12 kilónál. 9-kor indultunk, és úgy terveztük, hogy sötétedés előtt visszaérünk a szállásra, ha nem időzünk sokat sehol, de a biztonság kedvéért vittünk magunkkal fejlámpákat is.

A kirándulás eleje eseménytelenül telt. A szél fújt, ahogy szokott, hegyre másztunk, mint rendesen, és a táj minden kanyar után újabb szépséget tárt elénk. Hol lenga erdőn haladtunk át, hol gránitsziklák magasodtak fölénk, hol pedig végtelenbe kanyargó folyóra nézhettünk le. A szél tépázta délibükkösök itt is csodás bonsai-gyűjteményként vettek körül, amik között a nyíltabb vizenyősebb területeken, lápos rétek húzódtak meg. Az időjárás itt már előrébb tarthatott, mint az előzőleg látott területeken, mert az ősz határozott előjeleként színesedni kezdtek a növények. Hol itt, hol ott sárgás, vöröses levelek tűntek föl, a termések sokszor már beszínesedtek, a fűfélék kezdtek aranyszínbe öltözni. A szürkés, zöldes Patagónia egyszerre színkavalkáddá vált, még a zöldek is több árnyalatot vettek föl. A hidegzöldek kezdtek sárgás alaptónusúakká válni. Néha már felbukkantak havas hegycsúcsok, jelezve, hogy jó felé tartunk. A leglátványosabb természetesen a mind fölé magasodó Fitz Roy volt, amelynek cukorsüveg csúcsa mintha porcukorral lett volna meghintve.

Az éjszaka esett az eső Chaltenben. Itt, pár száz méterrel feljebb ugyanez dara formájában hullott, ami a napvédett helyeken még mindig belepte a növényeket. Nem is volt túl meleg, 3 fok, hullámokban változó, itteni mércével mérve gyenge széllel, tovább csökkentve a hőérzetet.

Gyakran öltöztem. Föl-le vettem a rétegeket, fordított arányban az emelkedők lejtésirányával. Miután egy hegyipatak hatalmas, szürke gránitkövekkel telerakott medrén átkeltünk, ez a probléma megoldódott egy időre. Tábla jelezte, hogy a következő egy kilométeren 460 méter szintkülönbség fog következni. 155 emelet! 3150 lépcsőfok! Egy óra kőkemény, comberőltető megpróbáltatás. Egy gigászi homlokmoréna magasodott ismét előttem, ami határt jelentett a lehetetlen és a megvalósítható, a feladás és az akarat, valamint a voltam ott, és a láttam a csodát között.

Tényleg nem volt sétagalopp. A tekergő ösvényen, a következő kanyarban haladók, már egy emeletesháznyival voltak fölöttem. Nem volt két egyforma lépés. Hegyes kövek, vízátfolyások, guruló aprókavicsok tették még változatosabbá a 20-80 cm magas „lépcsők” szabálytalan egymásutánját. Még könyörületből sem volt kétlépésnyi sík terület. 3 fok ide, szél oda, rövidujjúban törtem az ég felé, miközben kisebb patakokban csordogált rólam a víz. Lépés, lépés után, miközben az alattam elterülő táj képeslappá zsugorodott. Egyre messzebbre láttam a hátam mögött, de előttem, illetve fölöttem csak nem akart elfogyni a kőrengeteg.

Aztán egyszer csak jeges szél vágott az arcomba, és egy kisebb platón álltam. Gyors fölöltözés, majd egy utolsó, néhány tízméteres kőhalom, és szemben álltunk egymással. Face tu face. Én és a Fitz Roy. Határozottan én voltam a kisebb. Cserébe viszont Ő volt a szebb. Mint egy igazi királyi fenség. Barnás cukorsüveg formája kimagaslott az udvartartásából. Kisebb csúcsok hada vette körül. Közöttük halványakvamarin jégmezők díszlettek. Engem a pompás sereglettől a huszonöt méterrel alattam elterülő, olajzöld tengerszem, a Laguna de los Tres választott el. Meg persze felfoghatatlan mennyiségű vöröses, barnás kőtörmelék. A hegy csúcsáról felhő gomolygott a kék égre, mintha füstölne.

Ami ruha, kesztyű, sapka nálam volt, mindet fölvettem, mert a csúcsok közül leáramló jeges vihar nem viccelt. Tiszteletet parancsolt, ami előtt szó szerint meg kellett hajolni. Nem volt sehol szélárnyék, úgyhogy dacolva az elemekkel, és csodálva a gyönyörű látképet, a kövek közé kuporodva majszoltam az ebédet jelképező szendvicsemet. Igyekezni kellett, mert már egy óra volt, és csak az út egyharmadánál tartottunk, de a kis medence varázsa nem engedett. Nem szabadulhattunk, ameddig meg nem néztünk meg még egy gyöngyszemet. Egy középső morénahalom mögött, mintha egy félve őrzött kincstárba kukucskálhattunk volna be.

Néhányszáz méterrel alattunk, egy szinte függőleges falú, kifli alakú völgy mélyén sötét smaragdszínű tó víztükre csillogott. A megigéző szépséget úgy néztem, mint Odüsszeiusz a Sziréneket hallgatta. Szinte vonzott magához a földöntúli szépség. A vonzást elég hatékonyan támogatták a Fitz Roy haragos széllökései is, úgyhogy jobb a békesség alapon, visszavonulót fújtam a meredély közeléből, és angolosan távoztam.

A leereszkedés a kőhegyről semmivel nem volt kevésbé megerőltető, mint a felkapaszkodás, csak éppen gyorsabb. Lefelé menet végig azon gondolkodtam, micsoda szörnyű időjárás nehezíti a hegymászók dolgát, és hogyan képesek azt egyáltalán túlélni. Már éreztem és talán kezdtem érteni is, miért ez a világ egyik legnehezebben meghódítható csúcsa. Nyilván csak azért, hogy az átélés még testközelibb legyen, aprószemű hóesés kezdődött. Négy az egyben évszak. Nyárias napsütés, őszies színek, télies hóesés, tavaszias látkép.

Leérve laposabb, vizenyősebb területen haladtunk keresztül, de még mindig napfényes hóesésben. Visszanézve látni lehetett, ahogy a magányra vágyó Fitz Roy sötét fellegbe, és aprószemű hóesésbe burkolózik. Innen elbűvölő látványt nyújtott, de egyben jóleső érzéssel töltött el, hogy már nem állunk ott, a pokol tornácán, a szépséges szörnyeteg lábai előtt, dacolva a zord időjárással. Köszöntük szépen, nekünk tökéletesen elegendő volt a szokásos szélfújás.

Kisebb tavak partján, embermagasságú, ritkás délibükkösben törtük magunknak az utat, ahol a pici fák sokszor ölelő közelségbe kerültek, az ösvény gyakran csak 30 cm szélességű volt. Mintha még inkább őszbe fordult volna, a laposodó, felhőkön szűrt napfényben még ősziesebbé váltak a színek. A tavak kristálytiszta vizét hullámosra borzolta a patagóniai szél. A gleccser vájta völgy szemközti hegyoldalán jól látszódtak azoknak a sziklaomlásoknak a nyomai, amelyek egy patak útját eltorlaszolva, a tavak sorát kialakították.

Százméteres dombok során haladtunk keresztül, sokszor sűrű sötét lengaerdők végtelen csendjében bandukolva. Ekkor már fáradt voltam, és a derekam is jelezte, hogy elege volt a hátizsákomból.

Egy újabb gleccservölgybe értünk, és a kitárulkozó horizonton feltűnt a Cerro Torre sziklakúpja. A völgy végén újabb homlokmoréna várt ránk. Ahogy közeledett, úgy magasodott. Na, nem vészesen, épp csak annyira, hogy lehetetlennek tűnjön a megmászása. Kő, kő után, de lassan mégis sikerült. És akkor majdnem elsírtam magam a látványtól. Nem a hegytől, hanem az előtte tornyosuló újabb kőrengetegtől. Még egy moréna! A lábam rég elment szabadságra, de most már a lelkem is elfáradt. Valami csoda folytán mégis felkeveredtem a tetejére, ahol a hegy panorámája most már teljes pompájával tárult elém. Illetve mégsem, mert a csúcsa a szürke felhőkbe veszett, híres gombócformájú hósüvegét nem láthattam meg. De hát éppen ezért a legszörnyűbb ez a hegycsúcs, még a pakisztáni K2-t is megelőzve. Pokoli viharok tombolnak rajta szinte mindig.

A moréna itt is egy tengerszemet zárt körül, amelynek haragos olivazöld vizén jégtömb úszott. A hegy hátrafelé hajló tetején vastag jégréteg, a tó mögött kékes gleccserfal, jobbra pedig egy újabb gleccser volt látható. Mindez szürke hófelhőkkel körbelengve.

Egy karakara, egy keselyű szállt le pár méterre tőlem. Elgondolkodtam: ennyire rosszul néznék ki? Összeszedtem magam. Objektívet cseréltem, csináltam a madárról néhány gyors képet, ami ezután felemelkedett a földről, és kecsesen lejtve néhány kört fölöttem, eltűnt a távolban, más táplálék után nézve.

Rajtam volt minden ruhám, a szél mégis megpróbált a bőröm alá bújni. Nem csak emiatt kellett indulni, az idő is szorított. A mély völgyekben hamar sötétedik, ráadásul elfogyott a vizünk és az élelmünk is. Nem volt vészes, inkább lelkileg volt plusz teher, hogy feléltem a tartalékom, és mindig hátra volt az út harmada, igaz, jobbára lefelé.

Mentünk szótlanul. Erdő, rét, domb, völgy, de a városnak nyomát sem láttuk. Minden emelkedő külön megerőltetés volt, de a látvány azért gyönyörű. A mélységesen nyugodt vidéken érezni lehetett, hogy itt nem az ember az úr, ezt a tájat nem lehet birtokolni, itt csak vendégek vagyunk. Csak a szél hangja, és néhány madár röpte meg a csöndet. Meg a bakancsom ütemes dobogása.

Nagyjából a Cerro Torretól lerohanó folyócskát követve haladtunk, miközben néhány kilátópontról visszanézhettünk a havas csúcsokra. Lement a Nap. Már csupán 500 méterünk volt hátra, és csak ekkor láttuk meg a városka szélső házait, csak ekkor lehettünk biztosak abban, hogy meg tudtuk csinálni.

Zombik módjára vonszoltuk megfáradt testünket egy étteremig, ahol ihatunk, és vacsorázhatunk. A kiszolgálás nagyjából olyan volt, mint a Desperadoban. A flegma és borostás  arcú kocsmáros a pulton könyökölt, gyanúsan méregetett minket, aztán elfordult. Sopánkodásunkra megkérdezte, hogy mit akarunk, és nagyjából hozott, amit akart. Ne nem rögtön, úgy félóra múlva. Már taplót köptünk úgy ki voltunk száradva, de mertünk reklamálni. Egy óra elteltével félszegen mégis érdeklődtünk a vacsoráról, mire kijelentette, hogy majd hozza. Amikor ez megtörtént, gyorsan beburkoltuk, fizettünk némi borravalót is hátrahagyva, és amennyire az erőnk engedte, elmenekültünk, mielőtt túlságosan felbosszantjuk a csapost, és agyonlő minket.

Azt hiszem, még az életben nem örültem ennyire az ágynak. Nehéz nap volt, csodás látnivalókkal.

A nap legfőbb célja a pihenés volt. Eleinte. Reggelizés közben azonban kezdett körvonalazódni egy Chaltén környéki kirándulás vázlatos képe, amire már csak hárman indultunk el. Nem lesz sok, csak vezessük le a tegnapit!

Így történt, hogy egy majdnem húsz kilométeres gyalogtúrát tettünk a városkától délre fekvő dombokra, ahonnan még egyszer rácsodálkozhattunk a gyönyörű hegycsúcsokra, és a távolba nyúló pampákra, majd átbaktattunk az északi oldalra, ahol egy 30 méter magas vízesésben gyönyörködve majszoltam el a szendvicsemet.

Eddig tartott. Ma már csak csomagoltam, és utaztam. A földgömb aljáról valahogyan vissza kell kapaszkodnom a tetejére. Ehhez kellett a következő három nap. Az utastársak már reggel nyolckor elindultak, ismét Chile felé. Búcsút intettem nekik, és vártam a taxit, aminek 11-re kellett megérkeznie. Késett ugyan 40 percet, de még belefért.

Ma Buenos Aires volt a cél. Majdnem három órát kocsikáztam El Calafateig, majd 4 óra semmittevő várakozás következett a reptéren, és végül 3 óra repülés az argentin fővárosig. Egy gyors taxi, egy sör a szálloda bárjában, és nagyjából ennyi fért a napba.

A hosszú úton legalább végig tudtam gondolni, milyen volt Argentína, és főleg milyen volt Tűzföld és Patagónia.

Néhány dolog jut erről eszembe, nem feltétlenül fontossági sorrendben:

  • a rendkívül távolság és nehezen megközelíthetőség
  • az elképesztő, és állandóan fújó szél
  • a mindent átható természeti őserő
  • a titokzatos Selknamok, a Tűzföldi indiánok
  • pingvinek, bálnák, fókák
  • az Andok hegyláncai és gránitsziklái
  • a zord, és gyönyörű bércek, a havas és megmászhatatlannak tűnő hegycsúcsok
  • a hegycsúcsok között kavargó viharfelhők
  • a recsegve lefelé csúszó, fenséges, kék gleccserek
  • a kristálytiszta gleccservíz
  • a mesebeli, szélformálta lengaerdők csavart, világos törzsű, letört ágú famatuzsálemei
  • a végtelen nyugalom
  • a szakállzuzmó és a borbolya
  • a fjordok, a szigetek, a csatornák, és a tavak
  • az elképesztő jégvilág
  • a kék minden létező árnyalata vízen, jégen, égen
  • a zöld végtelenje a dzsungel növényzetében, a tavak víztükrén, és a délibükk erdők mélyén
  • a jégkorszak, a jégvájta völgyek, és az elolvadt gleccserek által hátrahagyott vándorkövek
  • a nandu, a guanako, és a kondor
  • a tágas, végtelen, száraz, füves pampák
  • az őrülten rohanó hegyi patakok és folyók
  • a felfoghatatlan méretű morénahalmok
  • a végtelen drótkerítések az utak mellett
  • a jellegtelen főváros
  • és a németek

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Patagónia – Tűzföld gyalogtúrát.

Copyright © 2018 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor, Birtalan Csaba Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
A cikk létrejöttét a Pachamama Adventures támogatta.

- hirdetés -
- hirdetés -
276,357RajongókTetszik
6,368KövetőkKövetés
272KövetőkKövetés
20FeliratkozókFeliratkozás
- hirdetés -