Patagónia leglátványosabb gleccsere, a Perito Moreno – Irány Dél! Kalandtúra Tűzföldtől Patagóniáig

Tűzföld után Patagónia felé vettük az irányt, miután áthajóztunk a Magellán-szoroson a Torres Del Paine Nemzeti Park sziklatornyai közt túráztunk, majd továbbindultunk, hogy egy újabb határátlépéssel Argentína csodás természeti kincseivel ismerkedjünk tovább.

- hirdetés -

A vihar egész éjjel tombolt, és az eső is zuhogott egy kicsit, viszont ennek az lett az eredménye, hogy a felkelő Nap sugarainál hatalmas szivárvány rajzolódott a Torres del Paine fölé. Döbbenetes módon nagyon meleg lett odakinn. Ez egy jellegzetes időjárási anomália. Az Észak-Keletről fújó szél rengeteg esőt és meleg levegőt szállít az Atlanti-óceán felől, a pampák fölé. A hegyek lábánál feltorlódva leadja víztartalmát, pusztító áradásokat, és földcsuszamlásokat okozva.

Ma egy újabb határátkelés várt ránk, de most visszafelé Argentínába. Egészen az átkelésig határozottan esős volt az időnk. Egy óra alatt túl voltunk rajta, és közel sem akadékoskodtak annyit, mint idefelé. Makadám úton haladtunk jó ideig. Ahogy a hegyektől eltávolodtunk, ismét félsivatagos tájon jártunk. Ameddig a szem ellátott lankás, dombos földfelszín és azon csomóban növő fűfélék, meg némi bokor, de sehol egy fa. A mélyebb helyeken szikes tavak gyűltek össze, bennük flamingók keresték táplálékukat. Az út mentén nagyon sok guanakóval, nanduval és kondor keselyűvel találkoztunk.

Mesélek egy kicsit Patagóniáról. Az egyik legismertebb elmélet szerint Patagónia az őslakosokról, a tehuelche indiánokról kapta nevét, akikkel Magellán először csak hatalmas lábnyomok formájában „találkozott”. Ezért nevezte el őket „Pata Grau-nak” . Egy másik történet szerint az őslakosok a kor népszerű lovagregényében, a Graeciai Primaleonban szereplő Patagonra emlékeztették Magellánt, aki ezért ezt a nevet választotta számukra. Végül, de nem utolsó sorban, a név eredetére vonatkozó elméletek között találunk olyat is, amely szerint az őslakosok szegénységét és spártai életmódját látva Magellán emberei a szinte értéktelen portugál fillérről a „patacaóról” nevezték el Patagónia lakóit. A nagy lábra vonatkozó teóriát Perito Moreno cáfolta meg, amikor több tehuelche indián lábát megmérte és arra a következtetésre jutott, hogy a valóban jóval az átlag feletti testmagasságukhoz képest a lábuk mérete kicsi. Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy Magellán ettől még láthatott hatalmas lábnyomokat a tengerparton, hiszen az indiánok vastag, guanakó-bőrből készült lábbeliket viseltek.

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Patagónia – Tűzföld gyalogtúrát.

- hirdetés -

Délután Calafatebe, a Gleccserek Nemzeti Park fővárosába érkeztünk. Egy igazi nyaralótelepülés, csupa bolt, étterem és casino. Volt néhány kézműves bolt is, de az áraiktól padlót fogtam. Persze annyiban nem meglepetés, hogy ez az egész eddigi utamon is igaz volt, csak itt a sok turista miatt fokozottabban jelentkezett. Mindenhol matét árultak.

A kutyához és a lóhoz hasonlóan a maté is elidegeníthetetlen része a pásztorok életének. Előszeretettel fogyasztják szerte Argentínában és a környező országokban. Nem kezdődhet és nem végződhet nap úgy, hogy ne fogyasszanak el egy-egy csészényit ebből a frissítő italból. Matét időtlen idők óta fogyasztanak az indiánok. Kezdetben frissen fogyasztották, a fogukon szűrték át a leveleket, később szárított formában, forrázva, szívószállal itták. Maté leveleket az inka sírokban is találtak, ami bizonyítja, hogy már a spanyol hódítók megjelenése előtt ismerték és fogyasztották.

A jezsuita misszionáriusok eleinte megpróbálták száműzni a matét az indiánok életéből, főleg azért mert a gyógyítók a füstje belélegzésével kerültek transzállapotba és így kommunikáltak a szellemvilággal. Később a misszionáriusok is rájöttek, hogy az indiánok körében hatalmas rombolást végző alkoholnál jóval veszélytelenebb és egészségesebb a maté fogyasztása, így nem csak promótálni kezdték, hanem igyekeztek monopóliumot szerezni a termesztése felett. Még Európába is eljuttatták, ahol jezsuita tea néven vált ismertté. A gyarmati időszakban Argentína mellett Chilében, Peuban, Bolíviában és Ecuadorban is nagy népszerűségnek örvendett az ital, de aztán lassan visszaszorult a fogyasztása.

A maté a magyalfélék nemzetségébe tartozó bokros növény. A gondozott, nyírt példányok 6, a vadon élők akár 10 méteresre is nőhetnek. Levele számos ásványi sót, citrom és aszkorbinsavat tartalmaz, de emellett koffeintartalma is magas. A guaranik ezért fogyasztották fáradtság és éhség ellen.

A betakarított leveleket szárítják, majd aprítják, így kerül a piacokra. Manapság főleg Argentínában, Uruguayban, Paraguayban, Brazília déli részén és Chilében fogyasztják, minden régiónak megvan a maga sajátos ízesítési hagyománya. Patagóniában keserűen isszák, nem adnak hozzá semmilyen ízesítőt.

- hirdetés -

Maga a maté csak egy forrázott ital. Különlegességét a fogyasztásának módja adja. Az italt baráti társaságban, nyugodt körülmények között, ráérősen szokás meginni. Nem ülünk le akárkivel matézni és nem is gurítunk le a torkunkon egy csésze matét, ahogyan a kávét szoktuk. Éppen ezért van az, hogy matét nyilvános helyen igen ritkán kínálnak az itallapon.

A szárított leveleket a maté-ba, ebből a fából vagy tökből készült tálkába szórják, 85 fokos vízzel leöntik és az elkészült frissítőt  a ’bombillának’ nevezett fém szívószállal isszák meg. A matét mindig a házigazda szolgálja fel, ő önti a vizet a tálkába. A leveleket többször is használják, majd ha az elkészült italnak már nincs meg a jellegzetes kesernyés íze, akkor új leveleket szórnak a tálba.

Másnap kirándulásra indultunk Patagónia leglátványosabb gleccseréhez, a Perito Moreno-hoz. Érdekességként megjegyzem, hogy csupán 50 kilométerre van a Torres De Painetől, de több mint 500 kilométert autóztunk idáig. Közvetlen határátkelési lehetőséget nem biztosítanak a chileiek.

A többi patagóniai gleccserhez hasonlóan a Perito Moreno is a patagóniai jégmezőn „született”. A kutatások azt bizonyítják, hogy a 30 kilométer hosszú, 257 km2-es gleccser vastagsága az elmúlt 500-1000 évben alig változott. A Perito Moreno egyike a három olyan Patagóniai gleccsernek, amelyik nem húzódik vissza, sőt előre nyomul. Ez sajnos csak egy elvi megállapítás, mivel ugyan a hossza nem változik, de vastagsága, illetve a kiterjedése bizony jelentősen csökken. Egy japán kutatócsoport 1952-ben megmérte a gleccser mozgását. Méréseik szerint a gleccser középen naponta 1,7 métert, a szélein 45 centimétert mozog.

- hirdetés -

Moreno sosem látta a róla elnevezett gleccsert, bár 1876-os útja során nagyon közel volt hozzá. 1879-ben a chilei tengerészet kapitánya, Juan Tomas Rogers írt először a gleccserről, amit az expedíciót finanszírozó Chilei Tengerészet Hidrográfiai Osztályának vezetőjéről Francisco Vidal Gormaz gleccsernek nevezett el. Néhány évvel később a gleccser nevét Bismarckra változtatták, majd 1899-ben kapta a Perito Moreno nevet.

A Perito Moreno megjelenése, illetve működése egészen egyedi. A jégárral szemben található a Rico-félsziget, aminek az nekinyomul, ezzel kettéválasztva a gleccsertavat. A déli a Roca-tó, az északi az Argentína-tó, ami Dél-Amerika legnagyobb méretű tava, mélysége 200 méter. Ennek vize a Santa Cruz folyón keresztül jut az óceánba. A Roca-tó vizszintje az elzáródás következtében folyamatosan növekszik, akár 20 méterrel.  Átlagosan négyévente egyszer a jéggát az óriási nyomás miatt átszakad, és gigászi áradat indul meg, ami akár tömbház méretű jégdarabokat is sodor magával. Ilyenkor a jégborjadzás, a jégdarabok leválása sokkal intenzívebbé válik.

- hirdetés -

Először hajóval mentünk a 60 m magas jégfal közelébe, aminek a szélessége 4 km, a jégnyelv kerülete 7 km, a teljes hossza pedig 30 km. És mindez csak a jéghegy csúcsa. Szó szerint, mivel a víz alatt van a jég nagyobbik része, kb a háromnegyede. Úgyhogy a fenti vastagságot meg kell szorozni néggyel. A tó felszíne alatt további 185 méternyi jégréteg találhat!

Messziről is gyönyörű látványt nyújtott, ahogy a kék ég alatt a teljes horizontot kitöltötte a hófehér szalag, az ezerméteresnél is magasabb hegyek szorításában. A távoli csúcsok párába burkolóztak, a hátunk mögötti dombokon pedig zöldellett a lengaerdő (délibükk).
Ahogy közeledtünk, a jégfal felülete kezdett finoman kékülni. Néhány száz méterről már határozottan látszódott a tagoltsága. Hatalmas, többnyire függőleges repedések tagolták, a felszínét pedig többméteres, cukorsüvegszerű csúcsok erdeje alkotta.

Délután a látogatóközpont sétányain töltöttük az időt, ahol hallani lehetett, ahogy néha mennydörgésszerű hangok kíséretében mozdult előrébb szemmel nem érzékelhető módon a gleccser. Váratlan morajlásba beleborzongott a ember. Máskor váratlanul lakóháznyi darabok szakadtak a mélybe, és törtek ott apró darabokra, méteres hullámot keltve. A repedések, hasadékok és a friss törési felületek igézően szép sötét akvamarin színben pompáztak. Minél mélyebbek voltak, annál sötétebb árnyalattal jelentek meg. Ismét törpének éreztem magam. A minduntalan felharsanó, völgyet betöltő reccsenések és robajok baljóslatúak voltak, és fennhangon demonstrálták ennek a felfoghatatlan szépségű óriásnak a lassú, de megállíthatatlan, és mindent felőrlő erejét.

A lassú pantomim láttán, vagy inkább érzékelésén keresztül lehetett fogalmat alkotni arról, hogyan lehet nagy hatékonysággal hegységnyi kőzetet porrá őrölni, és elszállítani. Itt, és most át tudtam élni, fel tudtam fogni, hogy hogyan működik ez a gigászi felszínformáló erő, és hogyan működtetett, amikor ezerszer ekkora volt.

A Perito Moreno szakadása minden kétséget kizáróan az egyik leglátványosabb természeti jelenség, amit ember valaha láthat. A természet nyers erejét mutató jelenségeket – biztonsági okokból – általában nem láthatjuk a saját szemünkkel, de a gleccser könnyű megközelíthetősége és a jelenség viszonylagos ártalmatlansága lehetővé teszi, hogy részesei lehessünk ennek a csodának – persze csak ha szerencsénk van, hiszen a szakadás pontos időpontját szinte lehetetlen előre megjósolni. A gleccser-szakadás persze nem jár következmények nélkül. A kiszabaduló víztömeg kisebb-nagyobb áradásokat okoz a környéken.

De hogyan és miért is következik be ez a szakadás? Amikor a gleccser eléri a Magellán-félszigetet természetes jéggátat képez, ami teljesen elzárja a Brazo Rico (az Argentino-tó déli nyúlványa) és a Canal de los Témpanos közötti területet. Az Argentino-tó vize továbbra is keresné az utat a tenger felé, de megreked a tengeri kapcsolatát elveszítő déli nyúlványában, aminek vízszintje így egyre emelkedik. A víztömeg folyamatosan a jéggátnak feszül, ami végül nem bírja tovább a nyomást és megreped. A repedésen keresztülfolyó víz felgyorsítja az olvadást és a gleccser végül átszakad. A megfigyelések szerint a szakadáshoz a Brazo Rico vízszintjének 13-25 méterrel kell megemelkedni.

Argentino-tó

Számos elmélet született arra, hogy vajon miért nyomul előre a gleccser, miközben a világ legtöbb gleccsere zsugorodik. Az egyik legelfogadottabb elmélet szerint a Perito Moreno elfoglalta a szomszédos gleccser gyűjtőterületét, így nagyobb mennyiségű firn vagyis oromhó táplálódik bele.

Tovább indultunk a Patagóniai jégmező északi része El Chalten városa felé. Először a Santa Cruz folyó opálos, olívaszínű, örvénylőn kanyargó szalagján keltünk át. Ezen keresztül felhajózva jutott el ide Francisco Moreno, a területet először tudományos alapossággal feltáró tudós.

Megálltunk egy tanyánál, a La Leona estanciánál, ami annak idején a bárkák pihenőhelye volt. Buch Cassidy és a Sandens kölyök a Mexikói és Buenos Aires-i Londonbank fiókok kirablása után itt vett területet, és telepedtek le rövid időre, mielőtt továbbálltak Chilébe. De megszállt itt a helyi Robin Hood, Brunel is. Központi fekvése miatt hamar panzióvá alakították, így a hegymászók, hittérítők, felfedezők kiindulópontja lett.

Alig száz évvel ezelőtt Patagónia még ismeretlen földnek számított. Az értékes ásványkincsek hiánya „megmentette” a spanyol gyarmatosítók fosztogatásaitól. A területén ráadásul alacsony volt az indiánok lélekszáma, így az olcsó munkaerőért sem érte meg vállalni a veszélyeket. A XIX. század végéig a terület sivár földje és kegyetlen éghajlata sikeresen riasztotta el az idegeneket.

Az ipari forradalom azonban komoly változásokat hozott. A gépek megjelenésével a nyersanyagok iránti igény is megnőtt. 1833-ban a britek elfoglalták a Falkland-szigeteket, ami nem csak stratégiai fontosságú területnek számított, de birkatenyésztésre is kiváló volt. Patagónia szigetvilága így hamarosan brit birkateleppé változott. A britek azért választották a szigeteket, mert a magántulajdon fogalmát nem ismerő tehuelche indiánok fehér guanakóként tekintettek a birkákra és szabadon vadásztak rájuk. 1884-ben aztán a szárazföldön is megjelentek a telepesek. A kormányzat hatalmas földterületeket adott az ide érkezőknek: jöttek angolok Falklandról, szerbek és németek Európából. A világ éhezett a gyapjúra, így gombamód szaporodtak a gyapjúfeldolgozó üzemek és a birkatenyésztést kiszolgáló egységek. Néhány év elteltével kialakult a patagóniai „arisztokrácia”. A Braunok, Menendezek és a Nogueirasok lettek Patagónia császárai, palotáik ma is láthatóak Punta Arenasban. Az első világháború idején fehér aranynak is nevezett gyapjú ára azonban esni kezdett, a Panama-csatorna megnyitása pedig csökkentette a terület stratégiai jelentőségét. A birkák ész nélküli betelepítése ráadásul teljesen kimerítette a talajt, egyre nagyobb területre van szükség egy-egy állat elégséges táplálásához.

Jobbára a híres 40-esúton haladtunk. A Bolíviától Tűzföldig vezető hírhedt útvonalon csak tartalék alkatrészekkel, pótüzemanyaggal, háromnapi élelemmel felszerelve szabad elindulni az időjárás és az útviszonyok gyors változás miatt. A forgalom rendkívül gyér, akár órákig lehet menni anélkül, hogy találkoznánk emberekkel. Nincs benzinkút, nincs bolt, nincs szállás, nincs térerő, nincs segítség, sőt sok helyen aszfalt sincs. Ezért teljesítmény végigmenni ezen az 5.500 méteres útvonalon.

Nagyjából a Santa Cruz folyót követtük, amely több helyen a medréből kilépve betöltötte a völgyet. A táj kopár, félsivatagos volt, a dombos tájat vízmosta tanúhegyek tarkították, amik a jégkorszak idején lekoptatott hegyek maradványai voltak. Köztük megkövült erdők és ősi állati maradványok találhatók, amiket a terület elárasztása során képződött üledékes kőzetek védtek meg a pusztulástól. A pampákat lépten-nyomon magányos szikladarabok tarkították. Ezek a vándorkövek, amik a jégkorszaki gleccserek hátán utaztak, majd miután a jég kiolvadt alóla, a mai helyükön fejezték be utazásukat.

Az estancia a vadul rohanó Leona folyó mellett épült, ami a Lago Viedma gleccsertóból ered. Ennek partján haladtunk El Chalten felé, ami egy új, csak a hegymászók számára épített városka, távol mindentől. Elhagyatottabb, mint bármi, amit a Himalájában láttam. Ez gyakorlatilag a környező kőoszlopok, vagy még inkább kőtűk megmászásához létrehozott alaptábor, ahol akár több hónapot várakoznak a mászók az időablakra, amikor 30-60 óra megmászhatják a legnagyobb kihívások egyikét. Az egyik a Cerro Torre 3 103 m magas kőoszlopa, tetején gombaszerű hósipkával. Nyugati fala 600 méteres függőleges meredély.  A 3 357 méter magas Fitz Roy hasonlóan nehéz. Nevét a Darwint is szállító Beagle nevű hajó kapitányáról kapta.

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Patagónia – Tűzföld gyalogtúrát.

Copyright © 2018 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor, Birtalan Csaba Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
A cikk létrejöttét a Pachamama Adventures támogatta.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!

- hirdetés -
- hirdetés -
276,357RajongókTetszik
6,368KövetőkKövetés
272KövetőkKövetés
20FeliratkozókFeliratkozás
- hirdetés -