Miután eljutottunk a világ legdélebbi városába, Ushuaia-ba, túráztunk a Tűzföld Nemzeti Park ösvényein és tettünk egy felejthetetlen hajókirándulás a Beagle-csatornán, ahol megismerkedtünk Tűzföld szigetvilágának változatos élővilágával, útnak indultunk következő állomásunk Patagónia felé.
Irány Patagónia!
3 nap után búcsút intettünk Ushuaiának, és észak felé indultunk a Tűzföld Nagy-szigetén. Először elkezdtünk felkapaszkodni az Andok legdélibb csúcsai között átvezető, 900 méter magas hágóra. Lélegzetelállító bércek, és délibükkös erdők kísérték utunkat.
A hágó másik oldalán Egy gyönyörű tó, a Lago Fagnano mellett haladtunk, amelynek vize a Chilei oldalon fekvő gleccserekből származik. A Selknam nép számára ez állandó élőhelynek számított. A szelek itt is rendkívül erősek, a vízfelületen most is tajtékos hullámokat űztek a partok felé. Partján féloldalasra nőtt fák mutatták az uralkodó szélirányt.
Az Atlanti-óceán partjához közeledve füves pusztává, pampává vált a táj, amelyen hatalmas guanako csordák legelészek. Ez a lámához hasonló állat a tevefélék családjába tartozik, szőre vöröse-barna, fehér foltos.
Aranyos sárga, félméteres fű hullámzott a szélfújásban. Most kezdtük csak igazán érzékelni, milyen is a hírhedt sarkvidéki szél ereje. Ha megálltunk, majdnem letépte a ruhánkat, ha utaztunk, rángatta a buszt, és ezt kitartóan, megállás nélkül csinálja az idők végezetéig. A sarkvidéki szélnek ez az alapjárata, ettől csak erősebben szokott fújni. A szárazabb területen a széllel természetesen a por is együtt jár, ami mindenhová behatol.
A Chilei határhoz közeledtünk. Tulajdonképpen egész reggeltől erre készültünk. Csomagok felcetlizése, dokumentumok kitöltése, dokumentumok másolása, és legnagyobb gond a csomagok tartalmának átnézése. Gyakorlatilag semmi nem lehetett nálunk, ami szerves anyag. Nem lehet élelmiszer, még egy csoki sem, Nem lehetett semmi, ami bőrből van. Még a bakancs miatt is izgultunk. Volt nálam néhány különlegesség, de mindet el kellett dobnom: gyönyörű Tűzföldi fadarabok, és néhány csomag Magellán bors. Eleinte próbáltam dugdosni, de befenyítettek darabonként 500 dollár büntetéssel, és közölték, hogy műszerekkel és kutyákkal vizsgálnak át, a csomagokat pedig egyenként kipakoltatják. Már út közben is több ellenőrzőponton haladtunk keresztül, ahol a papírjainkat ellenőrizték.
Az út határ előtti utolsó, 10 kilométeres szakaszán még az aszfalt is eltűnt. Ez is jelzi a két ország viszonyát. Ők sem szeretik egymást. Chile is megtámadott mindenkit, akit lehetett. Háborúzott Peruval a Guano-szigetekért, és némi sivatagért, Argentínával pedig a déli végekért.
A határátkelés végül is nem volt annyira vészes, de már mindegy, a kincseim nélkül utaztam tovább.
Ezután a Nagy-sziget ÉNy-i végébe, a Bahia-öböl partjára, egy királypingvin kolóniához indultunk. Az öböl tulajdonképpen a Magellán-szoros jókora kiöblösödése. Nagyon új keletű az itt élő pingvinek története. 2010-ben költözött ide az első 8 egyed, és azóta szépen gyarapodik a csapat.
Ma már 27 felnőtt, és 50 kölyök él itt. Régészeti leletek alapján tudjuk, hogy a Selknamok idején is fordultak elő, de állandó telepet nem alkottak. A 25 kg-os madarak 50 évig élnek, kétévente tojnak egy tojást, amit a szülők együtt nevelnek. Minden fióka felnevelése után új párt választanak. 10 méter mélységig merülnek haltáplálékukért, és percenként 300 métert képesek úszni.
Estére érkeztünk Cerro Sombreroba, a Magellán-szoros déli partján fekvő településre.
Tűzföld északi része kopár. Nagyon kopár. Középtájtól az Andok láncai kezdenek ellaposodni, a vidék dombos tájjá válik, a fölső rész pedig lapos, mint egy gyúródeszka. Már a dombságon is kevés a fa, a síkságon viszont nincs egy szál se. Véletlenül se. Mutatóba se. Nincs még bokor se, nincs egyszerűen semmi, csak fű. A legérdekesebb és egyben legszebb dolog, ami a földből kinő, az a gázkút. Éjjeli menedékhelyünk, Cerro Sombrero sem egy település, hanem egy gázkitermelő telep központja. Bádogházak, köves utak, terepjárók. Itt minden az ENAP társaságé. Sok lehetőség egyébként nincs másféle tevékenységre. A puszta, félsivatagos táj mindenre alkalmatlan, kizárólag birkatartásra lehet használni, de abból is csak egyet tud eltartani négyzetkilométerenként.
Él itt egy angol bevándorló család, akik már 1890-től tartanak birkát 280.000 hektáron, 28.000 állattal. Azokat a tanyaszerű farmokat, ahol ilyen gazdálkodást folytatnak, estanciának hívják. Egy egyszerű, fehér ház, két gazdasági épület plusz egy óriási, kopár pusztaság.
Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Patagónia – Tűzföld gyalogtúrát.
A Magellán-szoros
Reggel viszonylagos szélcsend volt reggel, de sötét felhők borították be az eget. A színek kicsit ridegek voltak, lilás-kékes-szürke égbolt, hidegsárga fű, a nedvesebb részeken kékeszöld foltok. A fű többnyire csomókban nő, gyökerük és alsóbb szárrészük elszáradt. Ezt a vegetációtípust puna vegetációnak nevezik. A növények így jobban ellen tudnak állni a szél erejének és jobban vissza tudják tartani a nedvességet is.
Hamar megérkeztünk a Magellán-szoros partjára, amin komppal keltünk át. A szoros keleti részének legkeskenyebb pontjánál voltunk.
A V-alakú Magellán-szoros a Dél-Amerikai kontinens és a Tűzföldi szigetcsoport között húzódik mintegy 570 km hosszan. Legkeskenyebb pontján alig 2 kilométer széles. Keleten tágas öböllé nyílik, nyugati vége apró szigetek sokasága között vezet a Csendes-óceánhoz, összeköttetésben van a Beagle-csatornával is. A portugál Ferdinand Magellan, a spanyol király szolgálatában elsőként hajózott keresztül a szoroson 1520-ban, Föld körüli útja során. Mivel Magellán hajói november 1-jén, Mindenszentek napján érték el a szorost, a csatornát először Mindenszentek-szoros névre keresztelték. Később a hajós tiszteletére a spanyol király Magellán-szoros névre keresztelte át.
Ameddig a kompra várakoztunk, egy tűzföldi rókát láttunk meg. Ez inkább barnás színű volt, tekintete kutyaszerű, és a farka nem volt lompos.
A szoros nagyjából 4 kilométer széles volt, utunkat egy darabig ugrándozó, forgolódó, fekete-fehér delfinek kisérték.
A szoros északi oldalán már Patagóniában jártunk. A kicsit hullámosabb felszínű tájon már elszórtan megjelentek félméteres, gömbformájú bokrok, amik között nanduk csipegették táplálékukat, elsősorban rovarokat. A Nandu futómadár, a strucc rokona. Nagyjából egy méter magas, foltos, barnás tollazatú és kisebb csapatokban él.
Nemsokára Villa Tehuelches településre érkeztünk. Ezen a vidéken eredetileg az északról betelepülő Tehuelches (Tevelche) indiánok éltek, akiknek a gauchók, a ponchóba öltözött, svájcisapkaszerű fejfedőt viselő, lovas marhapásztorok elvették a földjeiket. Egészen az utóbbi időkig heves tüntetések folytak emiatt, mára viszont visszajuttattak nekik némi területet, és önrendelkezési jogot kaptak.
Ahogy tovább mentünk Puerto Natales irányába, a talaj hullámossága dombokká kezdett nőni, a pici bokrok nagyobbakká váltak, és megjelentek ismét a fák. Szélfútta, világos kérgű, csavarodott törzsű déli bükkök, amiknek ágairól szakálakként lógtak a kanadai zuzmók világoszöld fátylai. A néhány méter magas fák koronája nem zárt össze, köztük hullámzott az erős szélben a sárgás fű. Néhány vastagabb törzsű egyed kimagaslott a csoportból, és magányosan dacolt a viharos fuvallatokkal, mások már befejezték földi pályafutásukat, és a földre rogyva, szikár csontvázakként adták át magukat a természet megújító erejének.
Az út mentén végig drótkerítések húzódtak, mögöttük többezres birkanyájak legelésztek.
Puerto Natales egy kikötőváros az Ultima Esperanza–fjord (Utolsó Remény) partján. Az öböl neve arra utal, hogy aki a Csendes-óceán felől hajózott a szoroson keresztül, annak e hely elérése jelentette az utolsó reménysugarat az életben maradáshoz, ugyanis aki eljutott idáig, az túl volt a legnagyobb megpróbáltatásokon.
Maga a város, pontosabban a kikötő a birkatartásnak köszönheti létét. A milliónyi birkát élve, vagy feldolgozva, itt rakhatták hajókra.
A fjord túloldalán pedig már jól látszódtak a Torres del Paine erősen csipkézett, havas hegygerincei.
A városka jelképe a Miradon, amely mindössze 14.000 éve halt ki, medveszerű óriáslajhár volt, amelynek csontjait egy környékbeli barlangban találták meg. Patagónia egyébkén is híres a sok őskövületéről. Rengeteg régen kihalt állat megkövült csontvázát találták meg, köztük nagyon sok dinoszauruszét.
A Torres Del Paine Nemzeti Park ösvényein
Egész éjszaka esett. A buszba is esőben pakoltunk. Ez Patagónia, itt mind a 4 évszak előfordulhat egy napon belül. A kontinens itt a legkeskenyebb, csak 500 kilométer. Az állandó erős szél át tudja hajtani a felhőket az Andokon, a Patagóniai jégmezők pedig visszahűtik, így itt kifejezetten sok a csapadék. A környező, kisebb hegyeken friss hó hullott, ebből is látszódott, hogy milyen alacsonyan van a hóhatár.
Gyönyörű, ritkás erdővel borított tájon haladtunk. A Magellán-erdővel borított hegyek kezdtek körülzárni minket, a kanyargós minden dombjáról újabb mesés völgyet pillanthattunk meg. A hegyek csúcsai sziklásak voltak, melyeket felhőpamacsok vettek körül. A felhők oszladoztak, az eső csendesedett.
Hatalmas csipkés hegyek vettek körül, valamint csodás tavak és gyorsfolyású, bővizű folyócskák, amelyek zavaros olívazöld színűek voltak. Ez annak jele, hogy gleccserből erednek.
A kanyargós makadám úton csakhamar megláttuk az első jégfolyót. A Patagóniai jégmező az Antarktiszi és a Grönlandi után a harmadik legnagyobb a világon, majdnem 16,000 négyzetkilométer. 23 gleccser folyik le róla Argentínába, és 25 Chilébe. A leghosszabb 42 kilométeres. Mi most a 27 km hosszú Grey gleccser kilátópontjához tarottunk.
A patagóniai gleccserek ma is látványos, masszív képződmények. Az első gleccserképződés, ami nyilvánvaló nyomokat hagyott a tájon 3,5 millió évvel ezelőtt következett be. A jég a mai Andok keleti oldalától legalább 60 kilométerre nyúlt. Mintegy 1 millió évvel ezelőtt aztán megkezdődött Patagónia történetének legfontosabb jegesedése.
Az általánosan elfogadott nézet szerint a Patagóniai-plató szinte teljes déli részét jég fedte és egy hatalmas gleccsernyelv egészen a Magellán-szorosig lenyúlt. Magát a Magellán-szorost is a jég formálta, a tenger csak később nyomult be ide. Az Atlanti-óceán mai szintje alatti morénákból egyértelmű, hogy a Tűzföld jó részét is jég borította.
A jégkorszakokat váltó melegebb időszakokban az elolvadó jég hatalmas folyókat hozott létre, melyek az Atlanti-óceán felé igyekezve mély völgyeket vájtak maguknak. A következő jegesedés idején aztán a völgyeket gleccserek borították be, amelyek egyrészt hordalékot raktak le itt, másrészt tovább folytatták az eróziós munkát. Az utolsó jégkorszak után hátramaradt hatalmas medencék lassan megteltek vízzel és így jöttek létre Patagónia mai tavai.
A kilátópontjához először egy függőhídon mentünk át egy kisebb folyó fölött, ami a Grey gleccser olvadékvizét vezeti le. A szinte őrjöngve rohanó, 50 méter széles, rohanó áradat tajtékozva hullámzott, hatalmas vízmennyiséget elszállítva. Nem csoda, hiszen a gleccserek itt is gyorsan olvadnak, és egyre jobban húzódnak vissza. A patagóniai jégmezőn azért van kettő, ami egyelőre állja a sarat, illetve a napsütést, és tartja magát.
A híd után derékvastagságú fák közt vezetett az út, majd az erdőből kiérve egy morénató tárult a szemünk elé. Óriási volt. 3 km széles, 10 km hosszú. A legvégét kisebb morénahalom zárta el, kicsit följebb azonban egy komoly homlokmoréna duzzasztotta föl az olvadékvizet. A gleccserek nagyon sok törmeléket szállítanak. Amit oldalt raknak le, az az oldalmoréna, amit pedig a végén megolvadó jég hagy hátra általában íves gát formájában, az a homlokmoréna. Ez a jég visszahúzódása után ott marad mementóként. Most ezen kellett átkelnünk, hogy egy kicsi szigetről szemből láthassunk rá a jégfolyóra. Ez a másfél kilométeres szakasz nem volt könnyen járható. A néhány cm szemnagyságú, szürke, legömbölyített kavicsok besüllyedtek a lábunk alatt, és minden lépésnél elgurultak mögüle, ezért nehéz volt rajta a haladás.
Miután felkapaszkodtunk a szélfútta fákkal benőtt szigetre, ráláthattunk a párába burkolózó gleccserre. Nagyon messze volt, talán úgy 6 kilométerre. Itt is, mint a Földön szinte mindenhol, döbbenetes sebességgel húzódnak vissza a jégfolyók. Nemrég még a gát volt a morénahalom volt a vége, ma pedig hajóval lehetett csak odáig eljutni. A magas hegyek közül kibukkanó piszkosfehér szalag persze így is szép látványt nyújtott az előtte elterülő tóval együtt.
Kicsit arrébb egy elláposodott tavat sétáltunk körül, ahol a fák a fűfélék, a sás, a hegyek és az ég egész színkavalkádot varázsolt elénk.
A nap végére a Pehoe-tó egyik szigetére mentünk be egy gyaloghídon, ahol a szállásunk volt. Szebb környezetet kívánni sem lehetett volna. A partról szinte karnyújtásnyira voltak a Paine Grande hegycsoport csúcsai, amik körül kavarogtak a felhők az erős szélben. A lemenő nap és a felhők játéka miatt minden percben más arcát mutatta. Reménykedtünk, hogy a holnapi túrán jobb időnk lesz, mint amit ekkor láttunk.
A Tornyok
Egész kényelmesnek indult a következő napunk. Reggeli után nekivágtunk a túránknak, ami azokhoz a gránittornyokhoz vezet, amelyek a Nemzeti Park nevét adják. Tágas völgyben sétáltunk, és az éjszakai szélvihar ellenére szinte szélcsendben. Kellemesen sütött a Nap, miközben kisebb felhők úsztak át az égen. Átkeltünk egy hegyipatak hídján, amely ezután szétterült a völgyben. A híd túloldalán az őrmesterünk (kötelező helyi túravezetőnk) nekivetkőzött az erősödő szél ellenére, és mosolyogva kijelentette, hogy mostantól 2 órányi meredek kapaszkodó következik. Igaza lett. Ráfordultunk a mellettünk emelkedő dombra, amiről hamarosan kiderült, hogy csak álcázta magát, mert valójában egy egész komoly hegy. Nehéz, köves terepen haladtunk, kosárlabda méretű sziklákon lépkedve. Csak mentünk, mintha munkatáborba hajtanának. Csak az feledtette a nehézségeket, hogy visszanézve csodás dombos tájat láthattunk pampa jellegű növényzettel és kékes-zöldes színű tavakkal. Néhány szél tépázta fa jelezte, hogy milyen helyen járunk.
A domb teteje előtt vezetőnk öltözni kezdett. Napszemüveg, szélálló kabát és nadrág. Azt mondta, hogy most egy hágó előtt vagyunk, ahol irgalmatlan széllökések lesznek, olyanok, amik leborítanak a lábunkról. Több száz méteres szakadék szélén kell majd táncolnunk az elemek ritmusára. Előredőlve, terpeszállásban, dülöngélve lépegettünk, miközben a szél által felkapott kavicsdarabok csikarták végig az arcunkat. Tilos volt megállni egy pillanatra is, és nem volt szabad fényképezni sem, mert a keresőbe nézve azonnal egyensúlyunkat veszthettük volna. A szembeszélben még a lejtőkön lefelé is tolni kellett magamat. Brutális orkánban haladtunk nagyjából egy kilométert, azután leereszkedtünk az alattunk zúgó patak partjára, majd átkelve azon, rövid pihenőt tartottunk a Chiliano menedékháznál.
Épp egy lovas karaván kelt át a patakon, ami ellátmányt hozott. Indiánarcú gauchok vezették a lovakat. A férfin az elmaradhatatlan, félrecsapott, piros sapka, a hosszú hajú nőn okkersávos, barna poncho. Ápolt lovaik majd kicsattantak az egészségtől.
A folyócska partján ősi délibükkös erdőben haladtunk tovább. A félhomályban a kidőlt, vagy csak megtépázott fák mintha megmerevedett, mitikus lények lennének. Úgy tűnt, mintha folyamatosan figyelnének.
A környezetemet nézve, szinte észre sem vettem, hogy ismét keményen emelkedni kezdtünk. A meseerdőben gyökereken és köveken lépkedtünk. Lassacskán kijutottunk a fák közül, és láttam a jobbra, vagy kétszáz méterrel alattam kanyargó patakot. Előre nézve, az ég felé törő havas bércek uralták a látóhatárt, előtte pedig egy irgalmatlan méretű sziklarengeteg tornyosult. Egy teljes hegyomlás. Egy komplett hegy a labda méretűtől a busznyi méretig, egymásra halmozva.
A moréna megmászása volt az utolsó erőpróba. Nagyon hosszú és nagyon megerőltető erőpróba. 1 kilométeren 400 méter szintemelkedés.
Amikor tegnap azt hittem, hogy a combom nem bírja tovább, az mostantól már csak egy rózsaszín álomnak tűnt. Minden lépésnél az összecsuklással küzdöttem, ráadásul a viharos szél újabb és újabb rohamokkal nehezítette a haladást. Felfoghatatlan mennyiségű gránittörmelék egészen a mélyben alattam levő vízmosásig, és legalább ugyanannyi fölöttem. Kő, kő után, lépés, lépés után. Ismételt rácsodálkozások a varázslatos völgyre, miközben a fölém tornyosuló kőrengeteg kezdte eltakarni a tornyokat, ahová igyekeztünk. Még néhány száz méter megerőltető kapaszkodás, és kitárult a világ.
Minden fáradtság a múlt homályába veszett. Itt derült ki számomra, hogy mi is ez a kőhalom, amin felküzdöttem magam. A három gigászi gránitoszlop a 100 méteres szélességével és 700 méteres, vörösesbarna, függőleges falaival egy türkiz színű gleccsertó fölé magasodott, aminek a vize az oszlopok lábainál levő lejtőkön felhalmozódó kékes jégmezők olvadékából gyülemlett fel.
A félkör alakú, cirkuszvölgynek nevezett képződmény egy valamikori gleccser által kialakított formátum. Az a kőhegy, amin felküzdöttük magunkat, a kilométeres átmérőjű cirkuszvölgyből kihordott gránit egy része, tulajdonképpen egy homlokmoréna. Ebből ismét jól lehetett látni, hogy hogyan húzódik vissza a gleccser. Ezt az óriási munkát a jégkorszakban végezte, amikor az egész völgyet is kialakította, amin végiggyalogoltunk. A jégkorszak elmúltával már ezen a kőperemen volt a jégár vége, a 1800-as években pedig még jobban kezdett visszahúzódni. 1940-ben már a tengerszem túloldalán tartott, ma pedig vagy kétszáz méterrel magasabban van a vége.
Maguk a tornyok valamikor mélyen a földfelszín alatt megszilárdult és kikristályosodó magmából keletkezett, összefüggő gránittömböt alkottak, és ebből alakította ki a jég és később a szél a jelenlegi formájukat, a hegymászók legnagyobb örömére. Ezeket az elképesztő alakzatokat 30-40 óra alatt másszák meg, ami azt jelenti, hogy éjszakázniuk is a falon kell. Föl sem tudom fogni, milyen idő lehet odafönn, ha még itt a hegy takarásában is ennyire üvöltenek a szelek. Nem is maradhattunk sokáig. Pár fénykép, egy fél szendvics, és egy búcsúpillantás, majd elindultunk a hosszú visszafelé vezető úton.
Lefelé kicsivel sem voltunk könnyebb helyzetben, mint fölfelé. A lábam már feladta, beletörődött, próbálta tenni a lehetetlent. Folyamatosan kerestem a lépéseket, a keskeny ösvényen, és a félméteres szintkülönbségeket a szomszédos sziklákra támaszkodva küzdöttem le. A túra végére gyakorlatilag felemésztettük minden tartalékunkat, de a völgyben még egy megpróbáltatás hátra volt. Olyan fergeteges szelet kaptunk, amiben szinte lehetetlen volt haladni. A terep lapos volt, mégis minden lépésünk bizonytalanná vált. Belefeküdtünk a szembeszélbe, és toltuk magunkat előre.
Megérkezésünk után felmásztam az emeletes ágyra, és lefeküdtem. Ernyedtem figyeltem, hogy a tomboló vihar letépi-e a ház tetejét. Aztán miután elég erőt gyűjtöttem, levettem magamról a hátizsákom és az alaposan megdolgoztatott bakancsomat, majd elmentem vacsorázni.
Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd a Patagónia – Tűzföld gyalogtúrát.
Folytatás: Patagónia leglátványosabb gleccsere, a Perito Moreno – Irány Dél! Kalandtúra Tűzföldtől Patagóniáig
Copyright © 2019 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor, Birtalan Csaba Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
A cikk létrejöttét a Pachamama Adventures támogatta.