Izrael nemcsak, hogy csodálatos ország, de már jó ideje fapadossal is elérhető. Ennek köszönhetően nem ritka, hogy szezonon kívül félelmetesen olcsón eljuthatunk ide: érdemes figyelni a Ryanair és Wizzair kínálatát (mikor épp melyik repül), mert decembertől márciusig akár 5-10000 (!) Ft-os retúrjegyeket is levadászhatunk. Tettük ezt mi is, így került a fa alá egy februári izraeli repjegy.

Már pusztán az  tény, hogy télen legrosszabb esetben is számunkra tavaszinak megfelelő időjárás vár, különösen csalogató az utazni vágyók számára. Nem beszélve arról, hogy off-seasonban megúszhatjuk a turistatömeget és az elviselhetetlen, 40-45 fokos hőséget, ami másra nem is jó, mint drága, tengerparti vagy szállodai heverészésre. Aki kíváncsi természetű és az aktívabb utazásokat kedveli, azok számára egy téli, izraeli kiruccanás felejthetetlen élményeket hozhat. És hát, ha már olcsóbb eljutni Eilatba, mint Debrecenbe, ki mondana nemet egy kis téli nyaralásra? A következőkben azoknak adunk tippeket, akik dél-izraeli utazásukat a lehető legolcsóbban szeretnék kihozni.

Veszélyes-e Izrael?

Bár Izrael a kiemelt biztonsági kockázatú országok listáján szerepel, alapvetően a Gázai övezet és a Palesztín területek rejtenek veszélyt, de a déli régióban semmiféle veszélyes helyzettel nem találkoztunk, és nem is hallottunk ilyesmiről. Gyakran találkozni gépfegyveres fiatal katonákkal az utcán, de ez a látvány csak elsőre ijesztő. Számukra ez éppúgy a hétköznapi élet része, mint számunkra az érettségi. Az izraeli emberek kedvesek, nyugodtak, nem találkoztunk turista-nyaggatással, lehúzással, átveréssel, tukmálással, politizálással, vallási fanatizmussal és semmiféle negatív tapasztalatunk nem volt, stoppoláskor sem, sőt. Izraelt rendkívül szimpatikus és kellemes országnak életük meg, ahova mindenképpen szeretnénk még visszatérni. Fontos azonban megjegyezni, hogy szezonon kívül látogattunk ide, rövid időt töltöttünk az országban, nem jártunk északon a vallási zarándokhelyeken, nem mentünk a Gázai övezet közelébe és nem léptünk át semmilyen szaggatott vonallal jelölt határt (Ciszjordánia/Palesztína).

Nagyon kemény ellenőrzésre kell számítani

Fontos tudni, hogy az Izraelbe utazókat nagyon alaposan ellenőrzik a reptéren, és ez nem csak a csomagokra vonatkozik. Az ellenőrzési procedúra két órát is igénybe vehet, a legkellemetlenebb pontja pedig a szóbeli faggatózás. Azt, akinek az útlevelében muszlim ország pecsétje szerepel, külön “kihallgatásra” számíthat, így aki szeretné ezt elkerülni, érdemes akár új útlevelet csináltatni. Nem ritkák az egészen meglepő, személyes kérdések, de nem érdemes emiatt bosszankodni. Fel kell készülni arra, hogy ez a procedúra vár ránk odakint, nagyon oda kell figyelni a szabályok betartására, melyeknek a kormány honlapján,az Izraeli Nagykövetség oldalán, és több, utazással foglalkozó foglalkozó portálon érdemes utánanézni.

Eilat és a déli régió

Ha eilati nyaralásunkra egy hétnél kevesebb időnk van (a Ryanair jellemzően szerdán megy, szombaton jön), és a kötséghatékonyság az egyik fő szempont, akkor már a tervezésnél érdemes elengedni a vallási jelentőségű helyek körbejárásának igényét. Jeruzsálem és Betlehem meglátogatása megérdemel annyit, hogy ne rohanva, a belépőjegyeken spórolva gázoljunk át rajtuk. Mivel ezek a helyek északon vannak, ráadásul valamivel rizikósabb területek, érdemes a kevésbé ismert, de annál látványosabb déli országrész  felfedezését kitűzni célul.

Olcsó szállás Izraelben?

Izrael drága ország. Egy  kávé, másfél literes víz vagy fél literes kóla 7-800 Ft körül mozog, egy falafel körülbelül 2-2500 Ft-nak megfelelő Shékel-t tesz ki. Nagyjából eszerint alakulnak az egyéb árak is. Találhatunk azonban szezonon kívül 5-7000 Ft/éj/fő áron kétágyas, légkondis szobát, vagy megszállhatunk hostelben, kempingekben is. Utóbbi esetben érdemes mérlegelni, hogy ha sátrat viszünk magunkkal, azt csak feladott poggyászban tehetjük a sátorvasak miatt, így a repülőjegy fog többe kerülni. Szállások Eilatban minden kategóriában!

Eilat és környéke

Eilat gyönyörű városa – ahol egyébként mindenhol elérhető nyílt wifi van – számos kikapcsolódási lehetőséget kínál. Hogy az olcsóságnál maradjunk: a helyi strand ingyenes, a városi buszokat pedig az izraeli árakhoz képest olcsón tudjuk igénybe venni. Akb. 30 km-re lévő Timna Parkot feltétlenül érdemes meglátogatni: látványos szavannai táj, kanyonok, különleges sziklaformációk, óázis várja a túrázókat. a Bibliai helyszínen időszámításunk előtti hatodik évezredtől Ramszesz fáraón át Salamon király koráig találtak itt különféle leleteket, barlang-és sziklarajzokat. A parkot könnyedén meg lehet közelíteni busszal (kb. 2000 Ft), de fel kell készülni egy kiadós gyaloglásra (vagy stoppolásra), a buszmegállótól a park központ 13 km-re található. Figyelem! Egy egész napos túrához 5l víz az ajánlott folyadéktartalék nyáron, de télen is szükség lesz fejenként 3l-re.

A kihagyhatatlan Holt-tenger

Eilattól kb. 250km- re északra található Ein Gedi és Ein Bokek: a Holt-tenger legszebb, fehér sókicsapódással csipkézett szakaszai és nyílt fürdőhelyei. Eilatból gyakran járnak buszok (kb. 3000 Ft), de stoppal is könnyen elérhetők. Ein Gedit a rezervátuma miatt is érdemes felkeresni: a Föld legalacsonyabban fekvő szárazföldi területe a maga -417 méterével, továbbá Bibliai helyszín és csodálatos oázis. Az itt található túraútvonalak a kevésbé edzett és a kihívásokat kedvelő túrázók számára is nyújtanak lehetőségeket.

Vasárnapi zárvatartás helyet Shabbat

Mivel a lakosság több, mint 80%-a zsidó vallású, nem árt figyelembe venni, hogy Izraelben péntek naplementekor kezdődik az ünnepnap és szombat naplementéig tart. Ez azt jelenti, hogy a boltok, nemzeti parkok bezárnak, a buszok ritkábban járnak, az emberek nem ülnek autóba. Eilat belvárosában és a tengerparti ‘turistás’ helyeken azonban az élet többnyire zavartalanul folytatódik (még szezonon kívül is).
Akár egyszerű tengerparti pihenésre, akár aktív szavanna-túrákra vágyunk, Eilat és környéke tökéletes választás azoknak, akik télen, olcsón szeretnének eljutni egy igazán különleges helyre. Jó utat!

További csodás fotókért és izgalmas beszámolókért látogassatok a www.wanderlust.hu oldalára, csatlakozzatok Facebook-oldalukhoz vagy kövessétek őket az Instagramon.

Copyright © 2016. www. wanderlust.hu. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Kedves Naplóm! Három napja hagytuk el hajónkkal Seattle kikötőjét. Két óceánon eltöltött nap után ma végre megérkezünk Ketchikan kikötőjébe. A várost Alaszka első városaként emlegetik, na de nem azért, mert tényleg ezt alapították volna elsőként Alaszkában, hanem azért, mert a hozzám hasonló délről észak felé utazónak ez a város esik először útjába, na meg azért, mert itt találkozik először az észak felé tartó vándor Alaszka szépségével és természeti kincseivel.

Ui: esernyőt vinni, ha leszállsz a hajóról, mert azt beszélik, Ketchikanben mindig esik az eső!

Hol találod?

Ketchikan az Alaszkában található Revillagigedo-sziget nyugati partján fekszik, egészen közel az állam legdélebbi pontjához. Ennek köszönhetően nem csak „Alaszka első városa” és a „világ lazac fővárosa”, hanem Alaszka legdélebbi városa is egyben.  Itt található az első alaszkai kikötő az észak felé tartó óceánjárók és kompok számára, ezen kívül a város saját reptérrel büszkélkedik.

Egy kis történelem

Ketchikan városát Mike Martin alapította 1885-ben. Mike Martin magát az indián törzsfőnököt kereste meg városalapítási szándékával, akitől 160 hold földet vásárolt. Ez a 160 hold föld vált rövid időn belül Ketchikan városává. Martint és más délről érkező üzletembereket vonzotta a környék gazdag hal populációja, valamint a környék faanyagának, illetve fűrészárujának kiaknázatlansága. A település nevét a várost keresztbeszelő Ketchikan nevű patakról kapta. A patakot pedig még a Tlingit indián törzs nevezte el, akiknek a patak halászó helyként szolgált a nyár folyamán, már jóval a város megalapítása előtt. A Ketchikan név jelentése találgatásra ad okot, de a helyiek állítják, a patak illetve a város nevének jelentése nem más, mint „a sas mennydörgő szárnyai”.

Martin nem késlekedett, első lazackonzervgyárát 1886-ban nyitotta meg, amelyet még négy másik megnyitása követett a 20. század elejéig. Martin ezzel munkát adott a környéken élőknek, illetve az új városba beköltözőknek. Ketchikan azonban nem csak a halnak és a fának köszönheti mai körülbelül 8000 fős lakosságát, ezzel együtt pedig Alaszka hatodik legnépesebb településének a címét, hanem az 1890-es évek végi aranylelőhelyek és rézlelőhelyek felfedezésének is. Így lett a városból a 20. század elejére bányászati ellátó központ. Amely azt jelentette, hogy a város lakossága folyamatosan nőtt, ezzel együtt más üzleteket is fellendítve.

Ketchikan postahivatallal, boltokkal, fa és fűrésztelepekkel és piroslámpás negyeddel is gazdagodott az évek során. A város megalapítása pedig így lett történelem, mely ma turisták ezreit vonzza évente. Ezáltal téve a „világ lazac fővárosát” 21. századi turistaközponttá.

Ketchikan látnivalói

Ketchikan legfőbb látnivalói közé tartozik a főutca, melyen megtalálhatók a nagyobb hajóstársaságok kikötői, és innen a turisták számára csak pár lépésnyi távolságban a szuvenír boltok is.

A főutca vezetését követve jutunk el a város szívébe, a történelmi „Creek Streetre”, amely anno a 20. századi város piroslámpás negyede volt. Az utcácskát cölöpökre építették a Ketchikan patak fölé. Látványosságát nem csak a hangulatos faházikók és ajándékboltok adják, hanem a patakban lazacra vadászó fókák és sirályok is. Természetesen a fókák inkább csak akkor úsznak fel a patakon, amikor a lazacok is erre veszik az irányt, ívás céljából.

Hogyan tedd emlékezetesebbé?

Ketchikan önmagában is üdítő élményt nyújt a messziről érkező turista számára, ugyanakkor bájos utcáin és gyönyörű fenyővel benőtt hegyoldalain kívül más emlékezetes látnivalókat és programokat is kínál. A belvárosban sétálva több méter magas indián totemoszlopokat csodálhatunk meg, vagy megtekinthetjük a helyi favágók show-elemekkel tűzdelt ügyességi favágó versenyét.

A város mellett terül el a Tongass Nemzeti Erdő, amely az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb kiterjedésű nemzeti erdője. Az esőerdő területén három indián törzs él, a hatalmas növésű vörös cédrusok és sitka fenyők alatt, gyorsfolyású patakok és vízesések között. Nevét a Tlingit indiánok Tongass klánjáról kapta. Az erdő mélyén fekete medvék, farkasok, szarvasok és sasok élnek. A partvonal mentén sétálva pedig lazacokat, vidrákat, fókákat és különféle bálnákat láthatunk kibukkanni az óceánból. A városból minden nap indul autóbusz, hogy megcsodálhassuk a helyi vadvilágot a gyönyörű erdőben sétálva.

Nem csak autóbuszos túrák indulnak napi rendszerességgel a városon kívülre, hanem repülős túrák valamint hajótúrák is. A Misty Fjords Nemzeti Emlékmű egy csodálatos terület Ketchikantől 22 mérföldre, keletre. Meredek sziklafalaknak, hatalmas vízeséseknek, havas hegycsúcsoknak és csodálatos esőerdőknek ad otthont. Egy igazi érintetlen paradicsom, amely garantáltan magával ragadja az utazó szívét.

Szuvenír tipp

A hajóról leszállva csak kis sétányira, a fő utca végén találod a Christmas in Alaska nevű ajándék boltot. Nyári vagy szezonvégi itt jártadkor ne legyél rest beszerezni az alaszkai ihletésű karácsonyi ajándékokat és karácsonyfadíszeket családod számára! Ezek a díszek magukon hordozzák az alaszkai élet karaktereit és megjelennek rajtuk indián népművészeti motívumok is. Ha betérsz a boltba, garantáltan átjár téged a karácsonyi hangulat szelleme, ezen felül még az amerikai Mikulással is találkozhatsz. Igaz, az eredeti amerikai Mikulás Ketchikantől Északabbra, Fairbanksban lakik, azért a ketchikani változat is élményt jelenthet a magyar prototípushoz szokottak számára.

KisOkos

Ketchikanben, úgy mint a legtöbb óceánjáróval érkező turisták által látogatott alaszkai városban, a turistaszezon szeptember végéig, október elejéig tart. Az egyre romló időjárás, a partvonal menti heves esőzések, és a szárazföldi kemény havazások miatt az óceánjárók októbertől sokkal délebbre szelik a habokat. Így például a Norwegian Jewel is, amely májusban kezdi meg keringőjét Alaszka partvonala mentén, majd a Mexikói-öböl felé veszi az irányt októberben, hogy ott „teleljen” ki.

Alaszkában a part menti városok a turizmusból próbálnak megélni a halászat és a fafeldolgozás mellett. Május elejétől október végéig van lehetőségük a turizmus kihasználására. A szezon végeztével a legtöbb város kiürül. Ideiglenes lakossága visszaköltözik téli otthonába.  Ketchikan lakossága ebből a szempontból szerencsés helyzetben van. A város kiválóan megközelíthető a környéken lévő településektől autóval, kisrepülővel és hajóval is. Így itt a szezon végeztével sem áll meg az élet.

Nem úgy, mint Juneau városában – Ketchikantől autós utazással 19 órányira lévő következő nagy településen-, ahol a szezon vége egyenlő a bezártsággal. Azok a lakók, akik nem költöznek ki a tél beállta előtt a városból, hiszen telkeikre, ingatlanjaikra vigyáznak, csak a hetente egyszer érkező ellátmányra számíthatnak. Mint idegenvezetőnktől megtudtam, Juneau lakói hetente egyszer kapnak a tél folyamán szállítmányt, amely a helyi reptérre érkezik. Szintén ekkor az alkalomkor adhatják le megrendeléseiket hiánycikkeikre. Mivel a városba csak egy útvonal vezet ki és be, és messze van mindentől, így hatványozottan nagy az esélye annak, hogy a havazás elvágja a külvilágtól a helyieket. Így a lakosok már a turista szezon alatt próbálnak minél több pénzt keresni, hiszen a környéken a helyi adottságok miatt nem túl sok munkahely található. Ugyanígy még a szezon alatt elkezdik a télre szánt tartós élelmiszerek vásárlását.

Hogy juss ide?

Mint ahogyan a cikkem elején említettem, Ketchikan városát megközelíthetjük szárazföldön, vízen és levegőben is. Viszonyítási alapul Seattle városát veszem. A város szárazföldön nehezen megközelíthető. Ha autóval szeretnénk eljutni ide Washington állam székhelyétől 26 órányi autózásra kell számolnunk. Ezen felül kompközlekedést is igénybe kell vennünk. Kétségtelen, a 26 órás utazásért kárpótolnak bennünket Alaszka és Brit Kolumbia mesés tájai. A szezon alatt számos hajóstársaság útjai közül választhatunk, melyek útba ejtik a várost. Többek között, Princess Cruises, Holland America Line, és a Norwegian Crusie Line. Ezek a cégek többnyire Seattle-ből vagy Vancouverből indítják hetente alaszkai körútjukra hajóikat. A várost leggyorsabban légi közlekedéssel közelíthetjük meg. Seattle-ből, a Seattle-Tacoma Nemzetközi Reptérről napi három közvetlen járat indul Ketchikanbe, 1 óra 40 perces menetidővel.

Érdekesség

A Ketchikannek otthont adó Revillagigedo-sziget nevét ugyanattól a George Vancouver parancsnoktól kapta, mint a Seattle közelében futó Cascade-hegységhez tartozó 4392 méter magas hegycsúcs, a Mount Rainier. Vancouver parancsnok expedíciói során rengeteg tájegységet nevezett el. Azonban pár tájegység Vancouver parancsnok nevével tiszteleg a brit sereg egyik legjobb felfedezője és navigátora előtt: úgy, mint Vancouver város és Vancouver-sziget Brit Kolumbiában, valamint a Vancouver-hegy Alaszkában, a Yukon területen.

Merre tovább?

Ketchikantől északra található Juneau városa, melyet városunktól 19 órányi autó illetve komputazással érhetünk el. A város nevét Joe aranyásóról kapta. Juneau modern története a 19. század végi aranyásási lázzal kezdődött. Előtte évszázadokon át a terület a Tlingit indiánokhoz tartozott.

Fotó: bookfriendlytravel.com

Ketchikantől szintén északra található Skagway városa. Mi más alakíthatta volna történelmét, mint a közeli Kanadához tartozó Yukon területen talált arany? Skagway azóta igazi turistaparadicsommá nőtte ki magát. A város hangulata, a közelből induló White Pass & Yukon vonattúra, a helikopteres és hegyikerékpáros túrák, na meg a közeli Davidson-gleccser turisták százait vonzzák évente.
Ha Ketchikantől újfent észak felé vesszük utunkat, a Glacier Bay Nemzeti Park meseszerű világában gyönyörködhetünk. A nemzeti parkot hajóval és kisrepülővel lehet megközelíteni. A nemzeti park területén egy óriás méretű, több ágból álló fjord terül el. A magas hegyekből az öbölbe érkező gleccserek látványa versenyre kel a világ legszebbje elnevezésért. A terület medvéknek, szarvasoknak, hegyi kecskéknek és bálnáknak ad otthont. A nemzeti park 1986 óta a világörökség része. Azonban a globális felmelegedés hatása a Glacier Bay Nemzeti Parkot sem kerülte el. Sajnálatos módon a gleccserek évről évre húzódnak össze.

Fotó: travel.aarp.org

Ui2: Igaz a szóbeszéd, tényleg kellett az esernyő! …

A hajó fedélzetére megannyi lenyűgöző élmény birtokában tértem vissza. Az agyam lázasan próbálja rögzíteni azokat az élményeket, amelyeket a nap folyamán átéltem. A mai napon régi nagy álmom vált valóra, Alaszka földjét taposták lábaim. Ezen kívül nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen hány embernek adatik meg, hogy fekete medvét természetes élőhelyén figyelhessen meg, hogy lazacra vadászó fókákban gyönyörködhessen, hogy több száz éves indián kultúra nyomait fedezhesse fel!

A hajó méltóságteljes büszkeséggel szeli a habokat egyre távolodva Ketchikan partjaitól. Búcsúképpen a hajó fedélzetén állva nézem a homályba vesző várost, szomorúságomat pedig a másnap felfedezésre váró, egyelőre még ismeretlen Juneau városa feledteti.

Copyright © 2016 Kállai Anna. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Néhány gondolat Ausztráliáról

Copyright ©  2016 Varga Gábor. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, előzetes írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Zürich Svájc legnagyobb, leggazdagabb városa, a banki szolgáltatások őshazája, és az ipar nemzetközi központja. Fekvésének és a Limmat folyópart kialakításának köszönhetően a város történelmi központja bárki számára ígéretes kikapcsolódást nyújt.

Aki ide látogat, és előre nem készített komoly útvonaltervet elég, ha a folyó egyik partján elindulva elsétál a Zürich alatt található tóig (Zürichsee). A Zürichi-tó vize nagyon tiszta, nyáron a hőmérséklete akár 20 °C fölé is emelkedik, így úszásra és a part közelében még fürdőzésre is alkalmas. A hajók és csónakok a Bürkliplatznál horgonyoznak, érdemes innen egy körutat tenni egy hajóval.

Innen  a folyó másik partján, vagy a környező kis macskaköves utcák egyikén ajánlott visszatérni a kiindulási pontra, természetesen nem nyílegyenesen, hanem a környező épületeket, látványosságokat (Grossmünster, Chinagarden), és esetleg éttermeket/kávézókat megtekintve. A várost néhány óra alatt körbejárhatjuk.

A Zürichi tó mentén húzódó ligetes Zürichhorn park keleti részében  magas fal zárja körül a Chinagartent. Az 1994-ben létesített kínai kert  Zürich kínai testvérvárosának Kunming ajándéka. Minden szegletében a kínai filozófiát, élet- és természetszemléletet tükrözi. A pompás kertet a kínai díszkertművészetre jellemző növények és apró díszek töltik meg, benne külön hangsúlyt kap a “három jó barát”: a fenyő, a bambusz és a téli cseresznye, amelyek együtt bátran túlélik a svájci hideget.

A Limmat keleti oldalán a Grossmünster ikertornyai magasodnak, a nyugatin a St. Peter-Kirche és a Fraumunster templomok, utóbbi Marc Chagall fantasztikus üvegablakaival. Közelében a Bahnhofstrasse, a világ legismertebb bevásárló utcája.

A Grossmünster, azaz a Nagy katedrális magas ikertornyai uralják Zürich sziluettjét.  A jelenlegi román-gótikus bazilika munkálatai 1100 körül kezdődtek el, de csak a 15. század végén készültek el. A Grossmünster szószékéről hirdette a reformáció tanait a humanista Ulrich Zwingli . A reformáció tanaival összhangban a katedrálist minden díszétől és bútorzatától megfosztották szinte kong az ürességtől, mindössze a gótikus freskók egyes részletei és a főhajó csodás román oszlopfői maradtak meg.

A Fraumünster, vagy Asszonyok katedrálisának története 853-ban kezdődött, amikor Német Lajos király egy itteni kolostor apátnőjévé tette meg lányát, Hildegardot. A katedrálishoz tartozó kolostort a reformáció alatt feloszlatták, és helyét ma a Stadthaus foglalja el. A templom azonban megmaradt bár többször átalakították. Mai végső neogótikus homlokzatát 1911-ben kapta meg az épület, melynek szentélyét a világhírű Marc Chagall 1970-ben készített, más és más színben pompázó, festett üvegablakai világítják meg.

Zürich híres virágzó kulturális életéről, köztük a rengeteg csodás múzeumról, képtárról és galériáról. A legkiemelkedőbb mind közül Svájc legnagyobb képtára a Zürichi Szépművészeti Múzeum (Kunsthaus), ami Európa egyik legjelentősebb gyűjteményének ad otthont, közülük kiemelkednek a 19-20. század művészeinek munkái, mint Munch, Picasso, Dalí, Rembrandt, Monet, Cézanne,Gauguin és Chagall.

A világhírű bevásárló negyedet a központi vasútállomás megépítése után hozták létre, melynek helyén 150 évvel ezelőtt a város erődítménye állt. A pályaudvartól a Zürichi-tóig futó Bahnhofstrasse sokak szerint a világ egyik legdrágább és legszebb sugárútja, tele exkluzív üzletekkel, divatházakkal, bankokkal és fényűző éttermekkel, ahol legtitkosabb vágyadat és kifinomult vásárlói szeszélyedet is kielégítheted.
Szálláskeresés Zürichben!

Copyright ©  2016  Demeter Ákos és Világutazó. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, előzetes írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Amikor a burmai utunkat terveztem, láttam egy képet Mrauk U ősi templomairól a völgyben, ahogyan a misztikus köd körbeveszi. Tudtam, hogy ide el kell mennünk. Először egymásnak ellentmondó információkat kaptam a helyiektől. Nem lehet szárazföldön eljutni a Yangontól 745 km-re északnyugatra fekvő városba, csak repülővel; el lehet jutni, de nem biztonságos; nem lehet engedély és idegenvezető nélkül turistaként látogatni…

Amikor sorra jöttek az ilyen információk, a makacsságom jó szolgálatot tett. Márpedig megyünk Mrauk U-ba, repülés és idegenvezető nélkül! Némi nyomozás után kiderült, hogy napi 1 buszjárat van Yangonból, és 16-24 óra között bármennyi ideig eltarthat az út. Amikor megvettük a buszjegyet (17 dollár), a hölgy mondta, hogy az ellenőrzőpontoknál le kell adnunk egy-egy útlevélmásolatot. Igen izgalmasnak ígérkezett az út… A busz valószínűleg több ezer kilométert megtett már az elmúlt körülbelül 30 évben. Mondanom sem kell, hogy mi voltunk az egyetlen külföldi társaság a buszon. A helyiek odaköszöntek, integettek, mosolyogtak, ahogy azt eddig is megszokhattuk. A buszsofőr nem nézett ki sokkal többnek 20 évesnél, mi csak reménykedni tudtunk, hogy van némi rutinja. Tapasztalt hátizsákos vagyok, de a 24 órás út nem volt sétagalopp. Gyönyörű tájak mellett zötyögtünk a nagyon rossz utakon. Szinte sehol nincs két sáv, csak másfél, az is leginkább aszfalt-mentes. Közvilágítás nincs, ami nagyon jól jött a meredek és kanyargós hegyi utakon felfelé, mert legalább nem láttuk, hogy a szakadék szélétől hány centire vagyunk.

 Az ellenőrzőpontokon mindenkit leszállítottak a buszról, ellenőrizték az iratait, majd indulhattunk tovább. Végre sikerült elaludnom valamikor az éjszaka közepén, de hamarosan arra ébredtem, hogy megállt a busz, és mindenki szedelődzködik. Gyorsan ránéztem az offline térképemre, Mrauk U még igen messze volt…Az egyetlen angolul beszélő helyi utas mondta, hogy egy hídhoz érkeztünk, ami többnyire fából van mindenkinek le kell szállni, és mindent kipakolnak a buszból, különben nem biztonságos az átkelés. Átbukdácsoltunk félálomban a túlpartra, imádkoztunk, hogy a híd bírja a gyűrődést, majd zötyögtünk tovább. Sikerült még valamennyit aludnom a buszon, majd napkelte körül arra ébredtem, hogy ismét megálltunk. Még egy ellenőrző pont… Elég morcos voltam egészen addig, amíg nem tudatosult bennem, hogy mindjárt egy gyönyörű napkeltében lesz részünk, és már csak maximum pár óra, és odaérünk.

Eljött az a pillanat is, hogy begördültünk a buszpályaudvar elé (reggel 8-kor, 24 óra buszozás után). Első utunk egy étterembe vezetett, ahol kávé híján magunkhoz vettünk egy-egy jó adag ’Myanmar tea-t’ (nagyon erős fekete tea sűrített tejjel) , aztán jött a szálláskeresési procedúra. Segítségünk egy helyi srác volt, aki elég tűrhetően beszélt angolul, elvitt minket helyi tömegközlekedéssel (kb egy motor és egy pick up keveréke) egy vendégházba, ami a legolcsóbb szálláslehetőség a városban. Minden nagyon gyorsan változik Burmában. A kormány épp aktuális rendelkezése szerint külföldiek nem szállhattak meg a városban vendégházban, csak szállodában (nyilván anyagi megfontolásokból; ez azóta változott). Túl sok választási lehetőség nem volt, tekintve, hogy a pár helyi szálloda nagy része nem nevezhető olcsónak, úgyhogy maradt a legolcsóbb, 45 dolláros háromágyas szoba egy ’resortban’. Nagyon kedves volt a személyzet, be is csekkolhattunk így reggel fél 10 környékén. Délutánra regenerálódtunk, elindultunk a szállodától nem messze lévő templomokhoz.

Pár turistát láttunk a szálláson, de azon kívül sehol. Integető, hangos hello!- kiáltással felénk száguldó gyerekek, néhány szabadon kószáló tehén keresztezte az utunkat, majd egy  vízi bivaly-csorda a gazdájukkal, amint a bennfentes naplemente-pontunk felé tartottunk. Bambuszkunyhók mellett haladtunk el földutakon, kíváncsi pillantásokkal kísérve, majd a dzsungelben némi hegymászás következett. Jóval naplemente előtt felértünk, és az a látvány fogadott, amit azon a bizonyos képen láttam. Majd ezer éves templomok körbeölelve a dzsungellel, és a misztikus köd…

Csendben végignéztük a naplementét, aztán a félhomályban lebukdácsoltunk a kilátóponttól vacsora után nézni. Nem volt túl sok választék a közelben étteremből, úgyhogy az első helyre be is ültünk. Angol nyelvű étlap nem volt, de nem is számítottunk ilyenre, úgyhogy a nagyon kedves felszolgálólánynak elmutogattuk, hogy a rendelkezésre álló hozzávalókból mit szeretnénk fogyasztani. Mondanom sem kell, nem terveztünk semmit aznap estére egy-egy helyi Myanmar sör elfogyasztásán kívül. Másnap reggel a bőséges szállodai reggeli után a vendégek rendelkezésére álló biciklik felé vettük az irányt, és meg sem álltunk a legközelebbi templomkupac felé. Első utunk egy közel ezer éves templomba vezetett, kellemes volt mezítláb végigsétálni a nagy hőségben a hűvös ősi köveken a templom belsejében körbefutó folyosón. Maga a templom inkább hasonlított erődítményre, mind egy tipikus burmai templomra.

Miután végignéztük a templomot, továbbkerekeztünk a következőkhöz, amelyek mintha a dzsungelből nőttek volna ki. Szinte hihetetlen volt, hogy egy turistával sem találkoztunk, amint végigcsodáltuk ezeket a természettel teljes szimbiózisban élő templomokat. Nagy részükből mindenféle növény nőtt, és az egész templom-komplexumot smaragdzöld dzsungel és rizsföldek vették körül néhány kunyhóval tarkítva.

Közben találkoztunk egy turista párral, akik adtak egy tippet: körülbelül 10 km-re van Mrauk U legnagyobb temploma 90.000 Buddha-ábrázolással. Persze, hogy arrafelé vettük az irányt. Gyönyörű smaragdzöld rizsföldek mellett vitt az utunk, a távolban hegyek, kék ég, hófehér felhőpamacsok… Nem nehéz belefeledkezni a tájba ilyen körülmények között. Mi voltunk az egyedüli turisták a Koe Thaung templomban, ami a híres jávai Borobudur templomra emlékeztet.

Belépve egy igazi időutazás veszi kezdetét, szinte érezni lehet ez elmúlt századok súlyát. A folyosók mentén belül Buddha-faragványok a falakon , és Buddha-szobrok sorakoznak csakúgy, mint az udvaron.

 A templom oldalán több száz sztúpa ( a buddhisták hamvasztják a halottaikat, és a hamvakat sztúpákba helyezik).

Másnap egy kolostor felé vettük az irányt, ami közoktatás híján iskolaként is funkcionál a helyi gyerekeknek.  A szegénység szinte szívszaggató, de a helyiek mégis elégedettek azzal, amijük van. Bevásároltunk a piacon a gyerekeknek a látogatás előtt iskolaszereket, és persze édességet.

A szerzeteseken kívül egy önkéntes tanár van, aki angolt tanít. Nagy örömmel fogadtak minket. Burma több állam szövetsége, Mrauk U a Rakhine State központja volt több, mint 300 évig. Amíg a tanár úr mesélt a dicső múltról, a gyerekek szüntelenül mosolyogtak, és pózoltak a kamerának. Látni a csillogást a szemükben, amikor elkezdtük szétosztani köztük az édességet önmagában csodálatos élmény volt. Itt, ezen a helyen az őszinte öröm és hála olyan formáját láttuk, amit azelőtt és azóta sem sokszor sikerült. Amikor búcsút vettünk, a gyerekek Bye bye!- t kiabálva, mosolyogva kísértek ki minket a kint várakozó tuk-tuk-hoz.

A kolostor után a buszpályaudvarra indultunk, a cél Bagan. Úgy tudtuk, hogy egy maximum 12 órás buszozás után Magwe-ba érünk, ahol átszállunk egy másik buszra, onnan pedig még 4 óra Bagan. Nem így alakult…

Copyright © 2016 Szeifer Zsani. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.

A Bahamák-szigetcsoport, egy kb. Florida nagyságú területen szétszóródott, közel 700 szigetből áll, amiből csak alig több mint két tucat lakott. A helyi legenda szerint Kolumbusz az egyik itteni szigeten ért partot 1492-ben és a szigetek neve „Baha Mar” is a spanyoloktól származik.

A XVIII. században a britek vették át az uralmat és egészen 1973-ig nem akartak hazamenni a ködös Albionba az egész évben 25-30 fokos napsütésből. Bár a szigetek alapvetően az amerikai turistákból élnek és a dollár helyi változatát használják, a forgalom iránya és a rendőrök egyenruhája mind a brit gyarmattartókra emlékeztet. A turizmuson kívül a bank szektor a legfontosabb iparág, a bahamai bankok ritkán tesznek fel kényes kérdéseket a nemzetközi ügyfeleknek. A karib-tengeri országokat általában a luxus és a szegénység éles kontrasztja jellemzi, bár a Bahamák a térségben gazdag helynek számít, amikor elhagyjuk a turista negyedeket sokszor a harmadik világra jellemző körülményeket tapasztalunk.

A repülőtéri út mellett már messziről virít fehér tornyaival a közelmúlt legambiciózusabb építkezése – 12%-os GDP növekedést vártak tőle – a Baha Mar szálloda komplexum. A hotel jelenlegi látványa egészen szürreális, a több száz szobás szálloda együttes teljesen kihalt, a luxus üzlethelyiségek üresen konganak, a frissen burkolt teniszpályán nem pattog a labda, ugyanis 95%-os befejezettségnél tönkrement a beruházó és jelenleg is keresik, aki be tudná fejezni az építkezést.

Az ország fővárosa és egyben legnagyobb települése Nassau, tipikus karibi város. Főterén az egykori gyarmati közigazgatás épületei sorakoznak, a kikötőbe lassan befutó tengerjárókra pedig három – keleten a Montagu, a városközpont felett a Fincastle, nyugaton pedig a Charlotte – erőd ágyúi merednek álmosan.

A város főutcáján a Bay Street-en, egymást érik a luxus márkák boltjai, a híres Straw market épületében pedig a térség szuvenírjeit lehet némi alkudozás után beszerezni.

A karibi térség egyik legnépszerűbb nyaralóhelye a Paradise Island-en található Atlantis hotel-kaszinó-vizipark komplexum. Az Atlantist üzemeltető Brookfield Hospitality főműsoridőben bombázza hirdetéseivel a képernyő előtt fagyoskodó észak-amerikaiakat, akik adott esetben szívesen elcserélnék a torontói -25 fokot a nassaui +25-re.  A keleti part nagyvárosaiból akár már 2-3 óra alatt közvetlenül is el lehet jutni Nassau-ba, de Londonból is van közvetlen járat és ennek megfelelően egy sereg angol turista. A többség azonban inkább a népszerű tengerjárókkal látogatja meg Nassau-t, a kikötőben nem ritka, hogy akár öt „úszó szálloda” is egymás mellett parkol.

A Paradise Island, Nassau északi részén található és híd köti össze a fővárossal. A helyiek nem szégyenlősek a turistákkal szemben, egy rövid taxi a kikötőből fejenként 4 dollárba kerül egy irányban és a helyi kincstár a híd túloldalán külön is elkéri a „Paradicsombalépés” árát. Apró adalék, hogy a fizető kaput olyannyira az amerikai turistákra és kocsikra tervezték, hogy a pénzszedő ablak is a baloldalon van, míg a legtöbb helyi jármű a brit modellt követi. A leleményesebb taxisok egy hosszú, csipeszes botot tartanak maguknál és azzal fizetnek.

Atlantis (mint dubai-i testvére) jelképe a vizi park fölé magasodó Royal Towers központi épületegyüttes. A két tornyot összekötő híd lakosztály potom 25 ezer dollárba kerül és minimum 4 éjszakára adják csak ki. A vegasi hotelekhez hasonlóan elegáns éttermek és luxus üzletek szegélyezik a folyosókat és természetesen nem hiányozhat a kaszinó sem. Az épület legérdekesebb része azonban a legalsó szinten található elsüllyedt Atlantis témájú hatalmas akvárium, ami a vizi parkhoz vezető alagutat veszi körül. Az akváriumban 250 különböző tengeri állat van telepítve, talán a leglátványosabbak a hatalmas teknősök, akik békésen rágcsálják a vízbe hullott banánfák leveleit. A komplexum területén még számos hotel található. A bejárattól balra a felújított Beach és Coral Towers állnak, míg az óceán partra 10 évvel ezelőtt felhúztak két 6-700 szobás luxus hotelt a Cove és Reef szállodákat. A kikötő felöli oldalon az inkább családok számára épült, közel 400 férőhelyes Harborside Resort van.

Az egész komplexum legnépszerűbb része a 141 hektáros Aquaventure vizi park. Az Atlantis szállodáinak lakói a borsos szobaárakhoz „ingyen” kapják a belépéshez szükséges karkötőt. A vizipark látogatóinak jelentős része azonban a hajókról érkező turista, aki nem sajnál szezontól és életkortól függően akár 160 dollárt is kifizetni egy belépőért. A vizi park 10 órakor nyit és 5-kor zár, csúcsidőben nem ritka akár öt arra járó hajó közönségének az inváziója. A taktikusabbak már 10-kor sorban állnak az ilyenkor hiánycikknek számító gumicsónakokért, hogy még a napi turisták 11 órai megjelenése előtt kipróbáljanak egy-két csúszdát.  Nagyobb amerikai ünnepek körül érdemes elkerülni az Atlantist mert nem ritka, hogy például egy alig öt másodperces csúszásért 2 órát kelljen sorban állni.

De miért is ilyen népszerű az Aquaventure? Természetesen a csúszdák miatt. A park egyik legnépszerűbb látványossága a hatemeletes Maja Templom, négy különböző fokozatú csúszdával. A leghíresebb a Leap of Faith, a torony tetejéről szinte függőlegesen zuhan a cápákkal teli medencébe, persze a ragadozóktól gondosan elzárva. A túl oldalon egy dupla csúszda van, ami főleg páros versenyzőknek ajánlott, az alján ugyanis stopperóra méri, hogy ki ért le hamarabb. Kevésbé meredek, viszont szinte végig sötétben megy a negyedik csúszda és a végén az üvegen keresztül még a cápákban is marad idő gyönyörködni.

A másik népszerű csúszdatorony a Power Tower. Az Abyss nevű csúszda ugyancsak szinte függőleges zuhanást garantál, de szemben a Leap of Faith-szel mindezt teljesen sötétben. A vizi park talán legnépszerűbb látványossága azonban mégsem ez, hanem a „Lazy River” vagy „Current” névre hallgató néhol csendes néhol sebesen zubogó folyó. Aki egy kicsit nyugalmasabb vizes élményre vágyik, megmártózhat a számos medence valamelyikében, vagy ha kalandvágyóbb akár a türkizkék vizű óceánban is.

Egy egész napos strandolás után érdemes megkóstolni a bahamai konyha specialitásait. Sziget lévén elsősorban a tenger gyümölcsei népszerűek. A „conch” névre hallgató tengeri kagylót sokféleképpen készítik, a legnépszerűbb változat a rántott kagyló illetve a kagyló leves. A desszertek közül érdemes kipróbálni a rumtortát vagy az üdítőitalként reklámozott helyi sajátosságot a szinte tömény cukor ízű Goombay Punch-ot.
Érdemes tehát elláotagni a Bahamákra, mely kristálytiszta vízéről,  álomszép tengerpartjairól valamint a helyi lakosok  vendégszeretetéről híres.

Copyright © 2016. Kárpáti Tamás. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll.  A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.

Nincs jobb módja annak, hogy megismerjük valamely nemzet konyháját, mint hogy magunk főzzük meg finomságait, s mivel az ősi Khmer birodalom magában foglalta a mai Laoszt, Thaiföldet, Vietnámot, Burmát és Malajziát is, a dél-ázsiai gasztronómiai alapjait itt, Kambodzsában kell keresnünk.
Féléves ázsiai bolyongásom a vége felé közeledett, a megfelelő mennyiségű anyagot már rég összegyűjtöttem a tervezett dokumentum regényem megírásához, így hazaindulásom előtti utolsó nap magam is beiratkozom egy főzőtanfolyamra a szellemesen (Rizs)Papírtigrisnek nevezett siem reapi étteremben.

Ahogy az álmos reggelen végigtekerek szakadt biciklimmel a turistáknak szánt színes piac mellett, a csecsebecséket áruló asszonyok már messziről felém kiabálnak: „Madam, nem akar venni egyet?” Elmosolyodom és megrázom a fejemet. Férfiak gumikerekekkel egyensúlyoznak a fejükön, gyerekek kiáltozva futnak el mellettem a porban. A várost keresztbe szelő kis folyóban növények úszkálnak, ahogy áthaladok a hídon, jól látom a kristálytiszta vízben a gyökerüket. Még nincs kilenc óra, de a hőség már most izzadságot ver a homlokomra. Bekanyarodom a virággal és parkokkal borított város buddhista templomai között, a fiatal, vörös ruhás szerzetesek nevetve integetnek. Visszaintegetek. Semmi nem zavarja meg a reggeli idillt, és én képtelen vagyok bármit is érzékelni a lassan negyven éve elszenvedett, 1975-1979-ig tartó, a papok és a civil lakosság ellen elkövetett terrorból.

Kambodzsa Magyarországnál csaknem kétszer nagyobb ország a Thai-öböl partján. A volt francia gyarmat 1953- ban elnyerte ugyan függetlenségét, de huszadik századi történetében a háború, a politikai instabilitás és a tömeges népirtás a mindennapi élet szerves részévé vált.

A vörös khmerek hitték és hirdették, hogy az ősi vallás és iskolázottság teremtette meg a túlzott individualizmust, a káros toleranciát, valamint a szükségtelen spirituális fejlődést. A rezsim rémuralma alatt több, mint háromezer buddhista templomot semmisítettek meg és ötvenezer szerzetest végeztek ki, mindössze ötszáz maradt életben. A civil lakosságnak pedig a felét, a majd két millió embert, kiirtották, sok százezer gyermek maradt árván. Jól ismerve nem csak Kambodzsa múltját, de jelenét is a széles körben elterjedt szegénységről, AIDS-ről, az intézményesített korrupcióról, a 6 millió fel nem robbant aknáról, vagy a megállíthatatlan gyermek prostitúcióról, utazásom előtt joggal merült fel bennem is a kérdés, miért szerepel ez a Dél – Ázsiai kis ország a legtöbb utazó toplistájának tetején?

A mai reggelen megértem miért. A válasz a népben van. Az emberek tekintete, különösen a nagyvárosoktól távolabbi területeken meleg és őszinte, kíváncsi de nem tolakodó. Még nem rontotta meg őket a nyugati világ csillogása, ide még nem értek el a kapzsi kezek. Panasz nélküli elszántságuk a jobb életre várva pedig szívszaggató.

Megérkezve a  francia tulajdonban álló, de khmerek által üzemeltettet étteremhez, ahol a mai főzőiskola kezdetét veszi, már széles mosollyal várnak minket a pincérek. A kétszintes, szellős étteremben rajtam kívül egy spanyol lány, és egy uruguay-i fiú is várakozik, így szóba elegyedünk, míg chéfünk, Lian, meg nem jelenik. A házirend szerint nem csak mi választhatjuk ki a kétfogásos menüt az étlapról, de szakácsunk idegenvezetésével meg is vásároljuk a hozzávalókat a közeli piacon. Jómagam a tavaszi tekercs, és a híres khmer amok, vagyis tümerikes csirke mellett szavazok.

Átvágva Siem Reap turistáktól tömött utcáin, a fedett piacon a jól ismert ázsiai kép fogad: vietnámi kalapos árusok, friss fűszernövények, felismerhetetlen zöldségek és ciklámen gyümölcsök halomban, forró sátrak alatt rothadó hús képtelen színekben, amiről a makacs legyeket a mogorva eladók tollseprűvel kergetik, hasztalan. A siem reapi piac azonban a megszokottnál is több látványt kínál: csirkebelet sütve sör mellé fogyasztva, okkersárga kacsalábakat nyárson és egészben levágott disznóorrokat. Majd egy óra keresgélés, szaglászás, és hangos alkudozás után hozzávalókkal a kezünkben, ideje, hogy visszatérjünk az étterembe.
Három diákkal és egy tanárral rendkívül családias a hangulat. A közepes méretű, kristálytiszta konyha, amit legalább három órára a birtokunkba veszünk, az étterem tetőteraszán van berendezve európai nívót meghazudtoló felszereléssel.

Első lépésként az előételt, a tavaszi tekercset csirkével készítjük el. A művelet rendkívül egyszerű. Az apró csirkecsíkokat megsütöm, egy kis mézzel meg halszósszal megbolondítom, a répát lereszelem, az uborkát csíkokra vágom a kínai kel leveleit pedig szétválasztom. A kemény rizspapírt, hogy megpuhítsam, langyos vízben megmerítem s deszkára helyezem. A kínai kelt a közepére fektetem, a zöldségeket és a húst annak tetejére teszem, majd a rugalmassá vált rizspapírt az alján behajtva oldalról feltekerem. A munka közben szakácsnőnket, Liant, a kambodzsai életről faggatom. Kezdetben csak közhelyeket említ, és amikor a vörös khmerekről kérdezem, sokáig nem felel. Később, mikor a főétel elkészítéséhez állunk neki ketten, nem néz ugyan rám, de beszélni kezd.

– Ugye tudod, hogy tavaly végre befejeződött Kambodzsában a három legmagasabb rangú, még életben lévő vezető pere, akik Pol Pot maoista vezér legközelebbi szövetségesei voltak? Mindannyian életfogytiglani büntetést kaptak. Mit érünk vele? Mindegyik nyolcvan év felett van, szinte már amúgy is a halál küszöbén állnak. Ennyit ér kétmillió ártatlan ember élete! Mert ezek ennyit gyilkoltak meg; egyesek éhen haltak, másokat kivégeztek, halálra kínoztak, vagy a kényszermunkatáborokban a végsőkig kizsigereltek. A rezsim egy ideális, utópisztikus kommunista társadalmat akart megvalósítani, ennek érdekében kényszerítette a városiakat, hogy a földeken dolgozzanak, és megpróbálta „megtisztítani” a társadalmat az értelmiségtől, a középosztálytól és az állam feltételezett ellenségeitől. Bár a vörös khmerek 1979-ben megbuktak, a kambodzsai népirtásért és az emberiesség ellen elkövetett bűncselekményekért csupán most sikerült elítélni a gyilkosokat. – Lian elhallgat, kezébe veszi az asztalon fekvő kést, és szenvtelenül nekilát a hagymapucolásnak. Az utcáról beszűrődő árusok, a dudák és turisták zsivaja most tisztán behallatszik a konyhába.

–  Tényleg tudni akarod, milyen volt?  – Néz Lian egyenesen a szemembe, mosolyog, de a szája sarkában megjelenő keserű ráncban semmilyen vidámság nincsen.

– 7 éves voltam, amikor evakuáltak bennünket Phnom Penhből. Hallottam a hajnali lövéseket az utcán, és azt ahogyan a katonák ezt üvöltözték: „ Kambodzsát újra kell építeni. Mindenkinek el kell hagynia a házait egy kis időre, hogy az új kormány mindent átalakíthasson.”

A családok az utcára özönlöttek maguk után húzva a sebtiben összepakolt bőröndöket, az asszonyok a hátukon egyensúlyozták az élelemmel és a konyhából megmenekített főzőedényekkel megrakott kosarakat. Ezer és ezer ember gyalogolt a  hőségben, a porban az állatok, a kocsik és fegyveresek közt elveszett családtagiak után ordítva. A város teljesen elnéptelenedett. Néhány nap gyaloglás után a számunkra kijelölt faluba érkezve a családok azonosítását megkezdték. Az a hír járta, hogy a tanult emberek pórul járhatnak, akkor még nem tudtuk, hogy valójában a kiirtásukra törekedtek. Apám orvos volt, anyám tanár. Azt hazudták földművesek, nekünk pedig megtiltották, hogy bárkivel is beszéljünk. Mikor új identitásunkat megkaptuk az ítéletet kihirdették: „ Mostantól az új otthonotok az, amit mi kijelölünk, a városokban nincs számotokra hely. Minden, ami a tulajdonotokban volt az Angkoré.” Sokakat megöltek, a családokat szétválasztották és az ország teljesen más területeire küldték őket, ahol megkezdődhetett a kényszermunka. Nekünk szerencsénk volt, mi mindvégig együtt maradhattunk. –

Lian megrendítő őszinteséggel beszél arról, hogy a szülei a hosszú évtizedek eltelte után sem engedték tovább tanulni, mert még mindig félnek attól, hogy a vörös khmerek visszatérnek. Ezért választotta a szakács szakmát, megtanulta a francia és angol nyelvet, rengeteget olvas, és külföldi internetes fórumokon levelezik.
Bár a vörös khmer rezsim óta már felnőtt egy új generáció, és az ország lassan újjáéled a terrorból, ennek ellenére a terület még ma is Ázsia egyik legelmaradottabb, legszegényebb része. A 13,5 milliós lakosság egyharmada él napi 300 forintnyi fizetésből.

Végigbeszélve az élet nagy kérdéseit végül visszatérünk a vágódeszkához, hogy elkészítsük a messze földön híres főételt, az amokot, vagyis a hagyományos khmer csirkét tümerikes kókusztejben főve. A speciális ízt a mozsárban péppé tört hagyma, fokhagyma, chili, gyömbér, tümerik és citromfű adja. Miután a csirkecsíkokat kevés olajon megsütöm, hagymán megpirítom, a kínai brokkolit ( ami valójában egy hatalmas levél) és a csiperkegombát hozzáadom. Mikor az olaj szinte eltűnt, felöntöm egy pohár kókusztejjel, megszórom sóval, egy kanál mézzel és a mozsárban aprított fűszerkeverékkel. Addig főzöm, míg a  mártás sűrű nem lesz. Lian irányításával tökéletes, rizzsel tálalt amokot készítünk.

Ahogy teli hassal és a maradék ebéddel a kezemben kilépek a ragyogó napsütésbe, egy mezítlábas kisfiú szalad felém. Semmit nem kér, csak rám nevet, és mikor az újságpapírba csomagolt ételt felé lendítem szégyenlősen elpirul. Időbe telik míg félénken, a nem remélt ebédje után nyúl.

Hazafelé tartva Lian utolsó szavain gondolkodom:

– Valamikor, az elveszett múltban létezett egy büszke khmer királyság, olyan, amit ma már elképzelni sem lehet. Hogy képes-e feltámadni újra, nem tudom, de itt hagyta titkait Angkorban, az öreg majomkenyérfák alatt.

Copyright © 2015  Balogh Boglárka. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.