Befejező részéhez érkezett az a cikksorozat, amelyben Gábor és olasz menyasszonya, Rachele másfél éves világkörüli utazásának kulisszatitkait ismerhettük meg. Megtudhattuk, hogy miként is jutottak a fiatalok arra a döntésre, hogy ilyen hosszú útra induljanak, majd az útvonal-kijelölés, a repülőjegy-vásárlás, a szálláskeresés és több más, az utazáshoz fontos dolog hátterébe is beavattak minket. A sorozat befejező cikke pedig néhány gondolat mindarról, amit ezen az utazáson átéltek, és arról, hogy mennyi mindent tanultak.
Egy világkörüli utazás margójára
17 hónap, 17 ország, egy majdnem betelt útlevél, 65 pecséttel és 5 különböző vízummal. Közel 100 ezer megtett kilométer levegőben és majd 50 ezer szárazföldön és vízen. Ezek talán a közel másfél évig tartó utazás legfontosabb számadatai, amelyek azonban csak száraz tények és önmagukban vajmi keveset mondanak. Fantasztikus tájak, érdekes emberek, akár a helyiekre, akár az útitársakra gondolunk, izgalmas új ételek és kulturális szokások. Ezek a leginkább kézzel fogható élmények, amelyek végigkísérték ezt az utazást, amelyeket megörökítettünk magunkban, fényképeken – amelyek máig jelen vannak a gondolatainkban és az álmainkban. Lehetetlen az új-zélandi tájak, a perui kecsua indiánok között eltöltött napok, a thai konyhaművészet és megannyi más élmény közül akár csak néhányat is a lista elejére tenni.
Valószínűleg nincs is azonban erre szükség. A legfontosabb élmény az utazás során saját magunk eddiginél mélyebb megismerése volt. Elsőként annak a felismerése, hogy milyen kevéssel is milyen boldogok tudunk lenni. Erre egyrészt – különösen a fejlődő ázsiai országokban – a helyiektől kapunk mintát, akik a nálunk megszokotthoz képest sokkal nehezebb körülmények között képesek a boldogságot megtalálni az életükben, másrészt saját magunk tapasztaljuk meg az egyre zsugorodó méretű hátizsákot cipelve, hogy az utazás elején magunkkal hurcolt dolgok jelentős része nélkül valójában könnyedén meg is tudunk lenni. Az utazás során pedig azt is megismerhettük, hogy mind a fizikális, mind a mentális tűrőképességünk határai milyen korábban elképzelhetetlen módon tágíthatók. A végtelen hosszú (sokszor 24 órát meghaladó) utazások kényelmetlen buszokon, a korábban elképzelhetetlen meleg és páratartalom, négyezer feletti magaslaton élni, ahol eleinte lélegezni is nehezére esik az embernek, és megannyi más próbatétel: ezeket mind gond nélkül elviselte a testünk, pedig nem vagyunk már a huszonéves generáció tagjai.
Korábban is fontos szerepe volt az utazásnak, a más iránti érdeklődésnek az életünkben, de ez az utazás mintha valami kórt ültetett volna belénk. Bár jelenleg Barcelonában élünk és a közeli jövőben nem valószínű, hogy ehhez hasonló utazásra ismét lesz lehetőségünk, az utazás iránti szenvedélyünkkel igyekezünk továbbra is minél több embert megfertőzni. A saját blogunk és Facebook oldalunk mellett volt szerencsénk több külföldi és magyar sajtóorgánumban beszámolni az utazásról. Készített velünk interjút a Blikk és a Hajdú-Bihari Napló, illetve rendszeresen írunk cikkeket itt, a Világutazón is. Nemrég pedig abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy interjút készített velem a Lánchíd Rádió Útitárs című műsora. Ebben a műsorban ötven percben, tehát igen részletesen volt lehetőségem mesélni az utazás kulisszatitkairól. A teljes interjú meghallgatható itt, ez pedig remek lezárása ennek a cikksorozatnak, amellyel remélhetőleg sokaknak kedvet adtunk, ha nem is egy világkörüli úthoz, de az utazáshoz, magához és mindahhoz, amit abból meríthetünk.
