Főoldal / Úticélok / Külföldön / Úton a serpák fővárosába, Namche Bazaarba – Mesék a Mount Everest alaptáborába vezető ösvényről

Úton a serpák fővárosába, Namche Bazaarba – Mesék a Mount Everest alaptáborába vezető ösvényről

Nepál évszázadokig zárva tartotta kapuját az idegenek előtt, így keveset tudtunk az India és Tibet közé zárt hegyi királyságról. Ebben a csodálatos országban két civilizáció –  az indiai és a kínai, két vallás – a hinduizmus és a buddhizmus és két rassz – a kaukázusi és a mongoloid keveredik. Délen indiai, északon tibeti eredetű csoportok élnek, akiket Nepálban Bhotiának [„tibetinek”] neveznek. Közülük talán a serpák a legismertebbek Nepál határain túl.

A serpák földje a Sagarmatha (Mount Everest) déli vonulata mentén húzódik, de Kathmandu északi részétől egészen az indiai Darjeelingig találunk kisebb közösségeket. A serpák földjének szíve azonban a Dudh Kosi [Tej-folyó] vízgyűjtő-területe. Itt fekszik az a legyező-alakban elterülő régió, amit Khumbunak nevezünk.

A legenda szerint a Khumbu régiót 400-500 éve tibeti telepesek fedezték fel és népesítették be. A zord tibeti időjáráshoz szokott telepesek gond nélkül alkalmazkodtak Khumbu éghajlatához és hamarosan megalapították első településeiket, ahol folytatni tudták állattenyésztő és kereskedelmi hagyományaikat. A Nepálba vezető hágó természetes kereskedelmi útvonalat kínált, így nem telt bele sok idő és a jakok sóval, gyapjúval és állatbőrökkel megrakodva jöttek vissza Tibetből. Cserébe gabonát, gyapotot és vajat vittek az őshazába és Indiába.

A beszámoló és a fotók a Pachamama Expeditions túráján–Everest alaptábor gyalogtúra a Gokyo-völgyön keresztül– készültek, melyről részletesen a Pachamama Expeditions honlapján olvashatsz.

Bár a kereskedők élete nem volt könnyű, de a serpák mégis megéltek belőle. A hegyi királyság a XX. század elejéig a világtól szinte hermetikusan elzárva működött, az emberek generációról generációra örökítették az ősi tudást, a régi mesterségeket. 1950-ben nyíltak meg az ország kapui az idegenek előtt. Az első hegymászó-expedíciók a Himalája csúcsainak meghódítására és a nagy álom, a Sagarmatha legyőzésére érkeztek ide. Khumbut újra felfedezték…

1. nap: Kelet és nyugat találkozása

Egy kis szedett-vedett teaházazás és vízvétel után elindulunk Luklából. Túrabot élesítve, túramozgás beindítva. Még kicsit rutintalanul kerülgetem a jakszart, meg billegek a köveken, de szépen lassan bemelegszik a túralélek. Szimbolikusan is átsétálunk a Mount Everest alaptábor túra bejáratán és elindulunk az első napi 8 km-nek. Bemelegítés. Yuddha, a helyi guideunk elmagyarázza teljesen felesleges kilométerekben számolni, ő órában számol, és lassan majd megérted miért, amikor esténként elmondja másnap mi vár rád, hogy igen van olyan amikor egy óra alatt teszel meg 1 km-t.

Már az első nap sok praktikus tudásra teszek szert, például a manikövet balról kerülöd, az imamalmokat megforgatod és ha nem vagy annyira rövid agyú mint én, akkor még azt is megjegyzed amit mormolni kell: Oh mani padme hum.

A sziklákba vésett vagy festett, imamalmokon megjelenő mantra, az Om amni padme hum (Éljen a lótusz drágaköve!) a vallás alapítója és spirituális vezetője Guru Rimpoche előtt tiszteleg, akiről úgy tartják, hogy egy tó közepén nyíló lótusz kelyhében született.

A falakba épített vagy a csortenek köré letett mani kövek a hitet jelzik. A készítőjük és a mellettük elhaladó is részesül a mani-kövek áldásából. A mani falak és a csortenek mellett éppúgy az óramutató járásának megfelelően kell elhaladni, ahogyan az imamalmot is így kell megforgatni. A hívő így jelzi buddhista hitét, mert Tibet ősi hitrendszere, a bön szerint pontosan ellentétes irányban kell mindezt megtenni.

Az imamalmok mérete változatos, a több méter magasig mindenfélével találkozhatunk. A nagyobb malmok fölé épületeket emelnek. Az imamalmok belsejében mantrákat találunk, megforgatásuk elűzi a gonosz gondolatokat és vágyakat.

Nepálban sztúpának nevezik a csorteneket. A tibeti ’chorten’ szó jelentése: adománygyűjtő hely. A csortenben vallási kegytárgyakat találunk. A Khumbu régió csortenjei az indo-nepáli dizájnt követik. Ez alól egyedül Tengboche csortenjei a kivételek, mert azok a tibeti minta szerint épültek. A csorten egyes részeinek más és más szimbolikus jelentése van: a négyzet alakú alap jelenti a földet, a kupola a vizet, a háromszög alakú csúcsdísz a tüzet és a megvilágosodáshoz vezető 13 lépcsőfokot, a csúcson lévő félhold pedig a szelet és a napot.

Néhány falu bejáratánál kaninak nevezett kapuk állnak, melyek a gonosz szellemek távoltartását szolgálják. A háztetőkön, hidakon, hágókon, a vallási szempontból kiemelkedő helyeken imazászlók lengenek. A csorten szimbolikájához hasonlóan a zászlók színe is jellegzetes: a kék az eget, a fehér a felhőket, a vörös a sziklákat, a sárga a földet, a zöld a vizet jelképezi.

Miután itt a hegyen mindenki gyalog közlekedik, gyorsan megtanulod a helyi közlekedés szabályait. A serpa gyors és sok mindent cipel, avagy elengeded. Az állatoknak (jak, öszvér) elsőbbsége van, mert erősebb (és sok mindent cipel), javasolt a hegy oldalához lapulva ezt megtenned és nem a völgy felé a szakadékba taszítottan ezt megtenni.

Az első szálláshelyre megérkezve (Phakding) kb fény derült arra is, hogy fogunk élni az elkövetkező két hétben. Ahol megszállunk azt lodge-nak hívják, a szobában van két egyszerű ágy, magasabban már egy plusz takaró. WC többnyire a folyosón, zuhany (Hot Shower) elvétve, és fizetős.

Mindennek a színtere a közös helyiség, ahol van egy kályha, ahol körben asztalok, ahol van a konyha és egy kis pult, ami miniboltként szolgál (Coca Cola termékek, Pringles, kókuszos helyi keksz, WC papír és csillagászati árú sör). A kályhát vacsorára gyújtják be többnyire, fával vagy jakszarral, akkor meleg van és kb. fél 9-re ég le a cucc, és akkor lehet menni aludni.

Az áram és a wifi hasonlóan a sörhöz luxustermék, de ez érthető, hiszen ezek a lodge-ok a semmi közepén vannak, az is csoda hogy van áram. Egyre több helyen látjuk az eco boilingot, ami egy paraboleantenna like napenergiát hasznosító vízmelegítő.

A szállásainkat a helyi guide javasolja, látszik mindenütt van személyes ismeretség, ami otthonossá és barátságossá teszi a megérkezést.

Mint említettem a víz is kincs itt, nem beszélve a meleg zuhanyról. Azt gondolod az elején, hogy mekkora hiányérzeted lesz. Nem lesz. Egyre fentebb egyre kevésbé akarsz fürödni. Elég a nedves törlőkendő meg a remek technika, hogy érkezés után büdi túraruha le, zoknicsere, szárazruha és máris megvan a komfort. Rutinosak már az alvóruhát is aláveszik, így este vacsi után nem kell borzongva átöltözni.

 

Az étlap kb mindenütt ugyanaz, édes, cuki angol spelling elírásokkal (BREAK FAST). A kaját a guideodnál rendeled, akinek minden szálláson van egy kis füzete, amibe írja a fogyasztásod és azt reggelente összeadja és kifizeted rupiában. A menü népszerű elemei: sűrű thukpa leves, vagy sherpa stew főleg ebédre, fokhagymaleves magashegyi betegség ellen, sült tészta (mixed fried noodle), zöldségekkel, kis sajttal és esetleg tojással, fried vagy boiled momo (amolyan zöldséges vagy húsos derelye), sült rizs és a repetaképes Dal Bhat (rizs, lencse és zöldségcurry). A megfelelő folyadék-háztartásról pedig a ginger vagy menta tea gondoskodik, no meg arról is hogy lefekvés után 2-3 órával menetrendszerűen ki kelljen mászni a meleg hálózsákból és megejteni egy fejlámpás sielős pisilést kint.

Na de vissza a túrára. Az első napi 8 km-t relatíve könnyen vesszük, időben érkezünk, gyorsan elsétálunk Phakding falujába ahol látunk (1) egy spontán lokal vs turista focimeccset, (2) az első folyón átívelő függőhidat (picit borzongok), (3) a serpa logisztikai rendszer alapelemét a mindent szállítani képes kosarat és az azt cipelő embert. Elképesztő sorozatot lehetne ebből csinálni, hogy mi mindent cipelnek ezek az emberek a hátukon.

A hegyekben csak gyalog lehet közlekedni (na jó még helikopter), így a karton fanta, a lodge falaként szolgáló farostlemez, a gázpalack, a vizeshordó mind mind az ember vagy az állat hátán szállítódik rendeltetési helyére. A porterek több 10 kg-nyi cuccal száguldanaj a Himalája rögös útjain fel és le, mi pedig még a kis 10 kg-os hátizsákjainktól is masszírozzuk a hátunkat esténként….

2. nap : Sagarmatha – „Az univerzum édesanyja”

Irány a serpák fővárosa! 2,800 méteren, egy Monjo nevű falucskánál léptünk a Sagarmatha Nemzeti Park területére.

A Sagarmatha – vagy ahogyan mi ismerjük, a Mount Everest – valóban a világ édesanyja: az árnyékában élők millióit táplálja. Innen és a Himalája alacsonyabb csúcsaiból erednek a méltóságteljes Gangeszt tápláló folyók, ami emberek millióit látja el vízzel és élelemmel. A nyári hónapokban eső hó táplálja a gleccsereket, a nedves meleg levegő pedig felolvasztja a régi jégrétegeket. A hatalmasra duzzadt, tejfehér folyók több tonnányi hordalékot cipelve zúdulnak le a gleccserekből, melyet később a Gangesz-medencében és a Bengáli-öbölben raknak le.

A Sagarmatha Nemzeti Park a Khumbu régióban helyezkedik el, Nepál észak-keleti részén. Három folyó is folyik területén, a Dudh Kosi, az Imja Khola és a Kosi. Ezek arról híresek, hogy a világ legmagasabb hegyei közül gyűjtik vizüket.

A területet északról Tibet határolja. A határt képező hegygerincek magassága mindenhol eléri az 5,700 métert. Délről pedig a Dudh Kosi mély és szűk hasadékai lehetetlenítik el a közlekedést. A modern turizmus és közlekedési eszközök megjelenése előtt ezek a természetes határok „védték” Khumbut a külvilág hatása elől.

A nemzeti park nagy részét gleccser-völgyek és mély hasadékok szabdalják, de néhány alacsonyabban fekvő területen találkozunk serpa földművelőkkel és állattartókkal. A körülbelül 3,500 serpán kívül tibetiek és más nepáli etnikai csoportok is élnek a terülten.

Sokan rácsodálkoznak a tényre, hogy a nemzeti park területén hagyományos életmódot élő, földművelő és állattartó közösségek élhetnek. A serpák 500 éve élnek harmonikus kapcsolatban környezetükkel, különleges kultúrájuk és életmódjuk része a nemzeti park történelmének.

Khumbu vallási és kulturális szerepe egész Nepálban igen jelentős. A tibeti buddhizmus egyik ősi irányzatát követő serpák kultúrája egyedülálló a világon.

A második nap már mind kilométerben mind szintben egy ambíciózusabb nap. A túra első szakasza egy nepáli flat, számos függőhíddal színezve. Ennek gyakorlati oka, hogy ma egész nap a folyóvölgyet szeljük át keresbe kasba, néha felmászva magasra, majd újra le a folyóhoz. Ezt tesszük egészen a legmagasabb függőhídig majd, ami a Hillary híd.

Az első híd nekem kicsit sikongatós volt, ráadásul félútról hátraarcot is kellett nyomni, mert jöttek a jakok. A további hídakon szoros arckifejezéssel, fotózni nem megállva, de néha kikacsintva a látványra, de de sikítás nélkül haladtam át, két hét múlva amikor ugyanitt jövünk visszafelé már csak röhögtem para magamon.

A nepáli flat otthon simán elmenne egy hegyi túrának, de itt Nepálban emelkedőnek csak azt hívják, ahol legalább 300-500 métert emelkedsz egyhuzamban. A Hillary híd után jött egy ilyen pulzusbooster. Hiszen Namche már 3470 méteren van, szinte rázuhan a város a hegyről a völgyre. Az emelkedőket mindig imádom. Ha elkapod a helyes tempót, jól pakolod a botot adva a helyes ritmust, akkor egy nagyon jó flowban fel lehet kaptatni akárhova. Én beálltam a pletykáló két nepáli guide mögé és az ismeretlen nyelv adta háttérzajban csendesen robot módba tettem magam és a poros, köves emelkedőn egy kis fehérjeszelettel egészen gyorsan feljutottam. Namche bejárat előtt van egy hivatalos checkpont is, ahonnan már látszik Namche színes házainak karéja.

A serpák fővárosa és legnagyobb települése, Namche Bazaar kb az utolsó állomása a civilizációs elemeknek. Túrafelszerelés forrás, van gyógyszertár, pénzváltó, írkocsma. Kereskedelmi előnyei mellett remek hely az akklimatizációra, hiszen csillagtúra jelleggel lehet 300-400 méter plusz magasságot tesztelgetni. Nekünk is ez a tervünk, így itt két éjszakát töltünk.

3. nap: A keleti ember

Az első akklimatizációs túránk Namce Bazaarban, amolyan szorgalmi napfelkelte nézés volt. Kisdobosokat is lepipáló riadóláncot szerveztünk arra, hogy akkor Juddha felkel fél 5-kor, megtekinti az időjárás napfelkelte képes állapotát, majd ha megfelelőnek találja, akkor felkelti Tomit, aki pedig felkelt minket, akik jelentkeztek napfelkeltézni. Mákunk volt, az időjárás kegyesen elkergette a felhőket így fél 5-kor már túrabotostul sorakoztunk a bejáratnál.  5 perc alatt meg is értettem gyorsan mit jelent az akklimatizáció, mert lazán felvettem a Juddha lépcsőmászó tempóját az első 50 méteren, amelynek köszönhetően 10 percig hezitáltam a hányás, ájulás, fosás kombón. De aztán kilevegőztem a hirtelen sietséget, pulzusom visszament a helyére, és öreges tempóra váltva felbaktattam a lépcsőn a kilátóponthoz.

Amikor egy átlagember a Himaláját emlegeti, akkor legtöbben az Everestre gondolnak, pedig ez az egész móka itt sokkal többről szól, mint egy a világ legmagasabb pontjáról. Alapból van 14 darab 8000 feletti csúcs itt a csomagban. Ők arisztokratikus testtartással csalogatják a fényképezőgépek lencséit, na meg az ambiciózus mászókat. Aztán van egy tonna 6000 feletti csúcs, ami valljuk meg szintén nem piskóta, főleg ha belegondolunk, hogy az európai kontinens az 5000 méteres magasságot se éri el.

Ráadásnak a kilátóponthoz még egyszer visszajöttünk délelőtt a teljes csapattal, összekötve azt a Sherpa múzeum meglátogatásával. A kiállítás a népcsoport hagyományait és mindennapi életét, házait valamit az Everest mászás történetét mutatja be.

A serpa név a shar [keleti] és pa [ember] szóösszetételből származik, ami egybecseng a legkorábbi írásos emlékekkel, amelyek a serpákat a tibeti Kham tartományból származó vándoroknak írják le. Nem sokat tudunk a serpák korai történelméről, de úgy tartják, hogy a XIV. század végén vagy a XV. század elején a szomszédos kínaiak vagy mongolok katonai nyomása miatt vagy esetleg vallási okokból hagyták el hazájukat. Egy ideig Tibet déli és középső részén éltek, majd a Himalája hágóin át érkezte Khumbuba. Khumbu egyike volt annak a négy beyul-nak [szent menedéknek], amit Guru Rimpocse – a tibeti buddhizmus himalájai formájának első lámája – alapított. Az első hullámot két további betelepülési hullám követte, 1750-ben illetve 1850-ben.

A serpa gazdaság az 1800-as években indult fejlődésnek. A jak és a szarvasmarha keresztezésével, illetve a brit telepesek által behozott burgonyával a serpák némi gazdasági előnyre tettek szert. A zopkioknak nevezett jak-szarvasmarha hibrid több tejet ad, tovább él és alacsonyabban fekvő legelőkön is tartható. A burgonya Darjeelingből került Nepálba, de egyes források szerint már a Keleti Indiai Társaság 1774-es Lhászába tartó expedíciója is ültetett burgonyát út közben. Az új táplálékforrásoknak köszönhetően a serpák száma nőtt, új kolostorok és templomok is épültek.

Ekkoriban több serpa csoport is élt Darjeeling közelében, ahol a brit gyarmatbirodalom felfedezői szívesen alkalmazták őket hordárként. Az 1920-as években a teaültetvényeken is sokan dolgoztak, de az első európai hegymászó expedíciók is örömmel foglalkoztatták őket.
Az első Nepálból induló Everest-expedícióra 1950-ig kellett várni. Ezzel az elzárt királyságba is megérkezett a nyugati világ és a serpák élete megváltozott. Megjelentek az iskolák, kórházak, orvosi rendelők, a postai szolgáltatás, a légi közlekedés és a telekommunikációs szolgáltatások. A félnomád állattenyésztő és kereskedő serpák közül egyre többen fordultak a turizmus, a túravezetés világa felé.

A klán

A serpák a rhu [csont] szót használják a klánra. Ahogy a testnek a csont, úgy a serpa társadalomnak a klán-rendszer jelenti a tartóoszlopot, a struktúrát. Bár a serpák 21 klánnevet tartanak számon, valójában a négy vezető klán mellett nyolc további klánba sorolják magukat. Soluban a falvak egyben egy-egy klán otthonai is, míg a Khumbu régióban a falvak klánösszetétele vegyes.

A serpák hite szerint a gyermek az anyja vérét (tahk) és az apja csontját (rhuwak) örökli, így a klán tagság apai ágon öröklődik. A lánygyermek mindaddig apja klánjába tartozik, amíg férjhez nem megy. A klán tagok egymást testvéreknek nevezik. A házasodási rendszerben a klán különösen fontos szerepet tölt be. A serpa klán exogám, vagyis a szexuális kapcsolat és a házasság klántagok között tiltott, mindenki a klánján kívülről köteles házasodni. Minden klánnak megvan a maga főistene, aki általában egy hegyben vagy természeti képződményben ölt alakot. Ilyen isten például a Gokyo-tó, a Tawoche és a Lhotse.

A társadalom alapegysége, a család

A serpa társadalom alapegységét az elemi család adja, ami a házaspárból és velük élő, nem házas gyermekeikből áll. Bár külön háztartásban élnek, a nagycsalád, a klán és a közösség is fontos szerepet játszik mindennapjaikban.

A házasság – hagyományosan – a két szülőpár közti megállapodáson nyugszik, de általában figyelembe veszik a gyermekek kívánságát is. Az udvarlás és a házasság hosszú folyamat, három fontos szertartás is kötődik hozzá. Nem ritka az éveken át elhúzódó jegyesség sem. Az első szertartás maga az eljegyzés a sodene. Ezt megtarthatják tinédzserkorban vagy akár később is. A második a dem-chang a „kötődés”, amikor a pár már félig házasságban él, de mindkét fél továbbra is a szüleivel lakik. A második szertartás után születő gyermekek törvényes utódnak számítanak és ha közben a pár felbontja az eljegyzést, akkor a gyermekek után „tartásdíjat” kell fizetni. A házasság a nama tituo vagy gyen-kutop szertartással válik véglegessé, a férj ekkor költözteti feleségét a közös otthonba. A feleség hozományt visz magával, ami állhat szarvasmarhából, ékszerből, ruházatból, földből vagy háztartási eszközökből, a férj pedig általában ingatlant visz a házasságba. A szokás úgy diktálja, hogy a legkisebb fiú kötelessége gondoskodni a szülőkről, cserébe ő örökli a családi házat.

A hagyományos poligámia (többnejűség) és poliandria (két-három fiútestvér osztozik a feleségen) már azelőtt is sokat veszített népszerűségéből, mielőtt betiltották volna. A többnejűségnek és a többférjűségnek általában gazdasági indoka volt, a földek felaprózódása ellen vagy a gyermektelen házasságok elkerülésének érdekében alkalmazták. A háztartásban a két fél egyenlő, a nők és a férfiak gyakran ugyanazokat a munkákat végzik. Az olyan háztartásokban, ahol a férj munkája miatt hosszú hónapokat van távol, a feleség hozza meg a pénzügyi döntéseket, ő felel a családi gazdálkodásért.

A születés fontos esemény, bár a terhességről nem sokat beszélnek és a szülésről is csak napokkal később, a névadási szertartáson értesül hivatalosan a közösség. Sok serpa viseli a hét azon napjának nevét, amelyen született: a Dawa (hétfő), a Mingma (kedd), a Lhakpa (szerda), a Phurba (csütörtök), a Passang (péntek), a Pemba (szombat) és a Nima (vasárnap) a leggyakoribb serpa nevek.

A végső életfordulóhoz, a halálhoz is számos ceremónia kötődik. Az elhunyt testét a falun kívül hamvasztják el. A Végtelen Fénybe vezető 49 napos útját szertartásokkal kísérik végig. A hamvasztás helyszínét az elhunyt horoszkópja alapján választják ki a falu körül fekvő négy helyszín közül. A hegymászó-expedíciók megjelenése óta a halál új arcot öltött a Khumbu régióban. A balesetek miatt egyre több az özvegy a falvakban, így lényegesen több a férj nélkül élő asszony, mint a házasuló korban lévő férfi.

Ha kedvet kaptál a túrához látogass el a Pachamama Expeditions weboldalára és keresd az Everest alaptábor gyalogtúra a Gokyo-völgyön keresztül túrát.

Copyright © 2018 Szöveg: Parrag Krisztina, Fotók: Vörös Tamás Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos. Források: Jefferies, Margaret (1991): Mount Everest National Park, Sagarmatha, Mother of the Universe

A történet folytatódik holnap!