Nepál, Kathmandu, Annapurna… gyerekkorom óta lenyűgöztek ezek az egzotikus nevek. Már akkor éreztem, nekem egyszer el kell jutnom oda, hogy engem is magával ragadjon a hegyek birodalmának átalakító ereje, a sokak által leírt, elkerülhetetlen szellemi metamorfózis. Egészen 29 éves koromig váratott magára ez a nem mindennapi utazás. A 20-as éveim vége meglehetősen zűrösen telt. Veszteségek és csalódások sorozatát éltem meg akkortájt. Végül olyan mérhetetlenül kilátástalannak találtam a jövőképemet, hogy lépnem kellet. A maradék megspórolt pénzem pont elégnek bizonyult egy pár hónapos utazáshoz. Így lehetőségem nyílt arra, hogy kiszakadjak komor mindennapjaim zűrzavarából. Az úti cél nem volt kérdés, hisz Nepálba már évtizedek óta el akartam jutni. Veszíteni valóm sem volt, tehát elkezdődött a tervezés. A konkrét cél, illetve túra kiválasztása nem volt nagy feladat, mivel mondhatni szembe jött velem az ötlet egy internetes videó révén. Az Annapurna körút. A maga 230 kilométeres hosszúságával és 5416 méteres, Thorung La hágó által megkoronázott maximális magasságával, kellően nagy kihívásnak ígérkezett. Utamat komoly felkészülés előzte meg. A rendszeres edzések gyakori kirándulásokkal párosultak. Február végére készen álltam az útra. Ugyan eredetileg egyedül terveztem véghezvinni ezt a személyes küldetést, a sors másképp döntött. Egy Japánban élő, nepáli fiatalemberrel ismerkedtem meg, aki végül a túratársammá vált a közel egy hónapos úton. Túránk március 13-án kezdődött. A megannyi Kathmandui látványosságnak csak a töredékét sikerült megnéznem, átélnem. Tényleges túra utunk Besisaharból indult. Az első három nap szelíd emelkedését az ötödik napon felváltotta egy rohamos emelkedés, 2600 méterről egészen a 3800 méteren lévő Ghjaruba. Itt tapasztaltam először a magassági viszonyok által kiváltott kellemes, de sok esetben inkább kellemetlen hatást. Az 5100 méteres magasságban töltött „csúcs-támadási” esténk pedig már bizarrabbnál bizarrabb, testi és szellemi tüneteket váltott ki. A túra kilencedik napján sikerült átkeltünk a hágón, és a Musztáng régió peremén, a Kali Gandaki szent folyó völgyében folytattuk utunkat, immár síkabb terepen. Bár a túránk legnehezebbnek mondható szakasza véget ért, az én igazi megpróbáltatásaim még várattak magukra. Végül részem volt azokban az élményekben melyekre igazán szükségem volt. Elég közel kerültem a hegyekhez ahhoz, hogy érezzem hatalmas, megkérdőjelezhetetlen méltóságukat és cserébe az én parányi, sebezhető valóságommal szembesüljek. Túránk a 29. napon ért véget, Pokharában. Az egy hónapig tartó utunk nem csak egy komolyabb túra volt Nepál lélegzetelállító tájain keresztül, hanem egy belső utazás is egyben. Nepáli látogatásom hatására bizonyos mértékben újjászülettem. Nagy szemléletváltás történt bennem. Szembesültem a ténnyel, hogy ezek az emberek, nehéz sorsuk és a mérhetetlen szegénység ellenére is, hatványozottan boldogabbak, mint mi, itt a „virágzó nyugaton”.
Copyright © 2015 Tóth Alex. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
