A képeslapokra illő Whiteheaven Beach után elindultunk Ausztrália vörös sivatagába. Airlie Beachről késő délután indultunk el kicsivel, sötétedés után, majd 2 napon keresztül utaztunk, esténként pedig a letöltött appon kinézett kempingekbe szálltunk meg. Nem épp turistaszezon ez az időszak, nem is a leglátogatottabb része ez az országnak, így az első, futballpálya nagyságú kempingben egyedül a mi autónk parkolt.
Airlie Beach-i indulásunkhoz képest harmadnap délután értünk a Purnululu Nemzeti Park egyik bejáratához, ahol elég szomorú híreket olvastunk: a parkot nemrégiben sújtó bozóttűz miatt az infrastruktúra egy része megsemmisült, így 2013-ra bezárták az egészet. Sajnos erről korábban, de még út közben sem értesültünk és így az útitervünkön is variálni kellett. A sajnos így kimaradt Kimberley régióban található Purnululu Nemzeti Park vízszintes barnás-szürkés csíkozású homokkőkupoláiról híres.
Fotó: BRJ INC
Általában készülünk B tervvel, így ebben az esetben is volt valami, amit máshol nem láthatunk: egy több százezer éves meteorkráter. Viszonylag közel volt Purnululuhoz, így erre az estére kinéztük a második kempinget, majd másnap reggel nekiindultunk a Wolfe Creek Meteorite Crater Nemzeti Park meglátogatásának. Személy szerint, nekem ez a közel 3 napos vezetés az egyik legkedvesebb emlékem Ausztráliából, ezalatt az idő alatt alig egy tucat autóval találkoztunk.
Végig szinte úgy éreztük, hogy ketten vagyunk az egész országban, ami egyszerre volt felszabadító és félelmetes. A táj változatos és érdekes volt a vörös földtől, ami főleg napfelkeltekor és naplementében adott mesés hangulatot a tájnak, a perzselő forró levegőt az időről időre felbukkanó záporok hűsítették, tehát utunkat kicsit sem mondanám unalmasnak.
A kráterhez vezető út utolsó 130 kilométerét földúton kellett megtenni: egy elhagyott tanya balról, egy bozóttűz nyomai jobbról, sivatagos, poros, száraz vidéken. Ez eleve megalapozza hangulatot, és hát az sem segít, hogy az embernek csak-csak eszébe jut az a horror film, ami erről a környékről kapta a címét: egy-egy pillanatra a semmi közepén a táj hatására mi is úgy éreztük, hogy belecsöppentünk egybe.
De a kráterhez érve tátva maradt a szánk: hatalmas méretei még a kráter lábánál sem érzékelhetők, de felmászva a peremre szinte az egész horizontot kitölti a közel 900 méter átmérőjű képződmény. A becsapódás körülbelül 300.000 éve történhetett és csak 1947-ben fedezték fel a geológusok légi felderítés során. Ez a második legnagyobb meteor kráter a Földön (a legnagyobb az USA-ban van, Arizonában – Barringer-kráter). Mint szinte minden képződmény Ausztráliában, ez is szerepel az őslakosok mondaköreiben: az itteni patakok óriáskígyók nyomai, melyek a kráter helyén jöttek a felszínre a föld mélyéből.
Rengeteg meteor kráter van Ausztráliában, így nagyon fontos lelőhelye az űrből érkezett kőzeteknek, de nem vagyunk szakértői a dolognak, bele sem kezdünk tippelgetni, hogy a lábunk alatt lévő rengeteg kavics és kő vajon földi képződmény vagy több millió éves és kilométeres utazás után pottyant ide. Sajnos a kráter közepére lemászni már nem volt időnk, ráadásul délben, a tűző napon, az ausztrál sivatag közepén nem is nagyon tudtuk rávenni magunkat a 3 órás sétára. A kötelező fotók után elindultunk visszafelé, mivel a Purnululu kimaradt, az Északi Területnek irányítottuk az autó orrát és az ottani nemzeti parkokra koncentráltunk.
Copyright © 2016 Varga Gábor. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, előzetes írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
