A parfümfőváros, Grasse és a bűbájos hegyi falvak után L’Isle-sur-la-Sorgue, ez a ‘miniatűr Velence’-nek becézett kisváros bűvöl el minket először. A Sorgue folyó mentén fekvő városkában, melyet a régiségkereskedések és használt cikk boltok európai központjának tartanak, vasárnaponként beindul a hetipiac, amelyet nem is tudtunk igazán komótosan bejárni a mintegy 2-3 óra alatt, mert szinte az egész belváros tele van árusokkal és egyre több a vásárló is, ahogy a délelőtt telik.
A kenyerestől a szappanosig, az ékszerkészítőtől a lenruhaárusig mindenki itt van, aki számít, de a helyi zöldség- és olajbogyótermelők, sajtkészítők is képviseltetik magukat szép számmal.
A piac után irány a levendula fővárosának is nevezett Sault. Ahogy közeledtünkben meglátjuk az olaj- és mandulafákkal szegélyezett, száraz klímájú, homok- és mészköves talajú völgyben a kiterjedt virágmezőket az út mentén, leállíttatjuk buszunkat az út szélén, s már megy is a fényképezkedés-pózolás a levendulával a háttérben.
Sault-ba érve van, aki csak a hely hangulatát élvezi, vagy eszik valamit, mi bemegyünk a nugátkészítő műhelybe, hogy meghallgassuk, hogyan is készül ez az édesség. A kis műhely bejárása után átmegyünk az üzletbe, ami, mint mindenhol, szépen és ízlésesen be- és elrendezett, vásárlásra csábító. Mi megosztozunk egy közepes méretű fehér nugát táblán, de a műhely kínálatában van keksz, cukorka és pillecukor is. A nugát finom, méz, tojásfehérje, cukor és mandula az alapja, semmi köze az általunk ismert, szörnyű ízű valamihez, amit csokoládéként árultak régen.
A körbevezetés során megtudhattuk, hogy a reggel bekevert nugátmasszát rizspapírra terítik, állni hagyják, délutánra pedig már szeletelhető is és tovább ízesíthető pl. mogyoróval, cukormázas gyümölccsel. A fekete nugátba nem kerül tojásfehérje, így nem lesz világos a színe, ellenben nem hámozott mandulával készül, mint a fehér, hanem pörkölt, hántolatlannal, ettől markánsabb lesz az íze. Kávéhoz állítólag nagyon passzol, a hagyományos 13 karácsonyi desszert egyike a franciáknál; azt tartják, hogy Krisztust és a 12 apostolt jelképezi a 13-as szám. A menü fogyasztása során hagyományosan először eszik a lágyabb fehér nugátot, majd a keményebb állagú feketét.
Édes helyszínünket elhagyva átmegyünk egy szappankészítő műhelybe, a falu másik végébe. Itt nem hostess fogad minket, hanem egy úriember a műhelyből, aki halk szavakkal vezet minket végig a szappankészítés fortélyainak folyamatán. Az üzletben megszámlálhatatlan mennyiségű szappan, szappantartó, egyéb kozmetikumok, szemben a műhellyel, az út túloldalán pedig a bukolikus provence-i táj, levendulával, szénakazlakkal.
Hátravan még e napi utolsó programpontunk, a borkóstolás, így Sault után a közeli Pesquie birtokra hajtunk. A château nagyon szuper helyen, a Mont Ventoux lábánál fekszik. Ezt a fura kinézetű hegyet sok biciklista mássza meg, a Tour de France-nak egy-egy szakasza is sokszor vezet erre. Ikonikus hely, bár Petrarca-ról maradt fenn, hogy őt pont nem bűvölte el, mindössze ennyit írt róla 1336-ban, mikor ott járt: “sziklás, vad és majdnem megközelíthetetlen vidék”. A tetején semmi növényzet, csak a nagy fehérség, a lábazata ugyanakkor növényzettel borított.
A 6 féle bor mellé kóstolhatunk még tapenade-okat is (többféle ízesítésű olajbogyókrémet) és vásárolni is lehet a különféle helyi termékekből, miután megmutatják azokat a helyiségeket, ahol a bor készül, elmesélve ezzel együtt a birtok történetét is.
Utolsó előtti napunkon, de a látnivalókat tekintve valójában az utolsón, elhagyjuk a provence-i tájat, és visszafelé, a Riviérára tartunk, hogy este már ismét a francia-olasz határ túloldalán, San Remo-ban térjünk nyugovóra.
Az előzetes program szerint egy olívaolaj sajtolót látogattunk volna meg Callasban, illetve sétálhattunk volna egyet Seillans falucskájában, mielőtt Monaco-ba érünk, de az élet máshogy hozta, módosítanunk kellett a terven. Callas és Seillans helyett, egy baleset miatti, autópályán való araszolást követően, a nem kevésbé bájos, ámde az autópályához közelebb eső Saint Paul de Vence-be megyünk, ami jellegét tekintve hasonló Seillanshoz. A városka a dél-franciaországi régió egyik legöregebb települése, híres galériáiról és múzeumairól. Itt is sok művész fordult meg, főként festők szerették itt szívesen múlatni az időt. Az őrtorony az egyik legrégebbi építménye, a de la Grande Fontaine téren rendezték meg régen a piacot, aminek a szökőkútja kis felfrissülést ígér a nyári nagy melegben.
Monaco-ba érve gyorsan kiugrunk a buszból a kaszinó magasságában, megnézzük a Casino Monte-Carlo épületét, de csak kívülről, majd visszasétáltunk a promenádon a kiszögellésig, ahol a Hercegi palota is van, kis egyéni szabadidő a környékén, végül visszamegyünk a buszunkhoz, majd elfoglaljuk szállásunkat egy kis tengerparti szállodában.
Monaco az olasz eredetű család, a Grimaldiak birodalma a XIII. század óta, független hercegség Francia- és Olaszország közé ékelődve. A miniállam fő bevételi forrása a turizmusból származik, amellett, hogy adóparadicsom is; rengeteg a luxusautó az útjain és a luxushajó a kikötőben.
Másnap, a hazautazás közben arra gondoltam, hogy összességében milyen szép kis út volt ez. Rövid bepillantást engedett Dél-Franciaországnak ebbe a karakteres szegletébe, ugyan nem láttuk a környék nagyobb városainak látnivalóit, vagy lehetett volna több időt tölteni a tengerparton heverészve, de nekem nem erről szólt ez a pár nap. Sokkal inkább arról, hogy ízelítőt kaphattunk a Peter Mayle-nél olvasottakból, láttuk aprovence-i vidéket, a levendulamezőket, a különféle, sokszor manufaktúra jellegű műhelyeket, ahol készülnek a finomságok és a szépségek, azaz, ott lehettünk egy kicsit mi is, ahol bor van, mámor és Provence…
Copyright © 2016 Gubancoló. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
