Főoldal / Úticélok / Külföldön / A vadkelet kezd megszelídülni – Albánia

A vadkelet kezd megszelídülni – Albánia

Reprezentatívnak korántsem nevezhető felmérésem eredményeként az emberek többségének Albániáról a nyomor, a szegénység vagy a bűnözés jut eszébe. Vagy még rosszabb esetben semmi. Sokan egyszerűen nem tudják hova tenni az országot, pedig a szomszédos Görögország vagy Montenegró jól ismert, népszerű úti céloknak számítanak. Albániáról, pedig mintha tudomást sem vennének. Igen nagy hiba!

Koszovó érintésével, autóval érkeztünk Albániába. Már az elején leszögeznék valamit. Albánia messze van. Nagyon. Tranzitszállás nélkül igen csak embert próbáló egy út, és nem is a távolság miatt, mert 1000-1200 km-t az ember viszonylag könnyedén levezet egy szusszra autópályán. Igen ám, de az autópálya a Balkánon olyan, mint a mesékben. Hol volt, hol nem volt. De inkább nem volt. A koszovói határ és Tirana között viszont van egy nagyon jó minőségű sztráda, és külön emelem a kalapom az albánok előtt (ha ők tervezték egyáltalán), ugyanis elképesztő, hogy milyen terepen építették fel az utat.

Az országról alkotott sztereotípiák ma már nem igazán állják meg a helyüket, de persze ne is várjunk nyugat-európai szintű infrastruktúrát. Ha nagyon ragaszkodunk a luxushoz és az all-inclusive ellátáshoz, azt minden bizonnyal itt is megtaláljuk, de ez nagyjából olyan, mintha egy disznótoroson pizzát rendelnénk. Mi is azt terveztük, hogy kicsit kiszakadunk a modern civilizációból, éppen ezért még vadkempinget is terveztünk, de sajnos nem jött össze. Sőt, Vlorában olyan tengerre néző, full extrás apartmanban laktunk, amiért két országgal feljebb akkora összeget kértek volna, mint a teljes utazási költségvetésünk fele. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy akár hiszi valaki, akár nem Albánia is elért már egy fejlettségi szintet, annak ellenére, hogy még van hová fejlődnie.

albania_01

Az albán fővárosba, Tiranába érkeztünk meg először. Mindenekelőtt hadd írjak pár szót a közlekedésről. Hát hol is kezdjem? Kevésbé rutinos sofőr jobb, ha messze elkerüli Albániát. A KRESZ-t itt nagyon egyénileg értelmezik, vagy leginkább sehogy. Eddig úgy gondoltam, hogy a körforgalom egy biztonságos, haladást könnyítő megoldás, azonban Albániában újra értelmeztem ezen megállapításomat. Az indexet nem igazán használják, az elakadásjelzőt, viszont annál inkább. Számukra az mindenre megoldás. Ha az autópálya kellős közepén akarsz kipattanni a kocsiból valamiért, arra is. Ráadásul mindezt egy olyan autópályán ahol a traktortól kezdve a csacsikon át, a falusi transformerst idéző járgányokig bármi szembe jöhet. Igen, szembe! Az elején bosszantó volt ez a vezetési morál, de aztán az ember csak nevet rajta, és bármilyen furcsa, de fel lehet venni ezt a stílust. Közben pedig eszembe jutott az albán turisztikai hivatal szlogenje, miszerint „Relax, this is Albania!”.

albania_02

A közel 400 ezres Tirana egy igazi balkáni nagyváros. Sokan azt mondják, nem érdemes túl sok időt szánni rá, mondván kevés a látnivaló, véleményem szerint ez pont, hogy nem igaz. A hangulat, az emberek, a pálmafás parkok több napig is ott tartottak volna.  A városban sétálgatva az volt az érzésem, hogy Tirana igyekszik felvenni egy arculatot, amely megpróbálja feledtetni, hogy egy balkáni országban járunk. A városkép meglehetősen eklektikus és itt-ott kissé rendezetlen. A modern épületek mellett megtalálhatók a kommunista éra építészeti „remekei” és a török behatás. Ennek ellenére a városnak kevésbé van keleties atmoszférája, mint mondjuk Szarajevónak. A belváros rendezett és albán viszonyokhoz mérve tiszta, mert, hogy a szemét errefelé meglehetősen szignifikáns tényező, de erről majd később. A tiranai városnézést érdemes a főtérről, a Szkander bég térről kezdeni. Itt találhatók a város legfőbb nevezetességei úgy, mint a tipikus szocialista stílusban épült Albán Nemzeti Múzeum, az Opera és a Nemzeti Galéria épülete, az óratorony (ingyen fel lehet menni, és nagyon szép a kilátás), valamint az Ethem Beu mecset. Utóbbi azért különleges, mert azon kevés mecsetek egyike Albániában, amely túlélte a kommunista diktátor Enver Hoxha vallásüldözését, aki az ország mecsetjeit mozivá, tornatermekké vagy raktárakká alakítatta át, vagy egyszerűen csak a földdel tette egyenlővé. Ő volt az, aki egykoron Albániát a világ egyetlen, hivatalosan is ateista államává tette. Albánia sötét, izolacionista éveiről, valamint a paranoiás diktátorról még többet tudhatunk meg a tiranai Hoxha múzeumból. Az egész kiállítás Hoxha egykori bunkerében van berendezve. Ez egy hermetikusan elzárható, földalatti óvóhely, mely adott esetben egy nukleráis(!) támadástól is védelmet nyújtott volna. A bunkerben láthatjuk Hoxha dolgozó- és hálószobáját, valamint az egyéb kiszolgáló helyiségeket.

albania_03

Az egészet nagyjából úgy kell elképzelni, mint a budapesti Terror Házát. Hatását tekintve is hasonlóan sokkoló és elgondolkodtató. A tiranaiak János-hegye, a Dajti ugyan kicsit magasabb (1610 m), és hozzánk hasonlóan nekik is van libegőjük, igaz kabinos. Érdemes felmenni vele, odafentől nem csak egész Tirana tárul elénk, de innen már a tengert is látni.

albania_04

Tiranát magunk mögött hagyva dél felé indultunk. Itt eredetileg vadkempinget terveztünk volna, de ránk esteledett és Durres után az autópályám haladva nem igazán találtunk már erre alkalmas helyet. Így Divjaka felé tértünk le, hogy találjunk egy kiadó szobát. Kapóra is jött, hiszen az útikönyv szerint Divjakában egy lagúna és egy nemzeti park is található. Bár nem volt betervezve, de ha már erre jártunk, gondoltuk megnézzük. Nem tudtuk, hogy már a nemzeti park területén vagyunk-e vagy sem (kitáblázva nem volt semmi), de a tengerpart olyan mérhetetlenül szemetes volt, hogy az már szinte sokkolt. És itt térnék ki, a már korábban említett szemétre. Albánia bármennyire is gyönyörű és bármennyire is szeretnék szemet hunyni afelett, hogy az ország szemetes, sajnos nem tudok. A városok és környéke elképesztő mértékben, de sajnos az érintetlennek tűnő helyeken is találkoztunk nem kis mennyiséggel. Úgy gondolom, ezen sürgősen változtatni kell, de amíg azt látom, hogy a középkorú fazon úgy hajítja el a műanyag flakont, hogy feldobja a levegőbe, majd CR7-et megszégyenítő módon belerúg, vagy a pincér az étterem előtt gondosan összesöpört nem kis mennyiségű cigi csikket a hegyi folyóba szórja, addig sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy érdemi változás legyen e téren. Mondjuk első lépés lehetne az, hogy több kukát helyeznek el az utcákon, mert amik vannak, azok leginkább nem túl esztétikus, tömött szemetes konténerek. Példaértékű az albán nép hazaszeretete, és hogy majd minden ház előtt ott lobog a nemzeti zászló, de amíg a saját hazájuk természeti értékeit nem becsülik, mindez csak üres fellengzésnek tűnik.

Ezt már olvastad?
Angkor Waton túl – az igazi Kambodzsa

albania_05

A fentiekből kiindulva tehát hamar elvetettük a gyors fürdőzés ötletét Divjaka strandján, és elindultunk délre, Ksamil felé. Elég beszédes, hogy az útvonal tervező szerint a táv mindössze alig 150 km, az utazási idő viszont 5 óra. Az út a Llogara-hágón át vezetett, ami simán megállná a helyét a világ legszebb autós útvonalai között. Szédületes szerpentineken mentünk végig, 1027 m-es magasságot leküzdve. A nehéz terep nem csak a sofőröket, de az autót is próbára teszi. Az út mellett egymás után álltak a lerobbant, felforrt hűtővizes kocsik fejüket vakargató sofőrjeikkel. Az 1,4-es 206-osunk hősiesen bírta a strapát, de az biztos, hogy erre a terepre egy erősebb motorral rendelkező kocsi ideálisabb. Útközben pedig az Albán Riviéra legszebb strandjai mellett haladtunk el. Dhermi, Himara, Lukove, csak, hogy néhányat említsek.

albania_06

Utunk végén, pedig a napsütötte Ksamil várt bennünket. Albánia legdélebbi üdülővárosa, a közeli Sarandeval már annyira kiépült, hogy már azoknak sem derogálna idejönni, akik a jól ismert horvát vagy görög tengerpartokhoz szoktak. Aki azt gondolja, hogy Albániába a kutya sem jön, az látogasson el Sarandeba, ahol a tengerparti sétányon olyan tömeg és nyüzsgés van, mint főszezonban a Naposparton vagy Costa Brava-n. A tenger kristálytiszta, bár a part sziklás, én ezt egy cseppet sem bántam, sőt. Ksamillal szemben, pedig már Korfu emelkedik ki a tengerből, ahonnan néhány évvel ezelőtt még érdeklődve és kíváncsian figyeltem Albánia titokzatos hegyeit.

albania_07

Ksamilban három napot töltöttünk egy takaros kis kempingben. Innen indultunk felfedezni Gjirokastrát és a Kék-szem forrást. Gjirokastra Albánia egyik múzeumvárosa, a már említett diktátor Enver Hoxha szülőhelye. Ha itt járunk semmiképp se hagyjuk ki a Zekate család házának megtekintését, ahol bepillantást nyerhetünk a régi idők albán szokásaiba, ahol a nők nem tartózkodhattak egy helyiségben a férfiakkal, csupán egy erre a célra kialakított, rejtett zugból figyelhették meg hány férfi vendég tartózkodik a házban, hogy annyi terítéket vagy ágyneműt készítsenek elő. A várban található fegyvermúzeum szintén izgalmas, ahol mintegy nemzeti trófeaként egy ’50-es években lelőtt amerikai kémrepülő roncsa is ki van állítva. Ksamilból ill. Sarandeból több út is vezet Gjirokastrába, én azt ajánlom, amelyik a Muzina-hágón át visz. Valamivel könnyebb terep, mint a Llogara, de hasonlóan szép, és innen érhetjük el a Kék-szem forrást, azaz a Syri I Kalter-t, ami Albánia egyik legszebb természeti csodája.

albania_08Gjirokastra történelmi utcáin hosszasan el lehet időzni

A forrás itt a föld alól tör fel, több mint 50 méteres mélységből, legalábbis a búvároknak eddig sikerült lemerülniük. Egy elmélet szerint a forrás a görögországi Ioannina-tóval van összeköttetésben a föld alatt. A forrás jéghideg vizében meg is lehetett mártózni, ami elég meglepő volt, azt gondoltam természetvédelmi terület lévén ilyesmit nem igazán szabadna. A környék élővilága is lenyűgöző, a forrást és a folyót gyönyörű, sűrű növényzet övezi.

albania_09

Ksamilból (ezúttal Butrint romvárosát kihagyva) elindultunk vissza észak felé. Vlora volt az úti cél. A Llogorát az autó érdekében nem vállaltuk be megint, így a hegyek mögött, a Gjirokastra-Tepelena-Fier útvonalon értük el Albánia második legnagyobb kikötővárosát. Az albán nemzeti mozgalom és az 1990-es évek közepén kitört zavargások gócpontja volt egykoron Vlora, bár erről a Hősök temetőjén kívül más nem igen tanúskodik. Annyi biztos, hogy Vlorába idén, de talán még jövőre sem érdemes menni. A város és a tengerpart ugyanis teljesen fel van túrva. Épül a tengerparti sétány, rendezik a szállodák előtti tereket. Látszik, hogy attraktív lesz, ha elkészül, de jelenleg, csak por, szemét és közlekedési káosz fogad minket a városban.

albania_10

A belváros, azaz az Ólom-mecset környéke egy átlag turistának nem sok érdekességet tartogat, azonban Balkán kedvelők hosszasan el fognak tudni sétálgatni errefelé. A helyi vasútállomás sem mindennapi, egy Walking Dead részt simán le lehetne forgatni benne, annak ellenére, hogy az épület, a peronok és a vágányok használatban vannak. Igaz napi egy vonat erejéig.

albania_11

Vlora környéke, azonban már más képet mutat. A város öblét határoló Karaburun-félsziget egy elzárt katonai terület, ahová autóval vagy gyalog nem lehet bemenni, de ne legyünk restek más opción gondolkodni. A közeli Radhimeből indulnak hajók, amelyek elvisznek a félsziget meredek szikláiba vájt barlangjaihoz, valamint érintetlen öblökben és strandokon kötnek ki. A víz kristálytiszta, sehol egy teremtett lélek, teljes a tengerparti idill.

albania_12Érintetlen tengeröböl Karaburun

Berat óvárosa talán azoknak is ismerős lehet, akik nem túlzottan érdeklődnek Albánia iránt, ugyanis az UNESCO védelme alatt álló múzeumváros az utóbbi időben többször feltűnt utazási rovatok, vagy magazinok oldalain. Az ezerablakos város néven elhíresült Beratot sokan Gjirokastrához hasonlítják, nekem előbbi kicsit jobban tetszett. Az óváros utcácskái helyenként olyan szűkek, hogy a pocakosabb turisták viccen kívül, talán be is szorulnának a házak közé. Itt látható a hegyoldalra kövekből kirakott ikonikus „never” felirat, melynek történetét az Albániát kedvelők biztosan ismerik. A felirat egykoron az „enver” szót ábrázolta, azonban a kommunizmus bukása után helyi fiatalok átrendezték a betűket, így ma már a sokat elmondó never, azaz soha szót olvashatjuk ki a Berat mellett magasodó hegy oldalán.

albania_13

Ami az albán konyhát illeti gyakorlatilag a balkáni és a mediterrán ételek keverednek egymással. A darált húsos, csevap jellegű ételek mellett a tengeri herkentyűk és a pizzák alkotnak harmonikus egyveleget, bármelyiket is kóstoljuk, nehezen lövünk mellé. Ami viszont külön említésre méltó azok a fagyik és a sütemények. Három óriási gombóc fagyit mindössze 150 lekért tudunk kapni (kb. 300 ft), és mindenhol ugyanolyan finom, akár a tengerparti sétány kellős közepén, akár egy eldugott külvárosi negyedben esszük. A másik a hagyományos albán (bár ahogy utána olvastam inkább Dél-Amerikából származó) sütemény a trilece, vagy ahogy mi hívtuk trillázs. Ez egy nagyon könnyű és lágy, tejes-kekszes sütemény, egyszerűen mennyei. Majdnem mindennap ettünk belőle valahol, annyira ízlett. Érdemes megkóstolni!

albania_14

Albánia minden tekintetben egy izgalmas ország. Ha hajlandóak vagyunk kicsit kimozdulni a komfort zónánkból valóban egyedülálló élményekben lehet részünk. Nyugati színvonalú ellátást ne nagyon várjunk, de az infrastruktúra hiányát pótolja a mérhetetlen albán vendégszeretet.

Copyright © 2017 Bóna Gergely. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.