Létezik egy hely Bolíviában, amihez foghatót még nem láttunk. Ez a 3800 méter magasan és több, mint 10 000 km2-en elterülő sósivatag, a Salar de Uyuni. Többezer évvel ezelőtt a helyén egy tenger hullámzott, ami mára kiszáradt, így hátrahagyva az óriási sómezőt és az ebből kiemelkedő szigeteket. Egy évvel ezelőtt, 2020 márciusában 2 napot töltöttünk ezen a különleges és felejthetetlen helyen.
Szavakkal egészen nehéz leírni az élményt, amit a végeláthatatlan, vakító fehérség bámulása jelent. Eleinte csak néztünk ki a fejünkből és próbáltuk befogadni a látványt. Napsütéses időben vakító a fehérség, napszemüveg nélkül nem ajánlott bemerészkedni a sivatag területére. A fehér só és a kék ég összhangját a távolban kirajzolódó hegyek és vulkánok törik csak meg. A só különböző formákat ölt a sivatagon belül: néhol óriási hatszögeket alkot, míg máshol szúrós, csipkés, vagy kristályos formában szárad meg.
A legkülönlegesebb mégis az, ahol az esővíz megáll a felületén, és visszatükrözi az eget és a felhőket. A vizes és a száraz területek váltogatják egymást. Minket leginkább a vizes részek fogtak meg, időnként tényleg eltűnt a horizont, és a föld összeért az éggel.
Az erős napsütésnek köszönhetően a néhány centis vízréteg felmelegedett, így mezítláb is tudtunk benne mászkálni, bár helyenként szúrta a talpunkat a só. 🙂
Autóval jártuk be a sivatagot, és úgy terveztük, hogy egy éjszakát bent is töltünk az egyik szigeten. A só területén csak önellátó (WC-vel felszerelt) lakóautóval lehet éjszakázni érthető okokból. Mi egy tetősátras terepjáróval jártuk a kontinenst, így maradt a szigeten éjszakázás. Eleinte félve merészkedtünk rá a só felületére az autóval, mivel sok rémtörténetet hallottunk beszakadt és elakadt kocsikról, de állítólag olyan is volt, aki nem talált ki a sivatagból. Kicsit megnyugodtunk, amikor megjelent előttünk egy sószállító kamion (a sót folyamatosan bányásszák), illetve a túraszervező cégek is a mienkhez hasonló méretű autóval hozzák-viszik a turistákat. Persze szép lassan haladtunk, és nem tértünk le az “útról”. Nincs kiépített út, de a só felületén láthatók kitaposott keréknyomok, illetve a GPS is jelöli az utat. A bejárat közelében van néhány épített látnivaló is: az egyik a 2014-ben létrehozott Dakar-emlékmű, a másik a sóból készült műalkotás, a Stairway to Heaven, vagyis a Mennybe vezető lépcső, ami egy sótéglákból készült lépcső. Itt még találkoztunk néhány turistával, de eltávolodva a látványosságoktól már csak mi voltunk és a salar.
Késő délután aztán célba vettük az egyik szigetet. A bejárat előtt a sót felváltotta a sáros talaj, amin szerencsére elakadás nélkül átjutottunk, és megérkeztünk a szigetre. A növényzet itt órási kaktuszokból és szárazságtűrő növényekből áll.
Egy viszonylag szélvédett helyre sikerült beparkolnunk, ahol láthatóan többen éjszakáztak már előttünk, egy kis tűzrakóhelyet és még tűzifát is találtunk összekészítve.
Naplemente előtt elsétáltunk a sziget nyugati oldalára, közben megkövesedett koralldarabokat találtunk az egykori tóparton. Séta közben egyszer csak mozgásra lettünk figyelmesek: a növényzetbe beleolvadva két kis bundás csincsilla nézett velünk farkasszemet. Amint lement a nap, egyből lehűlt a levegő (ezt sokfelé tapasztaltuk az Andokban kalandozva, így már fel voltunk készülve), jólesett a tűz mellett leülni. Éjszakára befelhősödött az idő, a távolban villámlott is, így csillagokat nem láttunk, de mindezért kárpótolt másnap kora reggel a sivatag felett felkelő nap, amint az első sugarak visszatükröződtek a vízrétegről.
Innen Chile felé vettük az irányt, de a COVID és a határzár közbeszólt, végül Bolíviából hazajöttünk. A többi dél-amerikai kalandunk és hazajutásunk történetét a http://travellertimi.com/hu/ blogon és a Gergáczék a világ körül Facebook-oldalon olvashatjátok.
Copyright © 2021 Travellertimi. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.