Főoldal / Úticélok / Külföldön / Túra a világvégén – Dientes de Navarino

Túra a világvégén – Dientes de Navarino

Patagóniai kalandozásaim során nem volt kérdéses, hogy a már egy éve tartó dél-amerikai utazásomat egy különleges kalanddal koronázom meg… Földünk legdélebbinek emlegetett túrájával.

A Navarino-sziget Chile legdélebbi szegletében, Ushuaiától (Argentína) csupán 50 km-rel délre található, északról a Beagle-csatorna határolja. Puerto Williams 1800 fős kisvárosába Ushuaiából hajóval fél óra alatt, Punta Arenasból komppal 36 óra, illetve repülővel 45 perc alatt juthatunk el. Az egyetlen légitársaság ami összeköti ezt a két települést a DAP.

Két héttel a tervezett érkezésem előtt a DAP légitársaság honlapján próbáltam jegyet venni, sikertelenül. Amikor a hitelkártyámmal fizettem volna, mindig megszakadt a tranzakció. A weboldalon majdnem minden nap úgy volt feltüntetve, hogy a jegyek már elkeltek. Kissé aggódtam, hogy majd sokat kell várnom Punta Arenasban, de aztán nem foglalkoztam vele. Ha így történt volna (de nem így lett végül), volt egy másik tervem, elstoppoltam volna Ushuaiába és onnan mentem volna át a Navarino szigetre a naponta induló hajóval.

Végül minden online nehézség ellenére Punta Arenasban meglepően könnyű volt repülőjegyet vásárolni a DAP irodájában személyesen. A weboldal tévesen tájékoztatta az utasokat, ugyanis minden napra lehetett jegyet kapni. Akár másnap is repülhettem volna. Már az odaút is csodálatos volt: Tűzföld hatalmas gleccserei bukkantak ki felhők közül. Szerencse is kell ahhoz, hogy ilyen látványban legyen részünk, a kontinens ezen vidékén sokszor igen zord az időjárás, még nyáron is.

Már a punta arenasi repülőtéren is furcsán nézett rám az egyik srác. Kiderült, hogy mi már találkoztunk valahol… sőt, együtt szilvesztereztünk és ünnepeltük a szülinapomat egy hosztelben Puerto Varasban. Elég sokan voltunk ott az év utolsó éjszakáján, így nem igazán rémlett egyből, hogy honnan is ismerjük egymást. A gép landolása után vártuk a feladott poggyászt, de a reptéren nem volt futószalag. Először a neveket kiabálták, aztán végül mindenkit beengedtek a kis helyiségbe, ahol megkerestük a csomagjainkat. Mivel taxizni nem akartunk, így inkább a 3,5 km-es séta mellett döntöttünk. Már útközben feltűntek a Dientes de Navarino hegység csúcsai. A nap hét ágra sütött, a szél se fújt. Rossz időre számítottam, mert ezt a térséget a chileiek is úgy emlegették nekem, hogy az időjárás szinte kibírhatatlan lesz. Ehhez képest sokkal szebb idő köszöntött, mint Punta Arenasban. Újdonsült régi ismerősöm már indult is a hegyekbe, így egyedül indultam a városközpont felé.

A centrumban van turistainformáció, ahol nagyon jó felvilágosítást és egy ingyenes, részletes útleírást kaptam a tervezett túráról. A Cabo de Hornos – a kontinens legdélebbi pontja – meglátogatásáról is érdeklődtem, de amint kimondta az ott dolgozó srác a 800 dollár/nap árat, máris letettem róla. (Puerto Toroba is el szerettem volna menni, ez egy közigazgatásilag Puerto Williamshez tartozó csupán 30 főt számláló falu. Ide nem vezet út, csak hajóval juthatunk el havonta egyszer. Ez viszont ingyenes az odalátogatók számára is.)
Puerto Williamsben a legolcsóbb hosztelt, a Refugio El Padrinot ajánlották nekem, ahol még így is 15 000 chilei pesóba (kb. 6000 HUF) került egy darab ágy éjszakánként, közös szobában. Igaz, önkiszolgáló reggelivel és hangulatos, fatüzelésű kályhával felszerelt konyhával. A tulaj nem volt ott, mikor megérkeztem. Az ajtón csak ennyi állt: ” Ha az ár megfelelő, foglalj el egy ágyat. Valamikor majd jövünk”.

A városkából elkezdtem nyugat felé sétálni. Gondoltam, körülnézek egy kicsit. Amint elhagytam Puerto Williamset, máris megállt mellettem egy kamion. A söfőr felajánlotta, hogy elmehetek vele kirándulni, ha akarok. Persze máris kaptam az alkalmon. A kb. 15 km-re található kőbányába tartott. Ő punta arenasi volt. Mesélte, hogy a fizetés itt jobb és ezért jött ide. A cég fizeti neki a repülőjegyet havonta egyszer oda-vissza, ugyanis a 20 munkanap után jár neki 10 szabadnap, ilyenkor mindig hazautazik a családjához. Útközben csodáltam a Beagle-csatornát és a sziget gyönyörű partját.

Visszafelé még meglátogattam a Zanartu lagúnát és a várostól északra található kicsiny félszigetet, ahol kormoránok raktak fészket. Ebből kifolyólag nem igazán merészkedtem közel. Nem akartam megzavarni őket. A túrához még bevásároltam az egyik nagyobb boltban, ahol elegendő választék volt túrafelszerelésből.

Másnap reggeli után, kissé borús időben nekivágtam a 6 naposra tervezett túrának. A várost elhagyva a Plaza de la Virgen nevű parknál vitt az út balra a hegyek felé. Egy kisebb vízesés is útba esett. A túraútvonal bejáratánál balra egy hosszabb, jobbra pedig egy meredekebb út vezetett fel a Cerro de la Banderához. Én az előbbit választottam. Útközben érdekes Lenga bükkerdőben sétáltam, majd gyönyörű kilátásban volt részem Puerto Williamsre, Ushuaiára, a Beagle-csatornára és a túloldalán húzódó Darwin-hegységre.

Ezután útba esett egy patak, ahol a hosztelben előző este megismert német és amerikai férfival találkoztam. Együtt folytattuk utunkat. Az amerikai visszafordult inkább, mert a hegy igen meredeknek bizonyult, keskeny túraútvonallal és előző este elég sok bort megivott. Végül a német férfi – aki idősebb volt már, de igen fitt –  lett a túratársam. A hegy oldaláról csodálatos kilátás nyílt a Dientes de Navarino (vagyis magyarul a Navarino “fogaira” – ugyanis a hegycsúcsok fogakra hasonlítanak) csúcsaira és a völgyben elterülő tavakra.

Útközben zúzmót, murtillát, kövirózsát, mohákat láttunk. Egy meredekebb ereszkedés következett a Laguna del Saltohoz. Rengeteg kiszáradt ág, rönk terült elénk.

Az útikönyv szerint – amit az információnál adtak – ez az első nap kempingező helye. Mivel még csak dél körül járt az idő, így megebédeltünk és folytattuk utunkat a Paso Primero (első hágó) felé. A helyes irányt fehér-piros jelek mutatták. Felérve gyönyörű kilátás fogadott. A hegyek vulkanikus tájra emlékeztettek, a völgyekben mélykék tavak terültek el, türkiz színnel keveredve.

Az első hágóról ismét felejthetetlen volt a kilátás. Az útvonal a tó jobb oldalán, a hegyen vezetett.

A végig köveken vezető séta után megpillantottuk Wollaston-szigeteket, amik csupán néhány km-re északra fekszenek a Hornos-szigettől, ahol Dél-Amerika legdélebbi pontja (Cabo de Hornos) található. Tőle már csak a Drake-átjáró választja el Chilét az Antarktisztól. Fantasztikus érzés volt, hogy végre láthattam ezt a csodát. Végigutazni a kontinenst szárazföldön és végül eljutni ide. Egy álom valósult meg ismét.

Puerto Williamsből 13 km gyaloglás után úgy döntöttünk Chrisszel (a túratársam), hogy felverjük a sátrunkat és kipihenjük a sétát. A túra során rengeteg helyet láttunk, ahol kempingezni lehet. Néhol a túrázók kisebb kőfalakat építettek, hogy védjék sátrukat az erős széltől. Két kisebb tó felett találtunk egy sík terepet. A kilátás érdekes volt: a tó körül itt is rengeteg, hódok által megrágott és kidöntött fát láttunk. Viszont állatot egyet sem. A hódok mellett a szélsőséges időjárási viszonyok is kihatással vannak a sziget növényzetére.

Másnap ismét szélcsendes, napsütéses időre ébredtünk. Elindultunk a Cumbre Betinelli felé, a csúcsig 3 km-es út vezetett 400 méteres szintkülönbséggel. Ismét rengeteg lagúna és hegy tárult a szemünk elé.

A túloldalon a türkiz színű Betinellit láthattuk egy másik kisebb lagúnával. A messzeségben feltűnt a Windhond-tó is, ahova éppen tartottunk. Ez a túra a Dientes de Navarino körön kívül esik és plusz 13 km-t jelent, amit visszafelé is meg kellett tennünk.

Megkerestük az útvonalat, ami levezetett a hegyről. A legelső résznél leblokkolt a testem. Lecsúszó kövek a lábam alatt, igen meredek útvonal és előttem, illetve mellettem kb. 400 méteres mélység. Tériszonyom lett, de csak ezen a ponton. A túratársam már felajánlotta, hogy vissza is fordulhatunk, de én nem akartam. 10 perc kellett, hogy rávegyem magam, az ő túrabotjai segítségével, hogy lesétáljak azon a szakaszon. Soha nem történt még velem ilyen.

Egy erdőn kellett átvágni, egyfolytában lefelé, néha sárban taposva, de mivel a napokban nem esett sok eső, így nem volt vészes a helyzet. Elérkeztünk egy folyóhoz, ahol hódok által épített gátat láthattunk.

A túra következő része egy kb. két órás laza séta volt a sík, mocsaras vidéken. Az ún. Azorellákon lépkedve olyan érzésünk támadt, mintha egy hatalmas gumiszőnyegen gyalogolnánk. A furcsa, vörös színű, nem tudni, hogy milyen mély pocsolyákat kerülgettük, közben rengeteg apró harmatfű díszítette a tájat. Az irányt (ami szinte csak egyenes volt) földbe szúrt karók mutatták.

A tótól csupán 400 méterre található a Refugio Charles (menedékház). Túránk első két napján 3-5 másik emberrel találkoztunk a hegyekben, itt már voltak 8-an is. Igazi tömegnek számított. 🙂 Mi úgy döntöttünk, hogy inkább a tó partján, egy csendesebb helyen állítjuk fel a sátrainkat.

A menedékházban 3 emeletes ágy található, egy egyszerű konyha és kályha is. A Windhond-tónál hatalmas csend fogadott, csupán két kacsát láttunk úszkálni, semmi mást. Valóban világvéginek tűnt ez a nagy nyugalom.

Másnap mire felébredtem Chris már össze is csomagolt. Mondta, hogy neki valószínűleg több idő kell felmenni a hegyen, így elindult egyedül. Megbeszéltük, hogy majd az erdő után bevár. Innen ismét együtt folytattuk utunkat. A tegnapi kempinghelyünket elhagyva úgy döntöttünk, hogy levágjuk az utat és csak úgy átvágtunk a sziklás hegyoldalon. Elérkezve a Laguna de los Dienteshez megpillantottuk a piramis alakú Gabriel hegyet.

A következő, az Escondida nevű lagúnához ismét egy hágón vezetett az út.

Hamarosan ez a nap is véget ért, úgyhogy néhány bokor között kerestünk kempingező helyet.  Ma 17 km-t tudhattunk magunk mögött. Sajnos az eső is eleredt és csak egy órára állt el a következő napon. Aznap csak három fényképet készítettem, mert semmi nem látszott a hegyekből és áztatni sem akartam a gépemet. Teljesen eláztam, nem csak én, a hátizsákomban lévő cuccok is. A hálózsákom vége, a kabátom és persze én is. Vizes bokrok között is vezetett az út, így a végén már csavarni lehetett a nadrágomból a vizet. Lelkileg felkészültem mindenre, de technikailag nem. Mivel akármerre jártam a nagyvilágban és nem igazán volt gondom az időjárással, így nem vásároltam be erre az egy túrára drága esőkabátból. Inkább csak egy poncsót vettem pár száz forintnyi pesóért… 🙂

Szakadó esőben amilyen gyorsan csak tudtuk, felvertük a sátrunkat. Dideregve bebújtam a félig vizes hálózsákomba és csak vártam, hogy elálljon az eső…nem állt el. Inkább csak müzlit vacsoráztam (az én sátramban nem lehet főzni, túl kicsi) és magzatpózban aludtam reggelig. Nem volt éppen a legkényelmesebb. 🙂

A túra utolsó szakasza következett. Ismét szuper volt az idő, de a sár annál nagyobb. Sokszor bokáig süllyedtünk és voltak meredek részek, ahol a fákba kapaszkodva haladtunk, hogy ne csússzunk el a sárban.

A táj sokkal jobban nézett ki, mint előző nap mikor az esős időben minden hegy ködbe burkolózott. Viszont a fehér-piros jelzések itt már nem voltak jelen. Mindig figyelni kellett az összerakott köveket, de így is meg lehetett csinálni a túrát GPS nélkül. A gond csak akkor van, ha leesik a hó, itt mindenre fel kell készülni, nem sokkal a szigetre érkezésem előtt nagy hóvihar volt a hegyekben.

Tornyokra hasonlító csúcsok magasodtak az égbe. A híres, tömegturistás Torres del Paine jutott az eszünkbe. A különbség csak az volt, hogy rajtunk kívül csupán két embert láttunk aznap. Megkezdtük a túrát felfelé az utolsó hágóra, a Paso Virginiára. Ushuaia is előtűnt a hegyek mögül.

A túra legmeredekebb szakasza következett. Egy 300 méteres hegyoldalon kellett úgy lemenni, mintha homokdűnén sétálnánk. Lábainkat az apró kövek közé tolva haladtunk szinte egyenesen lefelé. Az útikönyv szerint nagy szélben ne vágjunk neki ennek a hegyoldalnak, mert könnyen le is gurulhatunk.

A túra utolsó néhány kilométere igen vicces volt, ugyanis a Calafate bokrok felett, még a hegyen véget ért az útvonal. Az információ ezt mondta: “menj le valahol cikk-cakkban és mindig tartsd szem előtt a Mclean halászfarmot”. A Calafatéról tudni kell, hogy egy tüskékkel teli bokor, melynek a termése ehető.

Végül elértük az utat, 10 perc után jött is egy kamion, amit lestoppoltunk. Visszamentünk a hosztelbe, Puerto Williams egy csodálatos naplementével búcsúztatta a napot és koronázta meg az 55 km-es gyalogtúrát.

Másnap kimostam a sárral teli cipőmet, kitettem száradni, de az egyik felét egy kutya elvihette. Nem láttam, csak gondolom. Órákig kerestem, kérdeztem a helyieket is, de hiába. Mivel ez volt az utolsó napom a szigeten, így papucsban vágtam neki stoppolni, hogy körülnézzek még a keleti oldalon is. Gondoltam, majd veszek cipőt Punta Arenasban. 🙂 Ráadásul annyira imádtam ezt a helyet, hogy nem akartam emiatt egész nap a hosztelben ülni. Két nő és egy kislány vett fel, akikkel jót kirándultam és megajándékoztak egy pár használt cipővel is. 🙂

Végül elhagytam Navarino-szigetét, a hét napból hat napon csodálatos idő volt, a szél se fújt mikor februárban ottjártam. Életem egyik legjobb túrája volt.


Copyright ©  2018 Czeglédi Dóra. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, előzetes írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.