Főoldal / Úticélok / Külföldön / Big Sur – a Pacific Highway gyöngyszeme

Big Sur – a Pacific Highway gyöngyszeme

Sok évvel ezelőtt, láttam egy fényképet, egy türkizkék öbölről, ami már szinte a giccskategória határait súrolta. Azt sem tudtam hol készült, vagy hogy létezik-e ilyen hely a valóságban de a biztonság kedvéért elmentettem képernyő védőnek, hátha egyszer majd… Ma már tudom, hogy álmaim tengerpartja nagyon is valós, és nem a Photoshop műve a varázslat.

A Big Sur, vagyis ez a kis titkos part Los Angeles és San Fransisco között félúton, közvetlenül a Pacific Highway mentén fekszik. Ám valójában a Big Sur elnevezés egy közel 200 km hosszú partszakaszt takar aminek csak egy apró kis szeglete a McWay falls és a hozzá tartozó öböl.

Észak Amerika peremén utazva megérti az ember, hogy itt nincs szelíd átmenet a vadvilág és az emberek világa közt. A nyugati parton ezt az éles határvonalat követi végig a Pacific Highway Vancouver-től egészen Mexico határáig. Az USA-ban, 3 államon, és több mint kétezer kilométeren keresztül haladva, olyan partmenti metropoliszokat érint mint San Francisco, Los Angeles vagy San Diego. A Pacific Highway kaliforniai szakasza is több mint 1000 km és bár helyzetétől függően különböző neveken és számmal illetik, valójában egyazon útrendszer része.

Ám maradjunk California keretein belül, ugyanis a PCH( Pacific Highway) legfigyelemreméltóbb szakasza maga a Big Sur Coastline, amit az USA top 10 legszebb panoráma útjainak egyikeként tartanak számon. A Carmel és San Simeon közötti 150 km-en a nagyvárosok nyüzsgő zaját felváltja a természet utánozhatatlan hangja. Hogy egész konkrét legyek a sirályok és pelikánok hangját túlkiabálva, a parton elő oroszlán fókák ugatása tölti be a levegőt, akik karnyújtásnyira sütkéreznek a sziklák tövében.


De ha valaki nagyobb testű testvéreiket akarja közelebbről szemügyre venni, akkor nincs más dolga mint megállni a Piedra Blanca Vista Point-nál, ahol csak egy fa kerítés választja el a kíváncsi turistát a több mázsás elefánt fókák népes táborából. Nem félnek az embertől egyrészt mert nem bántja őket senki, másrészt mert ők a nagyobbak, s habár igencsak megszokhatták már a turista áradatot, azért nem árt megtartani a kellő távolságot ezektől a hatalmas állatoktól, ugyanis ez itt az ő felségterületük. Mindenesetre különleges élmény látni a tenger vad világát az állatkert rácsain kívül, a saját környezetükben. De nem ők ám az igazi egzotikumok errefelé – már ami az állatvilágot illeti. Mert ugyebár a fóka mégiscsak szerves része a tenger világának, tehát elvileg nem nagy ügy, hogy minden megállónál beléjük botlunk, de mi a helyzet a zebrákkal? Lehet az én környezetismereteim hiányosak de rám bevallom meglepetésként hatott az óceán partján legelésző zebrák és más egyéb afrikai jószágok látványa, és elhihetitek hogy nem a szemem káprázott.

Mint kiderült, mind az antilopok, mind pedig fekete-fehér csíkos társaik a tehetős William Hearst magán állatkertjének példányai. Az állatkert azonban csak hab a tortán ugyanis mindez egy pompázatos birodalom része, San Simeon dombjai között. Ahogy a kaliforniai művészvilágot is megihleti a festői táj szépsége, úgy nem csoda ha az elit is részesedni akart az itteni naplemente szépségéből, a legjobb panorámát pedig vitathatatlanul a Hearst Castle és tulajdonosa birtokolja. A Hearst Castle-be látogatva mi is részesülhetünk egy picit ebből a luxusból, miközben meghallgathatjuk  William Hearst és a kastély történetét, ami igencsak figyelemre méltó. Legalább annyira mint a Roman pool azaz a kastély beltéri medencéje, ami bevallom erős késztetést ébresztett bennem, hogy belelógassam a lábam, de csakis azért hogy meggyőződjek róla van benne víz, és nemcsak a szemem káprázik.
Azonban akad errefelé más érdekesség is, ami ugyan nem éppen tartozik az építészeti remekművek közé de kreativitásból mindenképpen jelest érdemel. A cambriai Nit Wit Ridge megalkotója ugyanis újrahasznosított hulladékból építette fel a saját “kastélyát” kicsit feldobva az amúgy sem szürke halászfalu városképét. A tulaj megérezve az üzlet lehetőségét, belépőjegy ellenében betekintést engedélyez saját kis világába, de annyi pompa és csillogás után az út menti tákolmány -amit én csak Anti-Hearst Castle-nek hívok,- már kevésbé volt csalogató célpont számunkra.

A Big Sur partszakasz északi belépő pontja Carmel, innen déli irányba haladva a természet egy különleges szentélyébe kalauzolja az utazót. A hegyoldalba vágott keskeny főút itt rövidebb szakaszok kivételével szinte végig az óceán partján fut, így rögtön az első sorból élvezhető a panoráma a hozzá tartozó műsorral együtt, amit az itt élő vadvilág biztosít. Érdemes szemfülesnek lenni és figyelni a vizet, mert az emberen kívül más nagy utazók is előszeretettel használják ezt az útvonalat a saját GPS-ük szerint haladva. Földünk legnagyobbjai a kék bálnák – és persze a szürkék – migrációs útvonala is itt húzódik a nyugati part mentén, Mexikótól egész Alaszkáig, és könnyen megeshet, hogy az ember a part biztonságából is szemtanúja lehet egy uszonyvillantásnak vagy egy óriás csobbanásnak.

 Tovább haladva dél felé a klímával együtt a táj is folyamatosan változik. Ahogy a mérsékelt éghajlatból mediterránba érünk, úgy váltja fel a ciprusfenyőket az eukaliptusz, majd pedig a pálma, és amíg egyesek átutaznak, addig mások 2000 km-es vándorútjukat megszakítva ezen a partszakaszon töltik a hideg hónapokat. A Monarch pillangók kedvenc telelőhelye is erre a partszakaszra tehető. Novembertől februárig tart a téli szezon, amíg az apróságok összebújva alszanak, hatalmas fürtöket képezve az eukaliptusz fákon. Télen sokszor nem lehet elkülöníteni a fák leveleitől, viszont mikor tavasszal ébredeznek, kezdetét veszi az igazi show. Kevés szebb dolgot láttam, mint amikor több tízezernyi színes pillangó repkedett körülöttem sárgára festve az eget..

Bár a pillangók ébredése az év adott időszakához kötődik, a Big Sur páratlanul szép partszakasza az év minden szakában járható. Lehetőség szerint érdemes elkerülni ünnepnapokon, mert ilyenkor a túlzsúfolt út sokat veszít varázsából, de ha mégis úgy hozná a sors, akkor -tömeg ide vagy oda- mindenképp érdemes nekivágni. A tervezésnél érdemes azt is szem előtt tartani, hogy az út menti megállóknak nehéz ellenállni, de nem szabad sajnálni a rájuk szánt időt, hiszen mégiscsak az USA egyik legszebb útjáról van szó.

Igaz a mindössze 200 km-es út pár óra alatt megtehető, de a saját tapasztalat azt mondatja velem, itt nem érdemes sietni, és a Big Sur megérdemel egy teljes napot. Ha pedig a lemenő nap sugarai az idilli kis öbölben érnének utol, az olyan bónusz, ami garantáltan elfelejteti a hétköznapok szürkeségét. Akkor már a sietség hiábavaló, minden várhat. Nincs más hátra mint hátradőlve elmerülni a pillanatban és élvezni a tájat, miközben a képernyőről jól ismert kép megelevenedik. Azt hiszem ilyen érzés mikor egy régi dédelgetett álom, ami már rég feledésbe merült, egyszer csak valósággá válik…
Copyright © 2018 Top USA Trip – Kiss Juditka. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.