Jóval az Északi-sarkkör felett járunk, csak nagyon kicsit délebbre a kontinentális Európa legészakibb pontjától, a Nordkapptól. Kevesen tudják, de Norvégia északon Oroszországgal határos. Ez a terület Finnmark megye, mely annyira keletre van, hogy Isztambullal majdnem egy hosszúsági körön fekszik.
Az egy hetes túránk a Kirkenes városa melletti repülőtéren kezdődött, ahol a zord időjárás miatt, csak másodszorra sikerült kissé csúszkálva leszállnunk. Itt autóba pattantunk és délnek indultunk, hogy a tajga varázslatos erdei vidékét megismerjük, ahol a főleg fenyőerdők között élő erdei madarak és mókusok voltak a fő látnivalók.
Ez az orosz határ mellett elterülő nagyjából 160 négyzetkilométernyi terület a Pasvik Nemzeti Park. Nagyon sok tó és vizes terület található errefelé, hiszen a Paatsjoki folyó völgyében terül el ez a terület. Érdekesség, hogy a folyó képezi a határt Oroszország és Norvégia között és erről sok helyen hatalmas figyelmeztető táblák tájékoztatják az utazókat és mondják meg, hogy hogyan kell viselkedni.
A környék legnagyobb vendéglátóhelye Melkefossban található, ahol a Birk Husky hotel és kutya kenel várja a látogatókat. A hideg hónapokban bármikor lehetőség van kipróbálni mind a kutya, mind a motoros szánozást, vagy a madárlesekből testközelből lehet megismerni a sarkkör erdei madarait. Nyáron pedig a vadvízi evezéstől a túrázáson át a lazachorgászatig sok mindent ki lehet próbálni.
A tajga erdős vidékeit elhagyva, hosszú utazás után értünk Båtsfjord varázslatos halászfalujába. Ebben a jeges öbölben több mint 2000 ember lakik, akik főképpen a halászatból élnek, de sokan használják ki a turizmus adta lehetőségeket. Az öböl közepén felállított lesekből nagyon könnyen lehet megfigyelni a sarkköri madárvilág legszebb egyedeit.
Innen visszatértünk a Varanger fjord partjára és Vardø felé vettük az irányt. Így érkeztünk el Vadsø városába, ami a környék legnagyobb települése a 6160 fős lakosságával. Vadsøban azon kívül, hogy az emberek hogyan élnek a messzi északon, az az érdekesség, hogy van egy régi léghajókikötő torony, amit Umberto Nobilie és Roald Amundsen ténylegesen használtak is 1926-ban, amikor a Norgre névre keresztelt léghajójukkal célba vették az Északi-sarkot. Ez volt az utolsó szárazföldi kikötő a sarkig.
A fjord partja mentén haladva végül megérkeztünk fő úti célunkba, Vardøba, ami sok szempontból érdekes hely. Kezdjük például azzal, hogy a város egy szigeten épült, pár kilométerre a szárazföldtől és a közlekedés megkönnyítése érdekében, a norvégok gondoltak egyet és építettek egy tenger alatti alagutat a városig.
Aztán később, gondolom ennek a hatására is, az amerikaiak ide telepítették a hatalmas rakétavédelmi radar-rendszereiket, mivel ez a sziget fekszik legközelebb az orosz határhoz. Szóval 1998 óta ezek a Globus II. radargömbök uralják a sziget látképét.
1307-ben megépítették az első erődöt, ami a város védelmét szolgálta, de a 16. század közepén is csak körülbelül 500 ember lakott itt, sőt 1789-re egészen 100 főre csökkent a lakosság. Ez a halászat váltakozó sikerességének volt betudható. Nem gondoltam volna, de 1769-ben Hell Miksa és Sajnovics János itt figyelték meg a Vénusz áthaladását a Nap előtt. Ebben az évben nyilvánították várossá Vardøt egyébként.
Később a 19. század közepén már elkezdett nőni a halkereskedelem Vardøban is és ezzel a lakosság is. A második világháborúban sajnos Vardøt is lebombázták és szinte teljesen lerombolták, de a norvégokban nagyon erős az életösztön, és az általában fagyos időjárásban is képesek voltak szinte teljesen helyreállítani a város központját és újra élettel töltötték meg ezt a jeges szigetet. A városban az júniusi átlagos középhőmérséklet nem haladja meg a 10 Celsius-fokot!
És itt a világ háta mögötti tájon is találtunk még érdekességet! A 17. században a várost elérte a boszorkányégetési hullám és több mint 90 embert öltek meg ezen a helyen. Nem csoda, hogy ennek a terrornak egy hatalmas emlékművet építettek a sziget egyik félreeső részén. A Steilneset emlékmű 2011-ben készült el. A 125 méter hosszú fából készült és ponyvával takart épület Peter Zumthor, az üvegkocka pedig Louise Bourgeois világhírű építészek tervei alapján építették.
Ha az eddigiek nem lennének elegendőek, a legfontosabb látnivaló csak most következik. A várostól 10 perces hajóútra található Hornøya szigete, tetején a világítótoronnyal. Messziről csak egy szokásos sziklás földdarabnak látszik ez a hely, de ahogy közeledik az ember, a szigethez, valami sejtelmes felhőt kezd el látni a sziget körül mozogni.
Megérkezve pedig szembesülhetünk azzal a kb. 150 000 madárral, akik tavasszal a szigeten fészkelnek. Elképesztő mennyiségű madár keres párt az évnek ebben az időszakában. Lenyűgöző látványt nyújtanak a hol rajokban össze-vissza, hol pedig egyedül karnyújtásnyira repkedő különleges arktiszi madárfajok.
Expedíciónk sikeres volt, annak ellenére, hogy kifogtuk az év hóviharát és egy igen erős szélvihart is. Az egy hét alatt minden olyan madárfajt sikerült megfigyelnünk, amiért elindultunk, és megismertük ezt a különleges vidéket, amiért bárkinek érdemes erre a tájra ellátogatnia. A zord táj szépsége lenyűgöző volt, illetve az, ahogy az emberek erre a hidegre berendezkedtek és ahogy élnek itt.
Copyright © 2017 András Márton. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
