Már régóta fájt a fogunk egy igazi nomád nyaralásra-se villany, se térerő, se wifi- csak mi a kajakok és a természet a maga érintetlenségében. Kedvenc tengeri kajakos csapatunk ezúttal Albánia felé vette az irányt, ami turisztikai célpontként ugyan felfutóban van, de a Nyugat szele még csak lágyan fújdogál a vidéki részeken, a fogyasztói társadalom státusszimbólumai közül csak az okostelefonok és Mercedesek hódítanak, így méltán remélhettünk némi kalandot is a meseszép tájak mellé.
Célpontunk már önmagában is különleges volt ugyanis a Komani-tó egy mesterségesen felduzzasztott víztömeg, ami annak köszönhető, hogy a Drinn folyón több gátat is építettek a nyolcvanas években, amelyek több vízi erőművet szolgálnak ki. Eredetileg a tavon egy komp közlekedett, amely Komant és Fierzét kötötte össze, de manapság már a turisztikai igényeket kiszolgálva a kirándulóhajókat is indítanak, amelyekkel lehetőség van a tó több pontján is megállni, de kevés turista merészkedik be a hegyek közé, a kajakozás pedig még ritkább tevékenység.
Egy forró júliusi nyár estén tehát kisbusszal és kajakokkal felmálházva elindultunk Budapestről, ahonnan viszonylag gyorsan elértük a magyar-szerb határt, azonban tucatnyi kajakkal átlépni a határon megterhelő feladat-az adminisztráció a be és kilépési pontokon akár egy-egy órát is igénybe vehet. Szerencsére-mivel a procedúra éjszaka zajlott-reggel már a montenegrói határnál ébredtünk, és a kora délutáni órákban már Albániában élvezhettük a rekkenő hőséget. A kisbuszból kikászálódva elképesztő holdbéli táj fogadott minket, a szállásunk pedig egy romos híd aljába ágyazott a maga nemében mindenképpen egyedülálló kemping, ami mellett kitartóan zümmögött több ezer kilowattnyi energiát termelő villanyoszlopok sokasága. A tónak ez a fele gyakorlatilag egy tájseb, ami a gátépítés hozadéka.
Miután többé-kevésbé kialudtuk magunkat másnap felutaztunk a kompkikötőbe-ahol a szűkös hely miatt iparkodnunk kellett a kajakjainkat vízre tenni, így rohamléptekkel pakoltuk be a cókmókunkat a kajakba és indultunk neki ezúttal a tó másik felének, ami köszönőviszonyban sem volt az előző nap látottakkal.
Kisebb-nagyobb cserjékkel, fákkal és kabócákkal rendkívül gazdagon benépesített hegyvonulatok között töltöttük a következő napokat, helyiekkel és a komppal is csak elvétve találkoztunk, miközben egyik ámulatból a másikba estünk. Bár a tó mellett van lehetőség egy kicsiny vendégházban aludni, amit egy helyi család működtet viszonylag népes csapatunk csak a vadkempingezés szépségeit élvezhette. Szinte minden éjszaka máshol vertük fel sátrainkat és ültük körbe a tüzet az éjszakába nyúlóan beszélgetve. A tavon üzemelő egyetlen „étterem” egy rusztikus kőház teraszát foglalta magában, ahol az itt lakó család kérésünkre tanyasi menüsort prezentált nekünk, illetve az ide behajózó turistáknak.
Egész hetünket végigkísérte egy az akkor fél Európát beborító hőhullám, ami azt a jelenséget vonta maga után, hogy a túra résztvevői pontosan egy időben egyszerre dörgölték ki az álmot a szemükből-amikor a nap sugarai elérték sátortáborunk határát. Mindez a napi rutint is gyorsan elrendezte: a korai kelés után reggeli tünnyögés, majd a vízen evezés közben lépten-nyomon fürdés volt a menetrend. A délutáni órákban igyekeztünk árnyékos helyeken kikötni, és szerencsénkre több jéghideg patakot és vízesést is sikerült felfedezni. A napközbeni aszalódásért az esti száraz viharok, a hullócsillagok, na meg a fényszennyezés nélküli csillagos ég bőven kárpótolt minket.
Túránk csúcspontja és minden bizonnyal az egész csapat kedvence a Shala folyó befolyása volt, aminek szűk órás szakaszát többször is végigeveztük- minden egyes alkalommal szájtátva. A kis vendégházat elhagyva,- amely alatt a parton majdnem egy teljes napot henyéltünk a stég mellett – ugyanis egy minden realitást nélkülöző csodálatos kis mesevilágba kajakoztunk be, amely kétségkívül minden természetjáró és evezős álma. A csendet csak a töretlenül zúgó kabócák törték meg, miközben a magas hegyfalakba vájt folyó útját követve lélegzetelállítóan szép sziklaalakzatokat figyelve lapátoltunk kajakjainkban.
A Shala befolyásán egészen addig eveztünk, amíg kavicsos partokig nem jutottunk ahol a folyó már gyorsabban futott, így itt le is táboroztunk egy időre. Másnap egy túrára készültünk a hegyekbe, ami tekintve az elképzelhetetlen forróságot némileg öngyilkos vállalkozásnak tűnt-de megacéloztuk magunkat és nekivágtunk a túraösvénynek-amihez csak kajakkal tudtunk közel kerülni. Hamar kiderült, hogy a csapat fele inkább a mesefolyón való további tekergése és apróbb ágak felfedezésére szavaz, miközben egy páran valóban sikeresen teljesítették a „Pokol rámpán” az aznapi túratávot. A nap végére annyira megkedveltük a kis idilli partszakaszunkat hogy az eredeti programot sutba vágva inkább még egy napot a kristálytiszta metszően hideg folyó partján töltöttük, ki kajakozva, ki gyalog barangolt a környéken.
Utolsó napunkon egészen a kompkötőig evezve majd egy utolsó vacsorát elfogyasztva vettünk búcsút a türkiz tótól, hogy másnap megkezdjük egynapos hazautazásunkat. Albániának ez a szeglete a balkán országokra hajazva csodás természeti kincseket rejt- azonban a szemét összegyűjtésével-vagy leginkább annak a teljes hiányával- még itt is óriási a lemaradás a nyugat-európai országokhoz képest. Cserébe a vendéglátást magas fokon űzik, segítőkészségből és kedvességből nem volt hiány, ami messzemenőkig pótolta az esetleges infrastrukturális hiányosságokat. Bár az ország egy nagyon parányi szegletét ismerhettük meg ez alatt a hét alatt, ha az ország többi része is hasonló arcát mutatja a kalandvágyó turistának bőven akad oka visszatérni.
Copyright © 2016 Pénzes Gyöngyvér. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.