A nap kellemesen tűz Tofo, a Mozambik keleti féltekén elterülő kis halászfalu felett. Lenézek az előttem hullámzó átlátszó vízre, ezüstösen ragyog a késő reggeli fényben. Még van egy jó órám ebédig, mielőtt találkoznék Joséval, a bérelt kis házam gondnokával, hogy elvigyen a családjához ebédre. Senki sincsen rajtam kívül a 8 km hosszú partszakaszon, így lerúgom a papucsomat, belemerítem lábamat a hófehér, forró homokba, beleszippantok a sós levegőbe, és lefutok a puha homokdűnéken.
A Dél-afrikai Köztársaság keleti szomszédságában fekvő ország, Mozambik nyolc és fél magyarországnyi területén mindössze 23,4 millió ember él. Ülök a buja pálmákkal borított meseszép parton, szemem előtt ringatóznak a színes halászhajók az öbölben, és olyan azúrkéknek tűnik a tenger, mintha tintát öntöttek volna bele. A békés hullámok fodrait és a hálót teregető halászokat elnézve azt képzelné az ember, hogy egy utazóparadicsomba csöppent, azonban ez koránt sincsen így. Az egykori gyarmatosítók és rabszolga kereskedők által hátrahagyott paloták közt mindenhol kilátszik a nyomor.
1505-től kezdődően Portugália harmadik legnagyobb gyarmatát, Mozambiket elérve a hódítók nem sokat törődtek a helyiek körülményeivel, és amikor a negyedmilliónyi leigázó végül 47O év kizsákmányolás után elhagyta az országot, egy teljesen életképtelen államot és gazdaságot hagyott maga után. Az 1975-ben elnyert függetlenséget követő másfél évtizedes időszakban kegyetlen polgárháború dúlt az országban – a két máig is meghatározó egykori szervezet – a Dél-afrikai Köztársaság és Rhodesia által létrehozott Renamo és a marxista Frelimo gerillaszervezet között. A több, mint egymillió halálos áldozattal és 171 OOO taposóakna ledobásával járó háború a római békeszerződés aláírásával 1992-ben ugyan véget ért, azonban a feszült viszony továbbra is fennmaradt az időközben párttá alakuló korábbi gerillacsoportok között. Mintha mindez nem lett volna elég a szerencsétlen sorsú állam történetében, az utóbbi években pusztító árvizek és soha nem látott aszályok szedték áldozataikat. Mozambik kulturális és természeti kincseinek mai felfedezéséhez szó szerint elképzelhetetlen akadályokon át vezetett az út.
Johannesburg repterére érkezve útitársammal napi 15OO forintért 3 hónapra autót bérlek, azzal indulunk keletnek, hogy két nap alatt a Krüger parkon keresztül átjussunk Mozambikba. Szerencsére a határon minden zökkenőmentesen megy, hisz a rutinos utazók példáit követve a nemzetközi biztosítást a járműre előre megkötöttük, a kötelező darabszámú elakadásjelző háromszögeket, poroltót és láthatósági mellényt is beszereztük, így a Dél-afrikai Köztársaság szavannája helyett délutánra már Mozambik tengerparti városait befedő finom homokon hajtunk.
Besötétedik mire Tofóba, ebbe a nemzetközi búvárok és szörfösök által oly népszerű kis halászfaluba érkezünk, ahol a hatalmas kerttel és konyhával felszerelt házikónkat sikerül 3OOO Ft/éjszakáért megszereznünk.
Másnap reggel sós tenger és frissen vágott fű illata ömlik be az ablakon.
Hallom a hullámok moraját a sárga házikónkból. Félrehajtom az ágyam fölött libegő szúnyoghálót, amit a szobában lakó gekkók mászókának használnak, és fényképezővel a kezemben kilépek a reggeli napfénybe.
Végighaladva Tofo főutcáján a helyiek mosolyogva rám köszönnek.
Elsétálok az összedőlt, magára hagyott épületek közé felhúzott modern víkendházak és az apró nádkunyhók mellett, a félig befejezetlen utakon mezítlábas gyerekek szaladgálnak. A búvárközpontok és eldugott kis éttermek konyháira a pék éppen most szállítja az árut, friss kenyér illata száll a sós tengeri levegőben, messzi a távolban hollók kergetőznek a víz felett zsákmány reményében. Dús pálmafák szegélyezik a partot, a természet itt még szinte teljesen érintetlen.
A tengerről visszatérő halászok egy ládányi garnélarákot és két delfin halat cipelnek. Átvágnak a színes kendőkkel, szuvenírekkel és zöldségekkel telepakolt piacon, követem őket. Ahogy mondják, már napfelkeltekor kimentek a vízre, de ma nem volt szerencséjük, hisz a rákokon és néhány apró halon kívül csak ez a két nagyobb példány akadt a hálójukba.
Sajnos az illegális halászatnak köszönhetően a kb. 45O ezer négyzetkilométernyi partszakasz közelében a tonhalakat mára már jelentősen túlhalászták, ráadásul a kardhalakat és a cápákat is ez a veszély fenyegeti. A be nem jelentett hajók – legtöbbször kínai, koreai, vagy tajvani származásúak – által használt hosszú hálós módszer már a teknősállomány biztonságát is fenyegeti. Ennek során a halászok ugyanis 2O- 25 km-re kifeszített acélsodronyokat használnak, amikre minden méteren felcsalizott horgokat tesznek. A nemkívánatos zsákmányt, mint a teknősöket aztán vízbe fullasztják, vagy egyszerűen lefejezik őket.
A piac után elindulok a falu egyetlen kövesútja felé, ahol Jose már izgatottan vár. Ahogy mondja, én vagyok az első európai, akit családjához visz. Jó egy órát gyalogolunk a kókuszdió fák közt megbújó nádkunyhókkal szegélyezett csapáson, a tengerpartról ideig elfutó homokos talaj igencsak megnehezíti a járást.
„Tofóban és környékén a többgenerációs törzsi családok mellett jó néhány ideköltözött dél-afrikai is él- mondja Jose út közben. Ők viszik a különböző hoteleket meg éttermeket, na és persze itt vannak a turisták is. A legtöbbjük szörfözni, búvárkodni vagy sport horgászni jön, te is láttad a magas hajókat lenn a tengerparton, azokkal indulnak el kora reggel.”
Megérkezve Jose és családja makulátlanul tiszta portájára, ahol hat nádból és pálmalevelekből készített ház áll, a gyerekek azonnal megrohamoznak bennünket. Helyi specialitás, matapa, vagyis kókusztejben áztatott és sűrűre főzött spenót valamint édesburgonya az ebéd.
„ Tudod- néz rám Jose, miután mindannyiunk kezében egy tál matapa gőzölög- a polgárháborút lezáró béke óta Mozambik ugyan rengeteget változott főleg az utóbbi időkben, köszönhetően a hatalmas mennyiségű szén és gáztartalékainknak, de még mindig súlyos problémát jelent, hogy a lakosság nagy hányada továbbra is a mezőgazdaság területén dolgozik. Láthatod, Tofo is csakúgy, mint Mozambik egész keleti fele borítva van homokon termő kesudióval és kókusszal, de az utóbbi évek aszályos periódusa után teljesen kiszolgáltatottakká váltunk az időjárás viszontagságainak.
Na és itt van a kormány az állandó korrupciós botrányaival és ellenfelük a Renamo is. Az utóbbi 24 év bár harcok nélkül telt el, újabb hírek kezdtek el kiszivárogni arról, hogy friss tömegsírokat találtak északon. Nem tudom, mi lesz itt? Az újabb kényszermunkától és a kínzásoktól rettegve rengetegen újra Malawibe szöknek.”
Jose leteszi az üres tányérját az asztalra, a gyerekekre néz elgondolkodón, majd halkan megjegyzi:
„ Senki nem beszél róluk, titkos weboldalakon terjednek az információk, de az egy hete megjelent hatalmas katonai készültség a fővárosban, Maputóban biztos, hogy nem jelent jót. Nem tudom, mit higgyünk, de annyit mondhatok, sokan újra félni kezdtünk.”
Bár Mozambik turisztikából származó éves bevétele mára több száz milliónyi dollárra rúg, az újabb fegyveres konfliktus igencsak visszavetheti az állam nehezen megindult gazdasági fejlődését. Pedig a Quirimbas Nemzeti Park, ami nem csak vízilovaknak, elefántoknak, de a különleges dugongoknak is otthont ad, a máig épen maradt színes, portugál stílusú házak, az ország középső szakaszán futó Zambézi folyó mentén élő különleges helyi törzsek igencsak vonzó látványt ígérnek.
Bár itt, délen semmit nem lehet érzékelni a baljóslatú jövőből, Jose értesüléseit sajnos az utánam Tofóba érkező búvárok és szörfösök is megerősítik, így az északi térségek felfedezése helyett mindannyian csak várunk.
Órákat töltök a kietlen parton a békés ladikokat bámulva, ahogy toldozott vitorláikba bele-bele kap a szél. A közeli korallszigetekhez napi kétszer indulnak a búvárhajók, innen is hallom a fedélzeten készülődő izgatott turisták hangját a vízen át.
Behunyom a szemem, és figyelem a tenger ütemes ringását, hullámai finom ezüstport szórnak a kezemre. Érzem a forró homokot a combom alatt, az apró köveket a vádlimnál, miközben lábfejemet kellemesen hűti az oda-oda tévedt vízfodor. Mikor már kényelmetlenné válik a nap ereje, felkelek, és belegázolok a tengerbe, majd lemerülök benne. Sárga halak raja érinti a kezemet, a kristálytiszta vízben meg-megcsillan fényes hátuk, ahogy elúsznak mellőlem. Felveszem a búvárszemüveget, és követem őket a vízalatti édenbe.
Copyright © 2016 Balogh Boglárka. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
