Világgá menésem kilencedik hónapjában Kelet-Timorban kötöttem ki – kezdi történetét a sárga ruhás lány. Ebben a pici országban, amiről sokáig nem is tudtam, hogy létezik. Az élet itt próbál meg a legkeményebben. Nehéz helyzetekbe kerülök, olykor pénz nélkül, vagy minimális pénzzel, egymagam vagyok, hisz kevés utazó jár erre, csak a helyiekre számíthatok, és most érzem igazán azt, hogy egyfolytában vándorolok helyről helyre, emberek otthonából emberek otthonaiba. Idegen emberek fogadnak be magukhoz anélkül, hogy pénzt kérnének érte vagy hogy tudnák ki vagyok, mi vagyok. De itt már régen nem a pénzről szól semmi. Sokkal inkább a szívről.
Kelet-Timor egy kis délkelet-ázsiai ország, bár gyakran Ausztráliához tartozónak számítják. Az egykori portugál gyarmat 2002-ben szabadult fel az indonéz megszállás alól. Kelet-Timorba el lehet jutni szárazföldön keresztül és repülővel is. Diliben, a fővárosban van nemzetközi repülőtér. Én Floresről mentem hajóval Timorba, aztán elbuszoztam lassacskán a határig és gyalog mentem át. Természetesen az indonéz határőrök nem akartak átengedni, mert nem volt meg a vízumengedélyezési levelem, ami már nem is kellett pár hét óta. Új szabály, ilyenkor senki nem tud semmit. Így vissza kellett jönnöm pecsétért, miután a kelet-timoriak bepecsételték az útlevelemet. Ez ingyenes és 90 napra szól.
Kelet-Timor csak gyakorlott utazóknak ajánlott
A közlekedés bonyolultsága, lassúsága és komfortja miatt, a szálláshelyek hiánya miatt (Dilin kívül) csak gyakorlott utazóknak ajánlom Kelet-Timort. Nincs utcai étkezde, mint Ázsia többi országában. Nincs se cím, se posta. Sok helyen áram sincsen. Ázsia többi országához képest drága, például szállás vagy éttermek tekintetében. Óvakodni kell a tömeges megmozdulásoktól, mert a mai napig országon belüli harcok folynak. Képeslapot szinte lehetetlen találni. A kávéjuk nagyon finom.
Timor szigete krokodil alakú. Az a legenda járja, hogy sok sok évvel ezelőtt egy hatalmas krokodil telepedett le ezen a helyen, ami megkövesedett és ez formálta a szigetet. A krokodilt szent állatnak tekintik emiatt. Kelet-Timorban az emberek miatt érdemes utazni. Cseppet sem számít hol alszom, hol megyek vécére, hol fogok fürdeni, vagy tudok e egyáltalán fürdeni, vagy hogy mit eszem. Ezek jelenleg nem számítanak. Ami számít, az az emberek. Az, ahogy szeretettel közelednek felém, ahogy rám néznek, hozzám érnek, megölelnek, rám mosolyognak. Csak ez számít. Nem a körülmények.
A ma éjszakai szállásom rendben lesz, mert János papa befogadott a családjához. Egy hotelben leltem rá a határ mellett, ahol a recepcióssal való alkudozásom közben lépett oda hozzám, hogy felajánlja üres szobájukat. Egy idegen. Csak annyit tudott rólam, hogy nem tudom kifizetni a szobát. A határ túloldalán várt rám motorral, ahogy megbeszéltük. Malianaba tartottunk. Itt voltam, ismét egy új országban, egy vadidegen mögött, akiről azt sem tudtam kiféle miféle és egyáltalán hova visz. De valahogy bíztam benne.
Már besötétedett, amikor hazaértünk. Kaptam kávét és majszolni valót. Egyszerűen élnek, de kaptam egy saját szobát. Nem is tudom mikor volt saját szobám utoljára. A fürdőszobában nem volt meleg víz, és a jó öreg vödör és hordó módszernek úgy örültem, mint még soha. Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom értékelni, hogy vödörrel önthetem magamra a hideg vizet mosakodás céljából. A tegnapi helyemen ugyanis még víz sem volt…
Maliana
Maliana csodás kis város, de igazából semmi sincs itt. Városnéző motoros túránkon megnéztük a templomot, a plébániát és a piacot. Útközben láttam, ahogy helyiek mosakodnak az útszéli csatornákban, vagy a ruháikat mossák benne. Szemben a házunkkal iskola és óvoda van. A kicsik portugálul tanulnak, Portugáliából jönnek az óvónénik, akik tanítják őket. Kelet-Timorban az emberek a tetum nyelvet beszélik, amely a portugál és az indonéz keveréke, de beszélnek portugálul, indonézül és valaki egy kicsit angolul is. Az iskola szünet itt decemberben van, akkor egy hónapig tart. Az év többi részében nincsen tanítási szünet.
Marni Mamával vacsorázom ma este. A vacsora előtti imájába engem is belefoglal, ami nagyon jól esik. Azért imádkozik, hogy szerencsésen megérkezzek a következő városba, majd onnan szerencsésen vissza Balira és haza.
Másnap tovább álltam busszal Dilibe
A kisbusz akkor indult, amikor megtelt. Tele volt emberrel, zsákokkal, dobozokkal, állatokkal, egyszóval mindennel felpakolva. A helyemre például 3-4 zsák kupacon keresztül tudtam csak visszaülni. Kelet-Timorban (is) lehet dohányozni a buszon. Bárki simán rágyújt, pedig a busz tele van gyerekekkel, pici gyerekekkel. Megszokták. Útközben a nagyfokú szegénységre lettem figyelmes. Apró falvakon keresztül haladtunk Dili felé. A házak teteje pálmalevélből készül, a ház oldala pedig vékony pálmafa vagy egyéb faléc szeletekből. Sok helyen rések vannak a “falakon”. Némelyik házban áram sincsen. Ilyen mértékű szegénységet itt láttam életemben először ennyire koncentráltan.
Az út rettenetes állapotban van. Nagyon sok helyen el van törve az út, ezt úgy kell elképzelni, hogy az út széle konkrétan le van törve. Egyszerűen leszakadt a mellette fekvő szakadékba. Néhol hatalmas kövek, vagy az út közepére helyezett autógumik lassítják a közlekedést. Annyira rossz állapotban van, hogy ezt a százötven kilométeres utat 6 óra alatt tesszük meg egy húszperces megállóval. Dilihez közeledve rendőrségi ellenőrző ponthoz érünk, ahol mindenkinek az igazolványát (az útlevelemet) beszedik, le kell szállni a buszról és összenézik az azon talált fotóval és mindenkit a nevén szólítanak. A Baucaoban zajló zavargások miatt van ez a biztonsági ellenőrzés. Egy bizonyos Mauk Moruk nevű embert keresnek, aki épp a dzsungelben rejtőzik fegyveres embereivel és a jelenlegi kormány ellen lázadozik.
Dili
Diliben már várt rám Ryan, akinél kanapé szörföztem. Egy frissen épült tengerparti házban volt a szállásom, egyedül. Micsoda luxus! Ryan most fog ide költözni, de amíg ez a folyamat lezajlik, addig csak az enyém. Minden nap luxus naplemente látvánnyal a teraszról.
Diliben mozgalmas az éjszakai élet, drága éttermek, bárok, rengeteg a külföldi. Ausztrál önkéntesek dolgoznak itt magas fizetésért cserébe, a kormány és egyéb szervezetek tanácsadóiként. A maradék pedig portugált tanít iskolákban, óvodákban. Szintén magas fizetésért. Diliben nem igazán van látnivaló. A piacon találtam piros banánt, amelyet korábban Srí Lankán kóstoltam. Dili igazi látnivalója a Krisztus szobor a dombtetőn. Ide gyalog lehet feljutni, és a lépcsők mellett elhaladva a keresztút állomásainál lehet elidőzni. Állítólag három ilyen szobor van a világon: Rióban, Portugáliában és itt. Persze a tengerpart is gyönyörű és a snorkeling is jó. Sokan búvárkodni jönnek ide.
Atauro-sziget
Atauro szigete csupán 25 kilométerre fekszik Dili kikötőjétől. De a hajóút 2×3 óra, ez oda-vissza értendő. Ha nem szeretnél sok pénzt költeni (irányonként kb. 40 dollárt) arra hogy halászhajóval menj át, akkor a komphajó a megoldás, ami csak 4 dollár irányonként. Hátránya, hogy aznap vissza kell jönni. A hajón elég nagy volt a tömeg, az emberek a dekken a földön fekve aludták át a 3 órás utat.
Van itt egy piac, ahol a helyiek korallból készült karkötőket, szárított halakat, polipokat, és tengeri moszatokat árulnak. Vettem egy helyi néni által készített csodaolajat is, ami még nem tudom mire, de valamire biztosan jó lesz. Ezek a helyi készítmények mindig nagyon jók, lényegében bármire.
Los Palos
Diliből egész napi buszozás után értem ebbe a kis városba. Az utak itt is borzasztó állapotban vannak, és legalább négy helyen voltak rendőrségi ellenőrző pontok, amelyek lassították a haladást. Fáradtan szálltam le a buszról és szomorúan konstatáltam, hogy a hotelszoba 35 dollárba kerül. Nekem nem volt ennyi pénzem. Így visszasétáltam a buszhoz, lesz ami lesz. Csak lesz valaki, aki tud segíteni. A buszról még javában pakolták le az oda szállított paladarabokat, és a házban lakó hölgy tudott megoldást a szálláskérésemre. Hát persze, hogy tudott. Mindig van valaki, aki tud. Aki segít, aki ott terem a semmiből. Elkísért egy közeli házhoz, ahova bekopogtam. Annyit mondott: “Kérdezd meg itt, itt biztosan lesz üres szoba neked.” Így is lett. Lorenzo papa nem volt otthon, így várnom kellett. Elmondtam, hogy mi járatban vagyok és szeretnék itt aludni. Az egyik szobát kiürítették nekem, és mondták, hogy érezzem magam otthon.
Egy matracot kaptam, szúnyoghálóval. Fejedelmi lakosztály. Puha és kényelmes. Hoztak nekem kannában hideg vizet, hogy fürödjek le. Minden kényelmet megadtak, ami tőlük tellett. Lorenzo szerint nem a pénz fontos, hanem a család. Én pedig annyira hálás vagyok. A házban össze sem tudom számolni hányan laknak. Kapok vacsorára halat, rizst és zöldséget, majd lefekszem. Reggel szereztek nekem egy teherautót, amivel tovább utaztam Tutualába.
Tutuala
A tengerpart közelében fekszik, és mindenképp el akartam jutni ide. A lakosság keresztény, de az animista hitvilág is jelen van. Ez a rengeteg kőből is látszik ami szanaszét hever a környéken. Az animistáknak fontosak a kövek. Lelkük van.
A közlekedés még borzasztóbb errefelé, mint korábban. Nincsenek buszok, teherautóval lehet csak közlekedni, amin az utasok mellett még nagyobb, még több tárgyat szállítanak. Ma például bambuszokat szállítottak. A két órás utamon (20 km) szinte ezeken zötykölődtem végig, tartanom kellett, hogy ne essenek ki a járműből. Az eredeti tervem az volt, hogy egy helyi családnál megszállok, majd másnap gyalogolok tovább a tengerpartra, hiszen Tutualából már semmi sem jár oda. Egy dzsungelen kell átkelni. A tervem akkor dőlt meg, amikor rájöttem, hogy van annyi időm, hogy sötétedés előtt megtegyem ezt a távot, így azonnal tovább is indultam.
Az ösvény elején helyieket pillantok meg, akik a patakban fürdőznek. Rajtuk kívül nem jár erre senki. Majd egy temető mellett haladok el. Pálmafák alatt kis sírok. Pár perccel odébb pedig kövekbe temetett sírokat látok. Nyolc kilométer a táv. Fogalmam sincs merre megyek, de úgy érzem, hogy a világ vége felé tartok és lassacskán talán oda is érek és azt érzem, hogy az a kis lakatlan sziget, ahova tartok, az lesz majd ott az én kincsem.
Néha motoszkálást hallok a bokorból vagy a távolból, kihúzom a szelfi botomat és a kezemben tartom, nem mintha számítana valamit, ha nagy testű állattal kell majd farkas szemet néznem. De csak egy pár bivaly legel a bokorban békésen. Teljesen egyedül bandukolok az ösvényen.
A madár hangok, a szél hangja, lépteim a köveken, állatok morgása a közelben, a tenger zúgása…. Ezeket hallom magam körül. És a csendet.
A délutáni órákban érem el a tengerpartot, és kicsit megdöbbenek, hogy mekkorák a hullámok. Hogy fogok itt úszni? A parton találok szállást egy kis bungalóban, ami 20 dollárba kerül. Nem hoztam sátrat, így muszáj kifizetnem. Végülis eleget spóroltam idáig, mondhatni, hogy idáig nem is fizettem szállásért. Megengedem magamnak. A vendégkönyvük 2009-ben nyitódott és én vagyok benne az első magyar, aki ide tévedt. Micsoda megtiszteltetés!
Nincs itt senki, csak én. A naplemente szép, az éjszaka csendesen telik. Hallgatom a tenger zúgását, bámulom a milliónyi csillagot az égen, és azon gondolkozom, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Itt, ahol szó szerint a madár sem jár, valahol a világ vége felé félúton.
Jaco-sziget
Reggel megkerestem a halászokat és megkértem őket, hogy vigyenek át a szemközti szigetre, hiszen ezért jöttem ide. A Jaco-sziget lakatlan, a helyiek szent helynek tartják, ezért nem éjszakázhat a szigeten senki. Oda-vissza tíz dollárba kerül a fuvar. Miután kitettek, megegyeztem velük, hogy mikor jöjjenek értem vissza. Ezután pedig birtokba vettem szigetet. Kelet-Timor legkeletibb pontján vagyok, messzebbre már nem is mehetnék. Amikor egyedül maradsz a szigeten hirtelen rádöbbensz, hogy nagyon sok mindent nem tudsz csinálni. A szellő és a tenger zúgása mellett csak a madárhangokra leszel figyelmes. Majd kinyitod a szemed és azonnal elvakítja a homok fehérsége. A tenger kékes zöld színe annyira hihetetlen a szemnek, mintha odafestették volna.
A biztos pontot a távolban feltűnő Valu Beach partjai jelentik, de azon tűnődöm, hogy vajon meghallanák e ha segítségért kiáltanék?
Bámulom a vizet. Nagyok a hullámok. Nem vagyok túl jó úszó és azon tűnődöm, hogy be merjek e menni. Végül is ezért jöttem ide. Azt hallottam hogy szépek a halak. Úgy döntök, hogy beúszom. Rájövök, hogy a hullámok végül is nem annyira vészesek, ha már bent vagyok, így átadom magam a látványnak. Elképesztő. Amikor kinézek, látom, hogy az áramlat elsodort a parttól. Ideje visszaúszni.Megijedek, mert sodor az ár. Veszek egy nagy levegőt, majd lassacskán kievickélek. Élek! Fogalmam sincs mi ütött belém, korábban sosem mertem egyedül beúszni ilyen körülmények között. Azt gondolom ilyenkor az agy kikapcsol és valami más veszi át az uralmat a testem és a gondolkodásom helyett. Később a halászok visszajöttek értem én pedig visszatértem Los Palosba a családomhoz.
Los Palos
Ismét bekopogtattam Lorenzoék ajtaján, akik nagyon örültek, hogy visszajöttem. Mesélnem kellett az élményeimről, amelyeket tátott szájjal hallgattak végig. Megdöbbentek, hogy egyedül mentem Jaco szigetre és úsztam is. Ők sosem mennének oda, mert rengeteg a sósvizi krokodil… Örülök, hogy nem tudtam ezt előre, mert nagy valószínűséggel nem mertem volna odamenni, főleg nem egymagam. De az életnek tervei vannak velem, gondoltam. Hiszen nem lett semmi bajom. Ma este a házasságról beszélgetünk. Kiderül, hogy a timoriak szeretik a malájokat. A maláj a külföldit jelenti. Papa elmondja hogy annak idején a mamáért 25 bivalyt kellett fizetnie a házasság előtt. Azt is megállapítja, hogy egy olyan szép lányért mint én, legalább 77 bivaly lenne az ár. Mindenesetre jó tudni ezt az információt, bár nem tudom a családom mit kezdene ennyi állattal. A szokás az, hogy ha a fiúnak a házasságkötéskor nincs ennyi pénze, akkor később, részletekben is kiegyenlítheti. Ha közben a feleség elhunyna, akkor is ki kell egyenlítenie a tartozást. Papa azt mondja, hogy ha timori férjet találnék magamnak, akkor ő szívesen leellenőrzi, hogy jó családból való e, és ők lesznek az itteni családom, akik a beleegyezésüket adják a házasságba.
Kelet-Timor sok mindenre megtanított. Megtanított arra, hogy ne adjam fel a hitet magamban és tartsak ki a végsőkig, akkor is ha úgy érzem nem bírom tovább. Úgy érzem, hogy nincs már komfort zónám. Megerősített abban a hitemben is, hogy az emberek végtelenül jók és szeretetteljesek és végtelenül egyszerűen is lehet boldogan élni. A körülmények nem számítanak. A sárga ruhás lány további kalandjaiért látogassatok el weboldalára vagy csatlakozzatok Facebook-oldalához.
Copyright © 2016 sargaruhaslany.com Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
