Egy pillanatra lenézek a mélybe. A fák olyan szorosan vannak összenőve, hogy nem látom a völgy alját. A cipőm orra pontosan a híd szélével van egy vonalban. A sárgával felfestett kis talpakat követve, segítséggel ugráltam a peremhez, mivel a lábaim bokánál össze vannak erősítve. A kötelet ehhez rögzítették. Várom az engedélyt az ugrásra.
A kötélugrás (angolul: bungee jumping) olyan extrém sport, amelynek űzői építményről, nagy magasságból ugranak le és zuhannak a föld felé. A becsapódást az ugró lábához erősített rugalmas kötél segítségével akadályozzák meg. Biztonsági szempontból kétféle rendszer használatos. Az egyik az amerikai, amelyben az ugrók nejlonnal burkolt lökéshárító zsinórt használnak, melyet bekötőhevederekkel és karabinerekkel rögzítenek. E technika alkalmazásakor a lökéshárító zsinórok számát az ugró súlyához igazítják. Az új-zélandi rendszerben gumikötelet használnak, melynek hosszát igazítják az ugró súlyához. A bokák köré vastag kendőt csavarnak, amire erős nejlonhálóval átszőtt szalaggal rögzítik a kötelet. Mindezt egy rugalmatlan biztonsági kötéllel egészítik ki. Az ugrási sebesség rendkívül gyors, az ugró több mint 100 km/h-val is zuhanhat.
Már három hónapja utazom Afrikában, vándorlásom során voltam törzseknél, gorilla trekkingen, vadállatok között is kempingeztem, de a tengerpartot még csak most látom először. A Garden Route, ahová érkezem, a Dél-afrikai Köztársaság délkeleti partjának festői része, ami a nyugati-fokföldi Mossel Baytől egészen a Keleti-Fokföld területén kanyargó Storms folyóig húzódik. A népszerű turistaútvonal nevét – Kert ösvény – sokszínű növényvilágáról, buja erdőiről, különleges állatvilágáról, valamint a számtalan lagúnáról és tóról kapta. Itt található az ország legérintetlenebb helyei közül néhány, mint Plettenberg Bay is.
A tengerparti város hófehér homokos partján ülök, mögöttem, a sárgára festett házak oldalát aranyra szegélyezi a magasan járó nap. Belefúrom a lábamat a langyos homokba, és bámulom a tenger mögött meghúzódó csúcsos hegyeket. Az egyikre a felhők fehér sapkát húztak, olyan szorosan, hogy a szél sem képes megbontani a szélüket. Elüldögélnék órák hosszat csendben hallgatva a tenger zúgását, de elígérkeztem: egy óra múlva kötél ugrani fogok a Bloukrans-folyó fölött átívelő hídról.
Ehhez az extrém sporthoz egy egész hagyomány kapcsolódik. Eredete egy szájhagyomány útján terjedő legendához kötődik, ami Vanuatu szigetállamban a mai napig kering. Eszerint Tamalie és neje állandó összetűzésben éltek. Mindenki tudta a faluban, hogy a férfi agresszív, asszonyát gyakran elveri, de senki nem tett semmit ez ellen. Egy napon Tamalie felesége annyira megelégelte semmire kellő, dühöngő férjét, hogy az erdőbe menekült előle. A férfi, hogy megleckéztesse engedetlen nejét, üldözőbe vette, ám az asszony okos volt, és felmászott a hatalmas vadfügefára. Mikor látta, hogy Tamalie tajtékozva követi, liánt kötött a bokájára, és levetette magát a mélybe. A férj a felesége után ugrott, de míg az asszony túlélte, ő szörnyet halt a zuhanásban. Ma a helyiek úgy tartják, hogy a felnőtt korba lépő fiúknak, és minden férfinak ki kell állni az általuk csak földbúvárkodásnak nevezett próbát, nehogy egy asszony újra képes legyen őket becsapni.
A melanéziai szigetlakók minden év aratási hónapjaiban, azaz áprilisban, májusban és júliusban 20-30 méter magas bambusz tornyot építenek, amikből a lábukra erősített elasztikus liánokkal ugranak ki, így bizonyítva bátorságukat. Maga a torony szimbolikus jelentéssel bír: az emberi testet és a szexualitást jelképezi. A felkészülés időszakában a férfiaknak teljesen el kell különíteniük magukat a nőktől, az asszonyok pedig nem mehetnek a torony közelébe, különben a benne lakó Tamalie a háborgatásért bosszút áll, és halállal sújtja a búvárt. Az indákat, amiknek hajlékonyaknak, rugalmasaknak, és nedvdúsnak kell lenniük, a falu öregjei választják ki az ugró feltételezett súlya szerint. Ha túl hosszú a kötél, a búvár könnyen a talajon végzi, viszont ha túl rövid, félő, hogy a toronynak csapódik. A merülés előtt a férfiak igyekeznek a vitás ügyeiket rendezni, abban az esetben, ha nem élnék túl a földbúvárkodást, az utolsó éjszaka pedig mindannyian a torony alatt alszanak, így védve meg magukat az ártó szellemektől, akik vállukra telepszenek, és gyávaságra buzdítják őket. Lényegében ez adta a sport kidolgozásának alapmotivációját.
A Face Adrenalin által szervezett ugrás a Dél-afrikai Köztársaság egyik legvonzóbb látványossága. Majdnem húsz éve vannak a piacon, és a statisztikák szerint egyetlen baleset sem történt. Ráadásul csak a helyi közösségből alkalmazzák a munkatársaikat, a bevétel nagy részét pedig a környező települések fejlesztésére fordítják. A havonta átlagosan 25OO-an keresik fel a Tsitsikamma Nemzeti Park területén lévő helyet, a maga 216 méterével ez a világ legmagasabb, és legszebb környezetben lévő, publikum által rendszeres kötélugrásra használt hídja.
Plattenberg Bay-t elhagyva áthajtok a nemzeti park területére. A fehér sziklák platformjára épített kávézóban üldögélve már négyen várnak az ugrásra. Bár igen erős tériszonyom van, megfogadtam, hogy nem hagyom el az országot anélkül, hogy legalább a hídon végig ne sétálnék. Persze aztán amikor az ember megérkezik, és végtelenül kedvesen fogadják, lemérik a súlyát, hogy ki tudják számolni milyen kötél is kell a biztonsághoz zuhanáshoz, ráaggatják a felszerelést, ellátják jó tanácsokkal, majd negyed magával a híd alatt felépített, a katlanon átívelő, rácsozott folyosóra viszik, mit tehet? Akkor már biztosan tudom, hogy nem csak sétálni, de ugrani is fogok.
Rálépek a hídra, ekkor még nem történik semmi. Ám ahogy elhagyjuk a biztonságos domboldalt, és tudom, hogy már a szakadék felett sétálunk a térdeim hirtelen az ellenségeimmé válnak, kocsonyásan remegők lesznek, úgy érzem rogyadoznak.
Reflexszerűen megragadom a korlátot, mintha az bármiben is segíthetne. Kényszerítem magam, hogy csak az előttem sétáló tarkóját nézzem, győzködöm magam, hogy semmi bajom nem lehet, de az agyam rafináltabb nálam. Vad pillanatképeket villant fel elém, lelki szemeim előtt már látom, ahogy a rácsos padló, amin sétálok, hirtelen megnyílik alattam, a kárörvendő szakadékba zuhanok, és azt érzem, hogy a mélység kérlelhetetlenül szív maga felé. Görcsösen kapaszkodom, egy pillanatra meg kell hogy álljak, de így még rosszabb. A többiek mögöttem mindjárt beérnek, így nem tétovázhatok. Mélyet lélegzek, balra fordítom a fejemet, nézem a ritmikusan hullámzó égkék tengert, ez egy kicsit megnyugtat. Újra útnak indulok, erőlködve legyőzöm a tériszonyom, míg egy végtelennek tűnő két perces séta után végre elérjük a híd alatt kiépített széles ugróplatformot. Mintha egy teraszon volnék, váratlanul minden félelmem elmúlik.
Hangosan dübörög az adrenalint pumpáló zene a fülembe. Az utánam ugrani készülők feszülten figyelik minden mozdulatomat. Felemelem a fejemet, látom a szemem előtt úszó völgyeket, az alattam hajszálnyinak tűnő folyót, és a hegyeket az oldalukba kapart fehér sziklákkal. Mozdulatlanul állok, mintha a lábam gyökeret vert volna, de nem a magasság miatt.
Ez valami teljesen más, és én csak nézek, nézek, elképedve bámulom a messzeséget, és azt, ahogy kinyílik előttem a világ. A zöldre festett kúpokra áttetsző glóriát vetít a lemenő nap, fénye végigsiklik a fenyőkkel font lejtőn. A tisztások a messzi távolban integetve szólítanak, fürkészem az erdők végtelen fekete foltjait, a magas bércek komoly fenségét, a sziklák büszkeségét, mintha rám nevetnének, mintha mindegyik csak nekem súgna-búgna, édes szavukkal csábítana magához a nyugvó nappal fölékesített mélybe.
Minden elcsendesedik körülöttem, a természetből áradó meghitt békesség kúszik körém, már nem hallom az üvöltő zenét, csak a napsugarak zúgását, a folyó hintázást és a hegyek hívó szavát.
Valaki mellettem felkiált: Egy-kettő-három-ugrááááááááááás
Habozás nélkül rugaszkodom el a talajtól, és ölelő karokkal vetem magam a hegyek közé. Agyam képtelen felfogni mi történik, semmit nem látok, úgy érzem, mintha test nélkül egy fehér, puha vattába ugranék. Egy éles sikoly hallatszik a völgyben, végig fut a meredeken, átkúszik a fák és bokrok közt, hogy a sziklák ormai visszaverjék felém. Én sikoltok. Mikor az önkívületi állapotból magamhoz térek, és kinyitom a szememet, a lombos hegyoldal innen fentről egyre közelebbinek tűnik. A levegő váratlanul olyan erővel tolul a tüdőmbe, hogy először félek lélegezni, de aztán megszokom, és mélyet szippantok bele. Mintha egy időtlen térbe hullottam volna, képtelen vagyok felmérni, mióta zuhanok, arra eszmélek, hogy hangosan nevetek, a hajam az arcomba vág, szám kiszáradt, és a sikoly maradványa kaparja a torkomat. Még fel sem fogom a fordított fák látványát, máris váratlan húzást érzek a lábaim felől.
A rám erősített kötél most lassan vissza, a felhők felé röpít, mintha egy jojó végére akasztottak volna, és valaki játékosan huzigálná a gumimadzagot. Nevetve tartok az ég felé, mikor elérem a horizontot, újra kitárom a karomat, de a gravitáció újra magához vonz. Még kétszer rugózom, ráérősen, lágyan, míg végül a kötél feladja a földdel a harcot, és teljesen átenged a lógásnak. Hirtelen mintha lejjebb csúsznék a bokámra erősített szerkezetben, nem ijedek meg, csak a vér szállt a lábamból a fejembe, már érzem is ahogy tűzijátékot gyújt a halántékomon.
Még mindig mosolygok, és arra gondolok, hogy még így, fejjel lefelé is milyen szép a világ. Aztán hangokat hallok. Valaki a rám szerelt beülőbe egy kampót akaszt, ügyes mozdulatokkal maga felé húz, átfordít, visszaindulunk a híd felé. Nem nézek magam alá a mélybe, hisz nekem legyőzhetetlen tériszonyom van.
Copyright © 2016 Balogh Boglárka. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
