„El culo del mundo” – a világ segge. Képletesen és szó szerint is értendő az argentin elnevezés. Ugyanis jócskán az afrikai kontinens „alatt” helyezkedik el, Patagónia legészakibb pontja is több száz kilométerrel a Dél-Afrikai köztársaság csücskétől délre található. Éghajlata így eléggé hűvös, extremitásba hajló állandó széllel.
El Calafate repterére késő délután érkeztünk meg Buenos Aires Jorge Newberry repteréről, egy belföldi járattal. El Calafate rendelkezik bizonyára a világ legszebb repterével, amennyiben a természeti környezetet is figyelembe vesszük. A repteret egy hatalmas türkiz tó mellé építették, így az állunk már landolás előtt leesett a táj szépségétől, és ez még csak egy szolid betekintés volt a ránk váró csodákba. Az utasok izgatott derűvel, nevetgélve, beszélgetve szálltak le a gépről, az elegáns fa épület hatalmas üvegablakain keresztül már azok is láthatták a csodát, akik nem ablak mellé foglaltak jegyet.
A lakókocsi már tisztán, feltankolva, utazásra készen várt minket. Már csak az élelem beszerzése hiányzott. Így a kb. 25 km-re fekvő El Calafate (ami egy édes bogyónak is a neve) városába vezetett utunk. Patagóniában a la Anónima élelmiszerüzlet-lánc kínál emberbarát árakat. Mivel az argentin kormány a déli részek benépesítésének elősegítésére támogatja az itteni fizetéseket, ezért az árak igazodtak a fizetőképes kereslethez és minden legalább egy 30%-kal drágább itt, mint a fővárosban. Beszereztünk tehát néhány napra való élelmet és az éjszakát El Calafate városában töltöttük, másnap terveztünk tovább indulni El Chalténba, hogy megnézhessük a híres Fitz Roy csúcsot. Néhány szóban meg kell említenem hűséges útitársunkat, otthonunkat, menedékünket, az 50 éves Jeep Frontalt, mert ő általa vált igazán egzotikussá az utazás. Így hát nem fogok kényelmes hotelekről, jó busztársaságokról, fantasztikus éttermekről írni, mert lélegzetelállító helyek mellett leparkolva költöttük el házilag készített vacsoránkat, a sütő fűtötte kényelmes odúban vártuk izgatottan a pumák megjelenését, és a legáttetszőbb vizű hegyi tó partján fogyasztottuk el reggeli kávénkat. Meleg fürdőben minden második – harmadik nap részünk volt, kis dolgokra ott a lakókocsi wc-je, nagy dolgokra meg a természetnél jobban semmi tud megfelelőbb választ nyújtani. De a benzinkutaknál való éjszakai leparkolás is nagyon okos megoldás. Tehát másnap reggel verőfényes napsütés köszöntött minket és vidáman indultunk el El Chalténba. Útközben az őrült szél leverte a kocsi oldaláról a gáztartályt borító fémrepeszt és a tetőről is lerepült a bukóablak. Nem mi mentünk gyorsan, a lakókocsi sebessége soha nem haladta meg a 85 km/h-t. A szélé annál inkább. Igen, a patagóniai szél olykor a 130 km/h-t is elérheti, ami biztos, az, hogy szünet nélkül állandóan és erőteljesen fúj.
Tehát kissé meghurcoltan fordultunk le a 40-es főútról, rá az El Chalténbe vezető bekötőútra, még mindig a csodás gleccser táplálta tavak színétől ájuldozva, amikor lassan valami elkezdte beárnyékolni hangulatunkat, na meg legfőképp az eget. El Chaltén ugyanis mikroklímával rendelkezik. Tök mindegy, hogy tőle 50 km-re (nyáron) majd 20 fok van és szikrázó napsütés, El Chaltén tud mínusz fokokat és hózivatart produkálni. Ez történt érkeztünkkor is. A lakókocsi nyögve próbálta magát előreküzdeni az óriási ellenszélben. Egyik percről a másikra kénytelenek voltunk a pólóra kötött pulcsit és téli kabátot rávenni. Komor fekete fellegek tekeregtek a hegycsúcsok körül, minden szürkébe öltözött. Úgy éreztem, hogy a Gyűrűk urából a Mordor várának díszletébe csöppentünk hirtelen.
- Ott akarsz túrázni a hegyekben? – kérdeztem hitetlenkedve a párom.
- Öhöm.
- Velem? – csodálkozástól kidülledtebb szemeket elképzelni se lehet.
- Öhöm.
- Megőrültél? Hogy én oda felmenjek, főleg, hogy lesátorozzak és eltöltsek egy csodás estét sírástól vacogva egy hómezőn…. Nincs az az Isten!
De, van. Úgy hívják: Szerelem. Nagyon csúnya dolgokra képes rávenni az embert, erőteljesen veszélyes jelenség, senkinek nem ajánlom, hogy találkozzon vele. Így történt, hogy roppant belső vívódásom közepette megérkeztünk El Chaltén varázslatos kis falujába, fogvacogva kiszálltunk a járműből hogy kinyissuk a gáztartály szelepét, megvizsgáljuk parkolóhelyünk szűkebb környezeti jellegzetességeit (ti: milyen messze van az első diszkréciót nyújtó bokor a nemzeti park bejáratától?) és hogy elbeszélgessünk a park főbejárata mellett lévő kimondottan lakókocsis utasoknak fenntartott parkoló utasközönségével. Ezután vacsorát főztünk és kezdetét vette a lefekvést előkészítő rituálé. Egy lakókocsiban ugyanis minden többfunkciós. Hajtogatható asztalok, melyek ágyakként működnek, és a lehető legelképesztőbb zugok, melyek ágyneműgarnitúrák tárolását szolgálják. Másnap csodálatos hózivatarra ébredtünk. Csodálkozva néztük meleg teát szürcsölve a high-tech ruhákba felöltözött turistákat, akik már hajnalok hajnalán elindultak a hegyre.
- Ezt fogod te is csinálni rövidesen! – mondta a párom.
- A hóviharban? – kérdeztem keményen.
- A hóviharban.
Szerelem. Átkozott szerelem. Egy órával később mosolyogva pózoltunk párommal és a szüleivel a még mindig tomboló hóviharban a nemzeti park bejáratánál. Párom édesanyja két kilométeren velünk tartott, de aztán visszafordult megfelelő felszerelés híján. A téli dzseki ide nem elég. Illetve leginkább egy vízlepergetős kabát szükséges, ami a szelet sem engedi át. Ha pedig nadrág, akkor már lehetőleg legyen (az is) soft shell. A fejet vízlepergetős anyagból készült sapkával védjük esős, havas idő esetén. A kobakunkat úgy általában minden időjárási viszony között védenünk kell túrázás esetén. Hidegtől, naptól és csapadéktól.
A parkban több túraútvonal létezik. Vannak rövidebb, körtúrák, melyek egy nap alatt kivitelezhetőek. Ezek kilátókat tartalmaznak a Fitz Roy csúcsra.
Mi az ottalvós megoldást választottuk a párommal. Ez egy kb. 12 km-es túra, de igazából óraszámban adják meg a távolságot. Öt órát sétáltunk az alaptáborhoz. Ott sátrat vertünk, ettünk egy kicsit, kifújtuk magunkat. Mindez igénybe vett kb. egy órát. Így este 17.30 körül döntöttünk úgy, hogy nekikezdünk a bő egy órás sétának a hegyre fel. Ez a legközelebbi kilátó a Fitz Royhoz. A hegycsúcsot megkerülve a Tres Lagos (Három tó) megállóhelyhez érkeznek a turisták. Az emelkedő, ami az alaptábortól a kilátóhoz vezet csak egy néhány száz méteres szintkülönbséget jelent. De ha az ember hózivatarban és kemény ellenszélben gyalogol órák hosszat, sátorral, matraccal, hálózsákkal és másfél napi élelemmel a hátán, akkor az az egy órás túra hegyre fel, felszerelés nélkül is megterhelő tud lenni. Különösen, ha valaki fájós térddel rendelkezik (esetemben).
Egy túrabot megmentheti az egészséged és az élményt is! A világ ezen táján nagyon későn sötétedik. Délután fél hatkor még négy és fél óra természetes fénnyel számolhattunk november végén. Ez elég a csúcs oda-vissza megtételéhez. De a teljes visszaúthoz már nem. Csodás időnk ugyan nem volt, de legalább a hóesés elállt, és a Fitz Royt beborító felhők is elúsztak. Így teljes szépségében csodálhattuk meg a csúcsot. Ami hatalmas szó, mert a hegy nem szokta csak úgy megmutatni magát. Turisták ezrei utaznak ide, teszik meg a fárasztó sétát, és azt hiszik, hogy látták a Fitz Royt, pedig csak a mellette fekvő kisebb csúcsokra lehetett rálátásuk. Szegények. A 3405 méter magas szikla mellett a többi igazán eltörpül. A név valószínűleg az őslakosok (tehuelche népek) „füstös hegy” elnevezéséből származik. Már maga az elnevezés magában rejti a képződmény megtekintésének nehézségeit. Másnap, a visszautunkon egy hölgy kérdezte meg lihegve a mellette lihegő férfit angolul:
- Az ugye a Fitz Roy?
A párom halkan odasúgta nekem:
- Elrontsam a kedvét és megmondjam neki, hogy az még csak nem is a Saint Exupery, a második legnagyobb csúcs? Náh. Nem voltunk illúziórombolók.
Szóval délután fél hatkor nekivágtunk a kilátónak, hogy legközelebbről megcsodálhassuk a Fitz Royt, amit halandó emberek közelebbről nem tehetnek meg (csak professzionális hegymászók némelyikének adatik meg a megmászása, mert hogy bár nem nagyon magas, technikailag borzasztó kihívás). Egy órás séta után kb. 120 méterre lehettünk a kilátótól. Egy félkört kellett volna megtennünk a szikla teteje körül, hogy a másik oldalra érjünk, amikor a szél felüvöltött és teljes erővel kezdte az arcunka hordani a hegyet borító havat. Apró kések millió szúrtak bele az arcunkba, szemünkbe. Technikai szemüveg nélkül képtelenség volt nyitva tartani a szemünket és egy lépést nem lehetett előre tenni. Konkrétan lélegzetet venni is csak úgy lehetett, ha hátat fordítottunk a viharnak. A csúcson a turista ösvény már annyira elvéknyúlt, hogy egy rossz lépés a szakadékba vezethetett volna, az őrült hóviharban csak tapogatózva tudtunk előrébb jutni pár lépést, amikor megszólalt a bennem élő ősanya: „Húzzatok le innen a picsába!”
- Menjünk innen! – ordítottam a páromnak.
- Várjunk egy kicsit, tíz perc múlva lehet, hogy eláll a vihar és akkor körbemehetünk! – ordította vissza.
- Nem érdekel! Menjünk most, én megyek! – és elindultam visszafelé.
- De ez egy vissza nem térő alkalom! Lehet, hogy soha többé az életben nem fogsz tudni visszajönni ide! Lehet, hogy soha többé az életben nem fogod tudni megnézni ezt a természeti csodát! És itt vagy tőle 120 méterre!
- ……………
- ……………
- Leszarom!
Úgyhogy nem láttam a lehető legközelebbről a Fitz Royt, a Három tavat meg egyáltalán. És 20 perc múlva valóban teljesen elállt a havazás. De akkor már jócskán eltávolodtunk a tetőtől.
De nem sajnálom. Mert lehetetlen látási körülmények között, hóviharral dacolva, úgy, hogy egy rossz lépés az életedbe kerülhet okosabb dolog feladni.
Másnap reggel egyébként csodásan sütött a nap, úgyhogy aki elég korán kelt, az újra felmehetett a kilátóhoz. Erre az útra nem vittem magammal túrabotot, így a rossz térdem miatt kérdéses volt az is, hogy épségben vissza tudok-e bicegni a lakókocsihoz. Vissza tudtam, de másfélszer annyi időt vett igénybe a séta, mint az odafelé vezető út. Megtanultam a leckét, a következő túrára nem indultam el bot nélkül. A napsütés pedig egészen megváltoztatta a tájat. Az odaút szürkeségét felváltotta a virágok tündöklő színkavalkádja. A hózivatarban a táj gyönyörű volt de zord, napsütésben káprázatos. Hajnalban a Fitz Roy teljes derültségében köszönte meg a napkoszorút, később pedig magára öntötte a már nevében is rejlő felhőtakarót.
Copyright © 2016. Adam Tímea. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
