Jószerivel nincs a világnak olyan országa, ahol a hableány valamilyen formában ne szerepelne a néphagyományban. A legenda makacs életképesség arra utal, hogy a történeteknek muszáj, legyen valamennyi valóságtartalma, és léteznie kell egy olyan élőlénynek, amely messziről sellőszerűnek tűnik. Igaz ugyan, hogy a tengeri tehenek rendjébe tartozó manátuszfélék, mint a lamantinok, vagy más néven manátik, aligha tudnának éppen a szépségükkel romlásba csalni egy hajót, bizonyos tulajdonságaik mégis sellőszerűek.
A majdnem teljesen szőrtelen Karibi manátusz például valamivel nagyobb, mint az ember, de a nőstények felső, uszonyszerű végtagjainál lévő, kitüremkedő emlők nagyjából úgy helyezkednek el, mint a nőknél, henger alakú testük pedig vízszintes farokban végződik, így ezek a különleges állatok- a fókákkal együtt- valóban alapul szolgálhattak néhány sellőészleléshez olyan helyeken, ahol a tengeri tehenek előszeretettel tanyáznak.
A negyed Magyarországnyi Belize, ez a Karib-tenger partján fekvő 340 ezer lakosú természeti paradicsom elsőként a térségben, a kihalófélben lévő manatik mentését tűzte ki célul. Ezért érkezem én is ide, hogy a kristálytiszta tenger, a maja romok, a sznorkelezés és a Madonnát is megihlető La Isla Bonita mellett a tengeri tehenekkel is találkozzam. Belize 1981 óta független állam, Közép-Amerika egyetlen angol nyelvű, fekete lakosú országa, melynek állami berendezkedése alkotmányos monarchia, a Brit Nemzetközösség tagja, az államfő a mindenkori brit uralkodó. Magyar állampolgároknak turista célú utazáshoz nincs szüksége vízumra, így Mexikón átvágva, busszal minden gond nélkül érkezem meg a kicsi országba, hogy még mielőtt a türkiz tengert búvárszemüveggel felfedezzem, elutazzam Sartenejába, ahol a manati rezervátum működik.
Reggel hétkor indul a húsz fős motorcsónak Corozálból az öblön át Belize északi csücskének másik végébe, San Pedro felé. Én egy félórás döcögős, szeles motorcsónakút után szállok ki Sartenejanal: ebben a kis faluban beszéltem meg ugyanis a találkozót a Wildtracks majom-és lamantin rezervátum vezetőivel. Egy lélek sincs még a viharos parton, mikor kilépek az erősen imbolygó motorcsónakból. Hátizsákomat a mólóra lököm, pulóverem cipzárját a nyakamig húzom, úgy várom a sofőrt, akit Paul, a centrum vezetője ígért. Eltelik jó tíz perc, mikor látom, egy széles mosolyú, ötven év körüli fekete férfi közeledik felém piros, kopott biciklijén, és vadul integet. Megjött a fuvar- gondolom. Jonas, aki másfél éve dolgozik a centrum sofőrjeként, már messziről kiabál, hogy csak eljött megnézni, valóban megérkeztem-e, mert hajnalban akkora vihar volt, hogy attól tartottak, a vízi taxi nem tud majd bejönni az öbölbe. Ilyenkor nem áll meg Sartenejanal, egyenesen megy tovább San Pedro felé. Jonas otthagy a parton, hazateker az ütött-kopott teherautójáért, majd miután visszajön, feldobom a táskámat a platóra, és magam is mellé ülök. Elindulunk a feláztatott, sáros földúton, hogy felvegyük a rezervátumban – a külföldi önkéntesek mellett- dolgozó négy helyi munkást is. Közeledő esőszag ül a levegőben, ahogy kihajtunk a pálmafák közt a dzsungel közepén lévő centrum felé.
A Wildtracks 1990-ben alakult, amikor az angol származású Paul és felesége Zoe a brit korona alá tartozó Belize-be környezetvédelmi tanulmányra érkezett. Annyira megszerették az ittlétet, hogy később megvásároltak egy több száz hektáros területet, azt a célt tűzve ki maguk elé, hogy az ország természeti forrásait nemzetközi önkéntesek és a helyi lakosság segítségével megőrizzék. Hat évvel később a Wildtracks már non – profit szervezetként működött tovább, köszönhetően négy kiemelkedő tevékenységének: a környezet – és állatvédelemnek, az oktatásnak, a kutatói munkának, és a fenntartható fejlődésnek. Fő törekvése nem csak az, hogy felhívja a lakosok figyelmét a természeti környezet megóvására, hanem önkénteseik munkájára építve aktív szerepet is vállal a sérült, vagy elkobzott egyedek befogadására, rehabilitációjára, és a vadonba való visszaengedésre. A Wildtracks ma már szorosan együttműködik az ország kormányzati szerveivel, és különösen három veszélyeztetett állatfaj megmentésére koncentrál: a Karibi lamantinra, a Yucatán fekete bőgő majomra, és a Geoffroy- pókmajomra.
Megérkezve a Wildtracks főhadiszállásra, Paul a két szintes, modern stílusban épített kőház előtt már mosolyogva vár minket. Belépünk a hűvös, széles előtérbe, ahol a 25-30 év közötti önkéntesek rám köszönnek. Éppen reggelit készítenek, amire kedvesen engem is meginvitálnak. Reggeli után Juliane Schmid, a német önkéntes lány magyarázza el, hogyan is telik egy nap a lamantinok között. Julie a tengeri tehenek rehabilitációjának vezetője, aki már másodjára tölt el három hónapot itt, a rezervátumban. A szőke, magas lány, ahogy mondja, világéletében szerette a manátikat, de a velük töltött idő után értette csak meg, hogy valójában milyen különleges élőlények is ezek. A manati a karib indiánok nyelvén annyit tesz: emlő.
A karibi lamantin az Amerikai Egyesült Államok délkeleti részének trópusi és szubtrópusi vizein, a Karib-tenger szigeteinek környékén, valamint Dél-Amerika északi partjainál található meg. Hossza általában 2,5 – 4,5 méter, testtömege 200 – 600 kilogramm között változik, a nagy súly ellenére azonban kecses úszója a part menti vizeknek. Szemei kicsik, külső fülei hiányoznak, ennek ellenére igen jó a hallása. A pofáján mélyen bevágott a felsőajak, melynek mindkét fele önállóan mozgatható. A lamantinok növényevők, táplálékukat a tengerifű valamint az édesvízi növények teszik ki, és csak őrlőfogaik vannak, amelyek ha elkopnak és kiesnek, helyükre újak nőnek.
Miközben Juliane- val végigsétálunk a kőház mögötti makulátlanul tiszta zöld gyepen, hogy megnézzük Rhamasest, a szabadulásra váró 1 év körüli tengeri tehenet, Julie elmagyarázza, hogy a lamantinokat egyre nagyobb fenyegetettség éri Belize-ben- különösen a megnövekedett hajóforgalom és a vízi járművekkel való szerencsétlen ütközéseknek köszönhetően. Miután a vadon élő egyedek száma rendkívül alacsony, nagyon fontos, hogy a sérült vagy elárvult állatokat mihamarabb a megfelelő ellátásban részesítsék, és amennyiben lehetséges, a rehabilitált lamantinokat visszavezessék természetes környezetükbe.
Ahogy odaérünk az öbölből kialakított kis lagúnához, Rhamases meglátva gondozóját, azonnal odaúszik a medencéje széléhez. Julie szeretettel letérdel hozzá, s bár az önkéntesek egy meghatározott idő után, már nem érintik meg az állatokat, hogy ne szokjanak az emberi simogatáshoz, Rhamases oldalára fordul, orrát a medence széléhez nyomja, és jobb uszonyát kiteszi a kőre, hogy megérinthesse Julie kezét.
Bár a lamantinok jogszabály által védettek, még mindig rengeteg veszély fenyegeti őket az egyre zsúfoltabbá és szennyezettebbé váló vizekben, Belize itteni partszakaszán mindössze 800-1000 egyed maradt.
A Wildtracks után Belize városból egy órás vízi-taxival érkezem meg Caye Caulker szigetére, ami a nagy korallzátony része a szigorúan védett tengeri rezervátum közepén. A környező tengeri élővilágot közel harminc éve féltve őrzik a halászat, a hajóforgalom és a tömeges turizmus karos hatásaitól, így ennek köszönhetően a terület az ausztrál nagy korallzátony után a Föld második legszebb merülőhelye, a búvárok és snorkelezők paradicsoma, a világ egyik legtökéletesebb helye rája- és cápanézésre.
Kikötve a hófehér homokos parton, elindulok szállást keresni az apró, mintegy 800 m hosszú településen. A színesre pingált házak, a kristálytiszta tenger, a raszta kultúra a közép-amerikai szigetet jellegében teljesen karibivá teszi. Caye Caulkert egy hurrikán vágta ketté a hetvenes években, így annak jellemzően csak a deli része lakott. Az itt élő kb. 25OO főt a többgenerációs színes bőrű garifúna családok, az afrikai fekete rabszolgák leszármazottai alkotják, akiket még a spanyolok hurcoltak be erre a területre rabszolgának a hódítások idején. De találunk néhány ideköltözött nyugatit is, akik a különböző vállalkozásokat viszik és persze a turistákat. A szigeten a közlekedés háromféleképpen történik: kis benzines golfkocsikkal, biciklivel vagy gyalog, így mikor megérkezem, magam is kerékpárt bérelek, és azzal járom körbe a szigetet.
A nap kellemesen tűz, a tenger-áztatta mólókon hatalmas pelikánok ülnek halra vadászva. A szivárványszínben pompázó házak előtt ülő raszta árusok már messziről integetnek, és ajánlják kézzel készített portékáikat. Az egyik pubbá alakított hajóból hangos zene szól, az utcán sütött csirke illata a sós tengerével vegyül. Dús pálmafák szegélyezik a partot, a természetet itt még szinte teljesen érintetlennek tűnik. Megállok bicajommal az egyik túrákat szervező bódé elé, és mielőtt még bármiféle szállást találnék, gyorsan befizetek egy snorkelezésre.
A sziget egyik legrikítóbb pink hotelében találok egy kis szobát, és reggel korán kelve kihajózom másodmagammal a tengerre, hogy tanúja lehessek ennek a vulkanikus sziklás terepnek, ahol a korallzátonynál elképesztően gazdag, látványos és színes víz alatti élővilág vár. Ahogy csónakunk a cápák völgye felé közeledik, már messziről látom a szó szerint türkiz kék tengerben a másfél méteres ragadozók raját. A cápák várnak ránk, hisz tudják, szardíniát hoztunk. Egy öt fős raj azonnal mellénk úszik, s míg túravezetőm egyesével bedobálja a kishalakat a vízbe, én felhúzom a békatalpat, felveszem a búvárszemüveget, és belevetem magam a vízalatti édenbe a tüskés ráják, pöttyös dajkacápák, levesteknősök közé.
Copyright © 2016 Balogh Boglárka. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
