Egy hetes körutunk felénél jártunk mikor beköszöntött a mélypont – legalábbis ami a hőmérsékletet illeti. Fel voltunk rá készülve, hogy a tél itt, a coloradói fennsíkon hóval és kemény mínuszokkal jár, de nagyon rosszul esett, hogy pont itt és pont most. A mai napra ugyanis az Arches nemzeti park volt terítéken, egy régi dédelgetett álom, ami a bakancslistámon valahol az első sorban kapott helyet.
- hirdetés -
A Utah délkeleti oldalán fekvő Arches nemzeti parkot óriás szikla tornyok, és kőboltívek teszik egyedülállóvá az egész világon, amiknek nemcsak a méretük de a számuk is rendhagyó. Eme sziklahidakból pár is elég ahhoz, hogy méreteivel letaglózza az embert, de ezen a 310 négyzetkilométernyi területen több mint 2000 természetes sziklaív található. A parkba egyetlen út vezet mely cikk-cakkban vág keresztül a meredek falak közt, ez azonban csak bemelegítés, a java ezután következik. Bármennyi képet is láttam róla, a valóság megszédített ahogy összezsugorodtunk a monumentális falak tövében. A szánk tátva maradt a csodálattól a szívem pedig össze szorult a gondolattól hogy az égiek milyen csúnyán összeesküdtek ellenünk. -8C-ot mutatott a hőmérő ami önmagában elviselhető lett volna, de ezt jeges szél tetőzte és egyre sűrűsödő köd jelezte a közelgő hóvihart. Murphy törvénye, hogy az eddig lappangó nátha is épp mára érte el a kritikus pontot, így aztán a tűrőképességünk maximálisan próbára volt téve.
Minden nemzeti parknak megvan a maga különlegessége az Arches azonban nemcsak az állam hanem az USA toplistásai közt is megállja a helyét. Akarva akaratlanul is megérinti az embert a tudat hogy ez a rozsda vörös kősivatag úgy 300 millió éves földtörténeti korszakot tud maga mögött, és ki tudja hány dinócsontváz hever a méretes kövek alatt. A jeges szélben állva nehéz volt elképzelni, hogy ugyanitt nyáron a forróság dönt rekordokat, mint ahogy azt is, hogy a jelenleg 1500m-es magasságban elterülő sivatag valaha az óceán mélyén volt. Az erózió alakította a táj jelenlegi arculatát, és teszi azt folyamatosan, egyre tökéletesebbre formálva majd tönkretéve törékeny kőhídjait. A természet ereje saját szabályait követi, hogy épít vagy épp pusztít csak idő kérdése. Amíg több százezer év kellett a sziklaívek kialakulásához, addig közel 40 év alatt legalább 30 boltív vált a ugyanezen erők martalékává.
- hirdetés -
A 30 km hosszú utat végig megállok szegélyezik ahonnan rövid sétával a boltívek legtöbbje megközelíthető. Egy szép tavaszi napon ebben semmi kihívás nem lenne, de miután mi a túrázáshoz legkevésbé alkalmas napot választottuk, így kénytelenek voltunk beérni kevesebbel. Főleg az autó melegéből élveztük a kilátást amíg keresztül kocsikáztunk parkon, és a legfőbb pontjainál épp csak kiugrottunk egy fénykép erejéig. A nap feléhez közeledve azért összeszedtük magunkat és egy rövidebb sétára kényszerítettük magunkat a Double Arch kedvéért. Jó döntésnek bizonyult, ugyanis a dupla kőhíd látványa pontosan olyasmi amiért érdemes otthagyni a befűtött autót. A méretek közelebbről érzékelhetőek leginkább, alatta állva pedig értelmet nyer a hasonlat, miszerint a természet a legnagyobb alkotó.
Szerencsére a legtöbb kőhíd – így a Double Arch, Turet Arch- rövid távolságra van az úttól de azért hogy ne legyen ilyen egyszerű dolgunk itt is van egy kivétel. Mi más lehetne ez mint a park ikonja, ami a cigarettás doboztól a rendszámtáblákig mindenhol megjelenik. Megközelítése kicsit komolyabb erőfeszítést igényel mint pár percre kiugrani a kocsiból, de ez biztosan valami íratlan szabály lehet hogy ha igazi különlegességet akarsz látni akkor küzdj meg érte. A Delicate Arch vagyis Finomív, az a bizonyos “wow” faktor ami a park jelképéből az állam szimbólumává nőtte ki magát. Ahogy a Golden Gate híd jelképe összeforrt Californiával, úgy ez a természet alkotta vörös híd Utah állam szerves tartozéka, így tiszta sor hogyha az életben egyszer esély adódik rá, azt nem érdemes kihagyni…
Elindultunk mi is, hogy bevegyük a várat, de előbb a parkolóhoz közeli kilátóba igyekeztünk felmérni a terepet, hátha megússzuk a túrát és a távoli látványával is beérjük, de hiába. Pont úgy volt ahogy sejtettem. Valahol fent a magasban a ködtől alig láthatóan ott állt “Csillagkapu” miniatűrben. Ekkor jött el a pillanat, hogy a kedvesem, aki eddig zokszó nélkül mindenhova követett, erős éllel a hangjában nekem szegezte a kérdést: ” Ezt most te komolyan meg akarod mászni?” De számomra a válasz még jelen időjárási körülmények közt is egyértelmű volt, elvégre a bakancslista olyasmi amit komolyan kell venni, még ha néha áldozatot is követel.
Összeszedve minden erőnket elindultunk hát mint két náthás terminátor fel a csúcsra, és nem kevés megnyugvással töltött el, hogy volt nem mi voltunk az egyedüli fanatikusok. Volt aki hatalmas hátizsákkal vágott neki, más könnyebbre vette a figurát. Mellettünk egy 70 körüli férfi menetelt felfelé vékony tenisz cipőben, széldzsekiben, de akadt olyan is aki gyerekkel a nyakában jött velünk szembe. Ettől kicsit erőre kaptunk, elvégre ha ők bevállalták, akkor nehogy már majd mi ne. Az út oda-vissza 5km volt, de az odavezető része valódi próbatételnek bizonyult kiváltképp ebben az időben. 2.5km-en át küzdöttük magunkat a csúszós hegyoldalon, többször megálltunk és lenéztünk az egyre távolodó parkolóra és csak reménykedtünk, hogy nem szakad ránk az ég még célba nem érünk. Ezek után nem kell ecsetelnem milyen érzés volt mikor majdnem két órás küzdelem után végre elértük a hegytetőt, aminek a szélén ott magaslott a híres kőkapu.
Az őslakosok mindig nagy figyelmet szenteltek az ilyen helyeknek, számukra a sziklahidak szent helyek. Hitük szerint őseik ezeken a “kapukon”keresztül léptek át más világokba. Mese vagy sem innen közelről elnézve érthetővé vált, hogy mitől is olyan fantasztikus ez a hely. A 170m magas Delicate Arch tökéletes alakzata a parkolóból egészen aprónak tűnt, innen közelről viszont más dimenziót öltöttek a méretek. A közelében álldogáló emberek szinte elvesztek a hatalmas boltív alatt és minket is megkísértett hogy belepjünk alá, de a csúszós jeges tölcsérperem már nekem sok volt, és bizony az utolsó pillanatban behúztam a kéziféket. Minden ész érv és tiltakozás ellenére a páromnak viszont nem volt megállás, elvégre ha már idáig feljöttünk… Bizonyára ez volt a reváns hogy felcibáltam ilyen viszontagságok közt.
- hirdetés -
Meleg nyári naplemente helyett fél óra, nem több jutott, bármennyire is szívesen elidőztem volna még itt eltelve a látvánnyal, de sűrűsödő felhők és a kezdődő hóesés meggyőzött hogy ideje visszavonulót fújni. Várakozásunkkal ellentétben lefelé legalább olyan nehéz volt az út, viszont lényegesen gyorsabb. Elérve a parkoló biztonságát megveregettük a vállukat amiért ilyen hősiesen álltuk az elemek támadását, és abban is egyet értettünk hogy ma már csak akkor szállunk ki az autóból ha nagyon muszáj. A biztonság kedvéért azért még elgurultunk a park végében fekvő “ördög kertjéig” (Devil’s Garden), csakis azért hogy biztosra menjünk nem hagyunk ki semmit. Az idő egyre csak romlott, de még egy utolsó nekifutásból megkockáztattunk egy rövidebb sétát. A nap végéhez közeledve viszont már annyira csontig fagytunk, hogy az utolsó pár száz méterre a céltól megfutamodtunk. Ettől fogva már semmi másra nem vágytam csak a meleg szobára egy forró fürdőre és sok-sok takaróra. Ennek fényében érthető módon sokkolt a kempingben álló sátrak látványa. Végigfutott az agyamon hogy a jeges szélnek épphogy ellenálló színes vászondarabokban aludni fognak, és beláttam ideje elfoglalni a szállásunkat a közeli Moab-ban. Bár reményeinkkel ellentétben az idő nem fordult jobbra a nap folyamán, sőt… Mégis a kezdeti csalódást valami édes megelégedés váltotta fel hogy a híres csillagkapu a bakancslistáról az emlékek közé került, és a végén felülírva minden megpróbáltatást, egyetlen érzés maradt, hogy megérte.
További remek beszámolókat olvashatsz Amerika legszebb természeti kincseiről a Top USA Tippek weboldalon.
Copyright © 2015 Top USA Trip – Kiss Juditka. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
