Viszonylag sokat utaztam Délkelet-Ázsiában, mielőtt eljött az a pillanat, hogy sor került Burmára (Mianmar). Szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire különleges ez az ország. A mai napig nem ajánlja egyik nyugati ország külügyminisztériuma sem az ide látogatást az évtizedek óta tartó katonai diktatúra miatt, de szerintem a világ egyik legbiztonságosabb országa a legbékésebb és legkedvesebb helyiekkel, akikkel valaha találkoztam. Yangonban landoltam, és már az első pillanatokban éreztem, hogy nagy szerelem lesz ez az ország.
Szoknyát (longyi a hivatalos neve) viselő férfiak, Elvist megszégyenítő hajkreációkat viselő fiatal srácok mosolyogtak rám a repülőtér előcsarnokában, tradicionális kosztümöt és tanakát (tradicionális sminket) viselő nők integettek mosolyogva, amikor megláttak; kisgyerekek csodálkoztak rám. Érezhető, hogy (még) nem érte el a tömegturizmus az országot.
Első utam a pénzváltóba vezetett, (bár bankautomaták már vannak nagyobb városokban, de erre azért nem alapoztam), ahonnan egy szatyornyi kyat-tal távoztam (1 euro = 1380 kyat). A reptérről a városba vezető úton csak kapkodtam a fejemet. Olyan érzésem volt, mintha visszamentem volna az időben a ’70-es évekbeli járműveket látva. Yangon teljesen más, mint az általam eddig látott ázsiai nagyvárosok. Yangon szerethető. A parkoknak köszönhetően kevésbé szmogos, mint amire számítottam, és van egy varázslatos hangulata a keskeny utcákkal, színes házakkal, és a falakból kinövő növényzettel.
Időm nem sok volt, úgyhogy előre tudtam, hogy mik lesznek a látnivalóim/ tennivalóim listáján. A Nemzeti Múzeum egy-másfél óra alatt körbejárható. Voltak számomra teljesen érdektelen részek, de ezt ellensúlyozta az országban élő kisebbségi törzsek bemutatása, és a felbecsülhetetlen értékű Buddha-gyűjtemény többek között. Úgy gondoltam, hogy úgy látok a lehető legtöbbet a városból, ha felülök a körvasútra. Ez a vonat 3 óra alatt teszi meg a teljes kört (kb. 0,2 euro). Én voltam az egyetlen külföldi, a helyiek itt is mosolyogtak, integettek. A két peron közé kirakott piacok mellett vitt az utunk, a külsőbb kerületekben vizibivalyok dagonyáztak a rizsföldeken, itt már fel-felbukkant egy-egy nyomornegyed is, ami mélységesen elszomorító volt, de ez is hozzátartozik az országhoz.
A közel száz általam eddig látott buddhista templom, sztúpa és pagoda után kíváncsian néztem elébe a Shwedagon Pagodának. Tudtam, hogy naplemente előtt érdemes menni, hogy láthassam nappali fényben, naplementekor, és az esti világítással is (ezúton is köszönöm a tippet annak az Angyalnak, aki kiokosított ).
Mielőtt elkezdtem volna lépcsőt mászni éppen aktuális útitársnőmmel, helyi hölgyek csaptak le ránk, és nem azért, hogy eladjanak valamit, hanem hogy közös fotót készítsenek velünk. Annyira bájos, ahogy még mindig rácsodálkoznak a turistára… Negyed óra fotózkodás után elkezdtünk lépcsőt mászni. Az nem újdonság, hogy buddhista templomba csak mezítláb lehet bemenni, de hogy lépcsőt mászni is mezítláb, ez új volt. Vége szakadt a lépcsőnek, mert egy főútvonal keresztezte, majd folytatódott tovább végeláthatatlanul. Jó fél óra mászás után megpillantottam a csodát.
Évek óta ott volt bennem az érzés, akármikor megláttam egy képet Burma legszentebb sztúpájáról, hogy ezt majd egyszer a saját szemeimmel is látom, de minden várakozást felülmúlt az élmény. Az építésénél használt több tonna arany hihetetlen fenséget kölcsönöz a pagodának. Percekig csak álltam, és bámultam szinte tátott szájjal…
Ha van olyan hely a földön, ahol az ember közelebb kerül a Nirvánához, akkor az itt van. Nem sokkal naplemente előtt értünk fel, úgyhogy néhány nappali fényben ellőtt fotó után már gyönyörködhettünk is a naplementében, ami valami hihetetlen módon visszatükröződött a sztúpa aranyborításáról. Meg sem kísérlem ezt a csodát szavakkal kifejezni, beszéljenek a képek. Kép 0780, 1704
Közben elkezdtük az óramutató járásával megegyező körünket az óriási sztúpa körül. Elkezdtek fogyni naplemente után a turisták, egyre több helyi lett, akik Buddhához imádkoztak, felajánlásokat tettek, mások beszélgettek. Itt a templom nem csak egy hely, ahova imádkozni jár az ember, hanem a szociális élet színtere is. Ahogy mentünk körbe komótosan, és elkezdett sötétedni, a sztúpa köré mécsestartókba olajat öntöttek a templomszolgák, és a hívők elkezdték meggyújtani őket, ez is hihetetlen látvány és élmény volt. A Shwedagon-élménynek még órákig a hatása alatt álltam, azt el kell ismernem.
Elindultunk Chinatown-ba, ideje volt vacsora után nézni. Séta a Merchant streeten, ami tulajdonképpen egy utcára kitelepített piac, Oakley napszemüveg-másolattól kezdve soha nem látott egzotikus gyümölcsökig bőséges választékkal. Amikor elértük Chinatown-t, egy pallókból tákolt híd-féle vezetett át egy árkon. Hatalmas tömeg volt, de senki nem tolakodott, mindenki szépen kivárta a sorát, hogy átsétáljon a ’hídon’. Kiültünk az első szimpatikus étterem teraszára a zsúfolt utcán, ahol épp felszabadult egy asztal. Isteni barbeque volt az első yangon-i vacsoránk. Bátrabbak előételként indíthatnak sült szöcskével és csótánnyal is. A nemzeti sör, a Myanmar olcsó és finom. Hogyan jelezzük a felszolgálónak, hogy szükségünk van valamire? Cuppogni kell, mintha puszit dobnánk a fiúknak, és rohamtempóban ott teremnek. Ezen rendkívül jókat derültünk, el kell ismernem.
Másnap a Bogyoke Aung San piac következett, tele mindenféle egzotikus gyümölccsel, zöldséggel. Én hamar feladtam, lévén, hogy nem bírom a halszagot. Régebben itt lehetett pénzt (dollárt és eurót) váltani kyatra viszonylag jó árfolyamon, ez ma már a csak a bejegyzett pénzváltóknál legális. Mindenesetre ha valakit nem zavarnak a szagok, autentikus élmény végigjárni a piacot.
Innen pár perc séta a központi vasútállomás, ami tagadhatatlanul viktoriánus stílusban épült. A brit gyarmatosításnak megvoltak az előnyei is, ők építették a vasúthálózatot, és a parkokat országszerte. A vasútállomás után ismét a Shwedagon Paya felé vettük az irányt, aminek a nyugati kapuja mellett helyezkedik el a People’s Square Park- A park hatalmas, és a játszótér zseniális (nem csak gyerekeknek), szinte a kalandpark határát súrolja. A melegben egy fa törzsének dőlve csodálni a Shwedagon arany kupoláját, miközben helyi párok andalognak a parkban az elmaradhatatlan papír napernyővel… Jó volt kicsit megpihenni itt.
A Sule Pagodát körbesétáltuk, egyedül itt volt ’szerencsénk’ erőszakos árusokkal találkozni yangoni tartózkodásunk alatt. Vegyél madáreledelt a galamboknak, engedd szabadon a madarakat kis ketrecekből pénzért ( buddhista hagyomány templomoknál; jócselekedet, ezért szerencsét hoz)… Szerencsére némi határozott fellépés hatására hamar más ’áldozatok’ után néztek az árusok. A naplemente közeledtével a folyó felé indultunk, ahol záros határidőn belül néhány helyi fiatal invitált meg a csónakjukba naplementét nézni. Ilyen is csak Burmában fordulhat elő… A naplemente után a túlparton közös vacsora következett egy régóta ott élő francia fiatalember éttermében. Rövid Yangon-i tartózkodásunk méltó lezárása volt ez a vacsora.
Copyright © 2016 Szeifer Zsani. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
