A Valley of Fire-ben tett kitérőnk után, teljes gőzzel nekiszaladtunk a Utah dél keleti részén fekvő nemzeti parkoknak. Utunk második napján igyekeztünk olyan sebességgel áthidalni a közel 400km-es távot, hogy azért útközben ne maradjunk le semmiről. Elvégre amit ma megnézhetsz, ne halaszd holnapra. Ezt igyekeztünk szem előtt tartani tudván hogy mindenhol csak egyszer fordulunk meg az egy hetes körutunk során.
Az Antelope Canyonok földalatti világától a Monument Valley-n át egészen a Canyonlands Nemzeti Park déli bejáratáig vezetett ma utunk. Ha felütném a “nagy vadnyugat” könyvet sem találhatnék ikonikusabb
Emlékeimben tikkasztó forrósággal párosult a Monument Valley képe, így nehéz volt felmérni mi vár ránk az autó határain túl. Épp hogy csak fagypont alatt állt a hőmérő, de a jeges szél akadálytalanul száguldozott a több száz négyzetkilométernyi fennsíkon, és egy pillanat alatt az arcunkra fagyasztotta a mosolyt. A tűréshatár nem több mint 5 perc, és már be is menekültünk a kilátóra épült látogató központba, ahonnan mellesleg tökéletes panoráma nyílik a tanuhegyekre.
Rövid nézelődés közben felmértük a lehetőségeinket, és a leglogikusabbnak az tűnt hogy tovább állunk és feltérképezzük mi mást rejt még a Colorado fennsík fagyos pusztasága. Gyors térkép böngészés után beszállás, és már úton is voltunk a Gooseneck State Parkba, amit nagyon találóan libanyakról neveztek el. Két nap alatt másodjára tértünk le a tervezett útról, de ezúttal is jó döntésnek bizonyult. A Gooseneck park, valójában nem több mint egy parkolónyi kilátó ami a San Juan folyó kanyarulatos csatornájára néz.
A kacskaringózó folyó összes kanyarulatát egyetlen képen szinte nem is lehet keretbe foglalni, mert az egész horizontot közrefogja. Szédületes magasság, és páratlan látvány fogadott minket a semmi közepén, olyan időtálló csenddel körülvéve, ami soha nem ismerte az autópályák forgalmát. A védőkorlát hiánya azért gyorsan visszarántott a valóságba és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogyha innen megindul az ember lefelé, jó eséllyel két hétig meg sem találják. 
Az ebéd helyszínének azonban tökéletes páholynak bizonyult, még ha csak a szélvédő mögül is, ugyanis a szél ezidáig mit sem vesztett az erejéből. Rövid ittlétünk alatt senki nem zavarta meg csendes magányunk, és mire megérkezett a következő vándor, mi már úton voltunk a Natural Bridges aprócska nemzeti parkjába.
Ehhez azonban először is fel kellett kapaszkodnunk az előttünk húzódó kb 400 m magas sziklafal tetejére. A térkép egy merész cikkcakkal jelezte ugyan, hogy itt valami lesz, de gondoltuk nem lehet olyan vészes ha még nevet is adtak az útnak az Isten háta mögött. A dolog akkor kezdett komolyra fordulni mikor kb. 2 km után elfogyott alólunk az aszfalt átváltva göröngyös földútba, de innen már nem lehetett visszafordulni. A meredek emelkedőn a hajtűkanyarok olyan élesen változtattak irányt hogy minden kanyarnál lélegzet visszafojtva vártam mi következik. Röviddel az utolsó kanyar előtt, kiszálltunk végre, hogy megnézzük mit is hagytunk magunk mögött. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy a panoráma lélegzet állító volt. Lábunk alatt a Moki Dugway föld útjának cikk-cakkja, mögötte pedig az Istenek völgye hevert, felülírva minden eddig látottat a mai nap során. Előttünk több száz kilométernyi látótávolságban terült el a monolitokkal tűzdelt fennsík amin kora reggel óta autóztunk. Akármennyire is megdobogtatta a szívem az idáig vezető út, utólag belátom nagy kár lett volna kihagyni.
Még egy utolsó forduló és már fent is voltunk a zeniten, célegyenesben pedig mai napunk utolsó megállója a Natural Bridges National Monument. Ez az aprócska nemzeti emlékmű a White Canyonban a Colorado folyó ágyában született meg 2000 méterrel a tengerszint fölött. Az erózió három monumentális sziklahidat hozott létre, melyek a gyors-áradások és a szél munkája nyomán emelkedtek a szikla mederből. Ezek a törékeny boltozatok, az őslakosok különleges tiszteletét élvezték, és a nem mindennapi látványon túl az ősi rajzoknak köszönhetően kulturális örökségként tartják számon mind máig.
A Bridge Drive panorámaútja 15 km-en kerüli meg a parkot, ahonnan mind három sziklahíd látható messziről, sőt mi több meg is közelíthető. Mindössze 1-2 kilométernyi lejtő vezet le 200 méter mélységbe, ami fentről ugyan nem tűnt soknak, de egy forró nyári napon nem biztos hogy bevállalnám. Nekünk azonban a tikkasztó hőség helyett más szélsőségekkel kellett ma szembe néznünk. Szerencsénkre az egész napon át süvítő szél mostanra alább hagyott és a nap folyamán először élvezhettük a téli napsütés melegét.
Mint három mesebeli hős mindhárom sziklahíd kapott valami extrát a természettől. A “Sipapu”, a legnagyobb, és egyben világméretben is dobogós második helyezett, emellett az őslakosok szerint átjárót biztosít a világok közt. A “Kachina” középső a sorban, melyen a Hopi indiánok petroglifák formájában hagyták rajzaikat örökségül, és végül az Owachomo, amelyik a legkisebb a legvékonyabb sziklaív, s egyben a legöregebb mindhárom közül.
Mint mondtam a parkolóból ugyan látható mind, de a sziklaívek monumentális méreteit csak közelről lehet érzékelni, így a gyalogútra szinte magától érthető volt. Mivel mindhárom nem fért bele a délutánba, így kiválasztottuk
Copyright © 2015 Top USA Trip – Kiss Juditka. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
