Azóta csábított vissza a vadnyugat mióta 2012-ben átutaztuk a fél országot Kaliforniától egészen Texasig. Később újra nekifutottunk, és mivel úgy találtuk hogy bőven akad még erre látnivaló, elhatároztuk hogy újra visszatérnünk Utah-ba, és ehhez a karácsonyi vakáció ideális alkalmat teremtett. Lázas tervezést és készülődést követően végre nekivágtunk az egy hetes körútnak, mely körbevitt bennünket a “Grand Circle” még nem látott nemzeti parkjain, és bár az időjárás jelzéssel keltem és feküdtem mégis a 20 fokos kaliforniai tél után nehéz volt elképzelni mi vár ránk.
Az első megállónk egy spontán döntés eredménye volt. Tekintve, hogy épp útba esett, gondoltuk miért is ne tehetnénk egy rövid kitérőt, a Valley of Fire állami parkba, elvégre ki tudja mikor keveredünk erre legközelebb. Mivel csak bemelegítőnek szántuk, túl sok figyelmet nem szenteltünk neki útitervünkben, de ma már nem esnék ebbe a hibába. A másik baklövést ott követtük el, hogy felültünk egy ismerősünk megjegyzésének, miszerint a Bryce Canyon után a Valley of Fire valószínűleg csalódás lesz, hozzátéve, hogy 2-3 óra bőven elegendő ide. Mondanom sem kell, hogy mindkét állításában tévedett... Mentségére legyen mondva, nem számolt a ténnyel, hogy engem alföldi lányként, mindenféle tájkép lázba hoz, pláne ha az nem síkvidék. Így esett, hogy félúton Utah felé tettünk egy rövid kitérőt Nevada legöregebb parkjába, amibe én rögtön beleszerettem ahogy átléptük a bejáratot őrző sorompót.
Igazság szerint már akkor eldőlt, hogy ide visszajövünk mikor még csak lefelé kanyarogtunk a völgybe a 15-ös autópályáról. Valley of Fire magyarul annyit tesz a “tűz völgye”, és eme sokat mondó név nagyjából el is árulta mire számíthatunk: vörös sziklákra, méghozzá minden mennyiségben. Helyesbítenék, inkább csak sejttette, ugyanis számításainkat messze felülmúlta a látvány ami a völgyben várt ránk. A park Las Vegastól mintegy háromnegyed órányi autóútnyira van és a térkép szerint tényleg csak egy rövid kitérő az I15-ről, fél úton St. George felé. Ám ez a kb. 20 km-es aszfalthurok mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy egy teljes délutánra fogva tartson bennünket. Útiterv ide vagy oda, ahol ennyi természeti szépség van egy helyen szinte bűnnek éreztem volna csak úgy átszáguldani. Ehelyett inkább megragadva az alkalmat igyekeztünk a lehető legtöbbet kihozni a rövidre szabott napból, és estére már áldottuk a szerencsét, hogy utunkba került ez a nem mindennapi park.
A Las Vegasi kietlen sivatagtól kevesebb mint 100 km-re egy szürreális világ rejtőzködik a völgybe zárva. Egy már-már valótlanul élénk vörös festménybe csöppentünk, ahol bizarr alakzatok, megkövült fák, és ementáli sajt-szerű lyukacsos üregek kepézték az alapot. Az út szélétől pár méterre egy elefántot formázó boltív nyújtózkodott, egy kicsit távolabb pedig egy még nagyobb és stabilabb sziklahidat találtunk, aminek már végkép nem tudtunk ellenállni, hogy közelebbről is megnézzük.
A park varázsahoz csak hozzátesz, hogy a természet alkotásain túl az őslakosok is ott hagyták kezük nyomát a sziklakon. Néhol petroglifák azaz, indián rajzok díszítik a vörös falakat, amiken a musztángoktól az űrlényig mindenféle figura helyet kapott. Még ha nem is kifinomult művészi alkotások ezek, azért egy kérdést mégiscsak felvetnek, hogy vajon mi minden van még a pár száz éves történelmen túl, amit mi ismerni vélünk?! Miközben mi teljesen elvesztünk a park szépségében, az idő nem várt ránk, így próbáltuk leredukálni a megállók számát, bár ez valódi kihívást jelentett abban a pillanatban. A nap fénypontja pedig még csak ezután következett. A “Wave” vagyis hullám egy több szempontból is különleges látványossága a parknak, amit mindenképp látni akartam, ehhez azonban újabb kitérőt kellett tennünk.
Elhaladva a sziklán egyensúlyozó Balance Rock mellett, újabb 7 kilométeren kanyarogtunk át a hegyeken hogy az előzőnél egy még színpompásabb völgybe érjünk. Ezen a részen már nem csak a narancs vörös dominál, hanem a fehér és a sárga is hozzátesz a szín világhoz a homokkövekben felhalmozott ásványoknak megfelelően. Így jött létre a “Wave” azaz a hullám, amit mi épp lázasan igyekeztünk megtalálni még naplemente előtt.
A parkolóból a hullámhoz vezető túraösvény se hosszú nem volt, sem könnyen eltéveszthető, ennek ellenére még térképpel is valamilyen rejtélyes módon eltévedtünk és megtoldottuk az utat egy kis kitérővel. Hozzáteszem egyáltalán nem bántuk meg, sőt bőven kárpótolva éreztük magunkat, és a nagy rohanásban azért jutott idő egy kicsit jobban szétnézni ezen a semmihez nem fogható tájon. Magunk közt ugyan megállapítottuk hogy a térkép ilyen sajátos értelmezése Utah kevésbé látogatottabb tájain gondot jelenthet, de ezt a kis navigációs gikszert a rohanás következményeként könyveltük el.
Versenyt futva az idővel a naplemente előtt egy fél órával célba értünk és még maradt egy kis idő jobban körbe járni a kőhullámot. Vörös-fehér sávos kőzetformáció a természetfotósok igen kedvelt célpontja, ennek megfelelően megérkezésünkkor már jó páran várakoztak teljes felszereltségben hogy lecsapjanak a nap legszebb fényeire.
Nem tagadom rám is átragad ennek a varázslatos befejezésnek a hangulata, ami innen már forgató könyv szerint zajlott. Egy átlagos decemberi délutánhoz illően megérkeztek a felhők és az ég szinte pillanatok alatt váltott rózsaszínből lilába, színes absztrakt mintázatot festve az égre. Az esti színorgiában a táj tűz vörösre változott, nyomatékosítva a park nevének eredetét, majd a színek teljesen összekeveredtek, még végül teljes sötétségbe borult a völgy.
Sötétben botorkáltunk vissza az autóhoz, megtalálva az ösvényt amin eredetileg jönnünk kellett volna, és innen már vakon folytattuk a még majdnem három órás utat, ami előttünk állt. Így történt hogy a spontaneitásnak engedve a rövid kitérő helyett egy hosszúra nyúlt színpompás délutánt töltöttünk a tűz völgyében, megalapozva az előttünk álló egyhetes vadnyugati körutunkat…
Copyright © 2015 Top USA Trip – Kiss Juditka. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
