Másnap hajnalban indultunk útnak ezúttal a sivatagba, mert természetesen, ha az ember Marokkóban van, a végtelen homoktengert nem szabad kihagyni. Gyönyörű, kietlen tájakon haladtunk végig, és mellette arról beszélgettünk, hogy mennyire érdekes, hogy reggel még a buja zöld növényzet uralta a tájat, most pedig minden olyan volt, mintha a Marson kocsikáztunk volna.
Merzougaban próbáltunk túravezetőt találni, ami szintén könnyebb feladatnak bizonyult, mint gondoltuk volna, mivel rögtön az első háznál lestoppoltak minket, hogy egészen véletlenül ők szerveznek túrákat. Sajnos időnk nem nagyon volt variálni és más túravezető után nézni, mivel mindössze egy esténk volt lebonyolítani a sivatagi kiruccanást, de valószínűleg olcsóbban is megúszhattuk volna, ha egy kicsit akadékoskodunk, és minimum 3x eljátsszuk, hogy otthagyjuk a házát, de sajnos szorított az idő és már kezdett lemenni a nap is, így beleegyeztünk az összegbe. Cserébe pár perc múlva már jött is a jeep értünk és megindultunk a sivatagba, mert kb. 60km-t kellett autózni, hogy elérjük a dűnéket (Egg Chiregi).
Látszott a sofőrön az évek és a rutin, mivel villámként suhantunk a sivatagban, egy homokvihar közepén, és egyszer sem tűnt úgy, hogy kétségbe lenne esve, mert eltévedtünk. Másfél óra utazás után érkeztünk meg egy táborhoz, és amíg készült a vacsoránk, addig elindultunk egy kicsit felfedezni a környéket, de messzire nem jutottunk, mert egyre erősebben fújta a homokot a szemünkbe a szél, így azzal nyugtáztuk a dolgot, hogy remélhetőleg reggel majd szerencsésebbek leszünk.
Este beszélgettünk, kicsit zenélgettünk, az öklömnyi nagyságú ganajtúró bogaraktól viszolyogtunk, majd korán elmentünk aludni. Szerencsére kénytelen voltam felkelni az éjszaka közepén, és erőt venni magamon, hogy zseblámpástul kivonuljak a mellékhelységbe, mert amikor kiléptem a sátorból kb. az egész univerzum a vállaimra zuhant, és elmondhatom, hogy talán a legszebb dolog volt az életemben az a látvány, ami a sátorajtóban fogadott.
Fotó: Karagits Menyhért
Hosszú másodpercekig szóhoz sem jutottam, majd szaladtam vissza kizavani a többieket az ágyból, és addig nem hagytam őket békén, amíg morcosan, mérgelődve utánam nem jöttek, aztán nem szóltak semmit hosszú perceken keresztül, csak álltak a sátor előtt és bámulták az eget. Órákig készültek a fényképek, majd nehezen visszamentünk aludni, bár még éveket tudtam volna kint ácsorogni és gondolkozni olyan közhelyeken, hogy milyen porszemek vagyunk a világegyetemben. Reggel ébredéskor már készen volt a reggelink, és ez legalább végre húst is tartalmazott, bár csak legyek formájában. Igazándiból azt sem tudom, hogy mit ettünk, mert nem lehetett látni a légyhadtól.
Gyorsan elfogyasztottuk ezt a fehérjedús ételt, majd felmentünk a szomszédos, 300 méter magas homokdűnére, hogy ott kapjuk el a napfelkeltét, és bár még mindig az éjszakai látkép volt a retinánkba égve, azért, ha éjjel nem kellett volna felkelni (köszönet érte a természetnek, hogy a megivott víz nagy százalékának távoznia is kell valahol), valószínűleg most az a látvány lenne az első az élmények között, ami akkor fogadott minket, amikor felbukkant a nap a sárga homok felett.
Még nézelődtünk, bohóckodtunk a homokban és sétáltunk pár órácskát, majd megindultunk vissza a kocsihoz, vettünk egy üveg datolya pálinkát a haveroknak arany áron, mert bár muszlim országban vagyunk, azért itt már annyira nem tilos az italozás (ötödik európai nyom), főleg, ha nem nagy nyilvánosság előtt teszi az ember. A bevásárlóközpontokban is hatalmas választék van, és bár néha befut egy keményvonalas hívő, aki elkezdi ledobálni a Sátán bájitalát a polcokról, miközben sok biztonsági őr próbálja a földre teperni, de minden gond nélkül hozzá lehet jutni még helyi borokhoz is.
Az utolsó esténken Agadírba indultunk, hogy megnézzük az Atlanti óceánt. Azt hiszem talán ez volt a legérdektelenebb része a túránknak. Rengeteg szálloda, szörfösök, akiknek túl drága Hawaii, bevásárlóközpontok, mű-Marokkó, minden olyasmi, amiért nem szoktam más országba elutazni, így ez a rész nem is maradt meg bennem annyira. Azért átéltünk egy második gyerekkort a hatalmas hullámokban ugrálva, de nem ez volt a túra csúcspontja. Ettől függetlenül Marokkó egy remek hely, jó infrastruktúrával (hatodik európai nyom), kedves emberekkel, mert azért kicsit kulturáltabbak (mondjuk kinek mi a kultúra) a turistával, mint más arab országokban, és gyönyörű tájakkal, városokkal. Az ember pár nap alatt a legváltozatosabb helyeket keresheti fel: egyik nap az 1001 éjszaka lapjain sétálhatunk, majd nem sokkal később már hegyet mászhatunk, utána a sivatagban szakadhat ránk az egész Tejútrendszer és a végén még fürödhetünk is egyet az óceánban, lemosva a sivatag porát.
Szerintem október a legalkalmasabb meglátogatni ezt az országot, mivel a turisták már elvonultak, a hőmérséklet egészen kellemesen alulról közelíti a 30 fokot, az óceán pedig olyan meleg, amennyire egy óceán meleg szokott lenni, de legalább nem fagy meg az ember, amikor kimászik a vízből.
Copyright © 2014 Tuczai Adrienn (fotó) és Aracsi Szabolcs (szöveg). Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
