Egy szeptemberi, hűvös délutánon gondolkoztunk el azon, hogy még el kellene kapnunk valamerre a nyarat, mielőtt még nyakig a hóban találjuk magunkat. Kis tanakodás után állt elő egyikünk Marokkóval, mint, a fórumok szerint, a legeurópaibb afrikai országgal. Nos, mint később kiderült, Európát csak nyomokban tartalmazott…
Már rögtön az első nap fel kellett venni az arab országokban szükséges stílust, mivel, amikor megérkeztünk a marrakashi repülőtérre, már a repülőtérről kijövet úgy raboltak ránk a taxisok, mint szarka a csillogó eurora, mert persze egyből a szokásos ár végtelenszeresével próbálkoztak be egy reptéri transzferért. Az első ár hallatán még úgy voltam vele, hogy lehet olcsóbb lett volna Budapestről taxit hívni, de azért sikerült végül kiharcolni egy elfogadható 15 euros árat (első európai nyom). Amikor megérkeztünk a parkolóba, ahonnan még kb. 10 percig, labirintusnak tűnő sikátorokon keresztül vezetett az út a szállásunkhoz, a taxis kipattant a kocsiból és az odacsődülő gyerekeknek kezdte el kiosztani a táskáinkat, akik fénysebességgel vetették be magukat a szűk kis utcácskákba a csomagjainkkal.
Amikor beértünk a szálláshoz, azonnal mondta a „riad”-unk tulajdonosa, hogy adjunk valami pénzt a kölyköknek, mert amúgy egész éjjel itt fognak kiabálni az ajtó előtt. Kimentem és leszámoltam kb. 2 euronyi dirhamot az egyik gyereknek, aki egyből panaszkodni kezdett, hogy ez semmire sem elég, amire felvilágosítottam, hogy nálunk ezért van olyan munkás, aki jobb esetben egy órát dolgozik, úgyhogy, vagy fogja és viszi a 10 perces munkáért a felajánlott összeget, vagy megyek vissza a szállásra a pénzzel a zsebemben és felőlem egész éjjel itt kukorékolhat. Persze fogta a pénzt és futottak a térre egy újabb, lehetőleg adakozóbb turista reményében.
A városnak ez a része amúgy varázslatos, egy szempillantás alatt egy Indiana Jones film díszletei között találtuk magunkat, maga a szállásunk pedig maga volt az időutazás a gyönyörűen csempézett, díszített falakkal, a kis szofákon teázó helyiekkel, a tetőtéren vízipipázással, és a kifeszített kötélen szárított pacallal. Már ekkor éreztem, hogy valószínűleg az itteni ételek többsége előkelő helyen fog nyitni a gusztustalan ételek top 10-ben (pedig finnyás nem vagyok), és nem is kellett sokáig várni, hogy ez a sejtés beigazolódjon, mivel egyből a sokat hallott főteret (Dzsema el Fna) vettük célba valami ehetőnek tűnő dolog után kutatva.
Maga a főtér már nem olyan varázslatos, mint amire az útikönyvek alapján számítottunk, mivel megpróbálják a helyi erők „kényesturista” baráttá tenni a várost, így már szigorúan ki vannak osztva a sátorhelyek, a régebbi poros talajt felváltotta a térkő, egészségügyi ellenőrzések vannak, így inkább az 1001 éjszaka XXI. századba ültetett remakejének tűnik az egész, mint az eredeti műnek (második európai nyom).
Szerencsére azért még megvannak a kígyóbűvölők, találhatóak sámánok, akik ellátnak szerencsével, de természetesen már az ősi sámánruha kiegészítő kellékei közé tartozik az Adidas sportcipő, Nike melegítő és Puma póló, illetve láttuk a helyi fogorvost is, aki fillérekért, ott helyben, egy harapófogóval végzi a munkáját, ráadásul az elmúlt 50 év, hálás kuncsaftjai által otthagyott fogak hevernek az asztalán referenciaként.
Legnagyobb örömömre azért az egészségügyi ellenőrök még nem kapatták el magukat túlságosan, ezért egy ételsátor belseje jobban hasonlított egy mészárszékre, mint egy Michelin csillagos étterem konyhájára, így már meg sem lepődtem azon, hogy miután leültünk, egy hatalmas betonteknőből sült birkafejeket kezdtek kipakolni az asztalra, miközben a mogorva vendéglátósunk, aki úgy nézett ki, mint egy hentes egy Mad Max filmből, elkezdte felsorolni az étlapot: birka agy, birka fej, birka nyelv, birka szív, birka „mindenmásbelsősége”.
Egyszer élünk, így ebben a sorrendben kértünk mindenből egy kicsit, és amikor látták, hogy egy grimasz nélkül ettük meg az agyat is, akkor egyből elkezdett a főszakács barátkozni velünk és a korábbi zord arcú ember mosolyogva kezdett el pózolni a fényképeken a birkafejekkel, majd barátsága jeléül felajánlotta nekünk a birka legfinomabb részét, amit csak a kiváltságos turisták emelhetnek ajkaikhoz, és elénk rakott a tányérra egy adag, frissen főzött, bátran fűszerezett, kellemesen szivacsos állagú birka méhlepényt. Na, ez az az étel, ami nem hogy elsőként nyitott a toplistán, de valószínűleg örökre be is betonozta magát oda, pedig azóta már sok férget, állatot, fűt és fát végigkóstoltam.
Második nap sétáltunk a városban, ami a belvároson kívül inkább tűnik valami brazil favellának, ami szemétdomb is egyben, illetve meglátogattuk a bazárt, ahol szintén sokszámjegyű euroért próbáltak nekünk kínai cuccokat eladni (harmadik európai nyom), de ennek ellenére egészen hangulatos lett volna, ha az árusok nem akartak volna állandóan a boltjukba berángatni, és nem úgy csüngtek volna rajtunk, mint dísz a karácsonyfán. Végül úgy éreztük, hogy ideje a kocsibérlésnek, majd kivonulni egy kicsit a természetbe.
Első utunk mindössze a közeli benzinkútig tartott, mivel teletankolás után észrevettük, hogy egy 10 forintos lyuk tátong a benzintankon, így felhívtuk az amúgy neves autókölcsönzőt egy új jármű reményében, de ők értetlenkedve kérdezgették a telefonba, hogy ezért minek új kocsi, csak annyi a dolgunk, hogy nem tankoljuk tele az autót, hanem csak a lyukig. Hiába erősködtünk, nem voltak képesek azonosulni a problémával, és nem voltak hajlandóak kicserélni az autót. Miután letettük a telefont és nem láttuk értelmét a további hívásoknak, az Atlas hegység felé vettük az irányt Imlil városába. A szállás kereséssel nem sokat kellett vesződni, mert amikor megálltunk az út mentén, hogy csináljunk pár képet a kanyonról, a semmiből mellettünk termett egy ember, hogy csinál rólunk fotót, mert ők ott helyileg ennyire nagyon barátságosak…ja és mellette épp van neki néhány kiadó szobája, ha gondoljuk. Persze utána még megálltunk fényképezni néhány helyen, és érdekes módon mindig odakerült valaki a semmiből, akinek épp volt egy kiadó szobája, de már úgy voltunk vele, hogy nem diszkvalifikáljuk a korábbi nyertesünket.
Ettől függetlenül az emberek itt a hegyekben nem olyan tolakodóak, mint a főbb turista helyeken. Amikor mondtuk, hogy már köszönjük, de van szállás, nem próbálták ránk erőszakolni a sajátjukat, hanem pár kedves mondat után elbúcsúztak. Maga a szállás elég spártai volt, de ettől függetlenül tiszta és rendezett, az étel pedig húsosra volt beígérve, deszerintem csak a vacsoránk testvérének a lakótársának, huszadik unokatestvére tartalmazhatott valami húst valaha, bár azt hozzá kell tenni, hogy nem azért volt így, mert sajnálták a turistáktól a legfinomabb falatokat, hanem, mert valószínűleg a házigazdánkékat sem vetette fel a pénz, és ez abból is gyanítható, hogy miután mi megvacsoráztunk, utána a maradékokat a feleség újra szépen összerendezte a tányéron és felszolgálta a férjének, mi pedig mindig kiültünk a ház elé, és hallgattuk, ahogy az esti imádság faluról falura kúszik fel a kanyonban a sötétséggel karöltve.
Az igazi célunk az ideúttal az volt, hogy megmásszuk a Toubkal-t, – Marokkó legmagasabb csúcsát – ami állítólag a legkönnyebben megmászható négyezres csúcs, így másnap hajnalban sátorral, ruhákkal, ételekkel, 25 kilós táskákkal (mivel nem számítottunk semmi civilizációra odafent) megindultunk a 3207 méteren levő táborhoz. A végén sajgó lábakkal, oxigénhiányosan, táskáktól leszakadó vállakkal értünk fel a gyönyörűen felújított, alpoki minőséget idéző vendégházhoz (negyedik európai nyom).
Le is káromkodtuk a csillagokat az égről, amikor fejenként 10 euroért külön szobát kaptunk és még meleg vacsorát is főztek volna nekünk, ha nem a konzerveket ettük volna meg, már csak azért is, büszkeségből. A sátrazás amúgy is elvetemült ötlet lett volna, mert ahogy lement a nap, olyan viharos szél kerekedett, hogy reggelre Imlilig fújt volna vissza bennünket. Másnap reggel 6-kor indultunk a csúcsra, de sajnos az idő és a magaslati betegség sem kedvezett a mászásnak, és miután az orrunkig sem láttunk a felhőben, 4021 méteren visszafordultunk a táborig, majd onnan vissza is gyalogoltunk Imlilbe.
