Régóta szerettem volna afrikai országba utazni, de eddig valahogy mindig távol maradt a kontinens két legnépszerűbb úticéljától. A sokféle vélemény és a magyar turisták fejében élő kép az „olcsó, de a piszkos és a gyomorrontásos” Tunéziáról nem volt túl kecsegtető. Testvéremmel, Ritával viszont biztosak voltunk benne, hogy Tunézia (és Djerba szigete) többet jelent a hármas közhelynél. Az ország fő vonzereje kétségtelenül kedvező árfekvésében és közelségében visszautasítva, mivel ha túl vagyunk a charter járatokra gyakorolni szokásos négy órát. késésen, Budapesttől alig kétórányi repülőútra egy különleges világba csöppenhetünk. Mi is izgatottan szálltunk le a repülőről és jó mélyről szippantottunk a kerozingőzös, de határozottan afrikai levegőből. A kontinensre valójában csak két nappal később léptünk, de mi máris egy új, eddig ismeretlen helyen éreztük magunkat. Szigetre látogatni számomra mindig izgalmas élmény, Nyugat-Afrika legnagyobb szigete, a Gabes-öbölben elhelyezkedő Djerba pedig elég kicsi (514 km2) ahhoz, hogy az alaposan körbejárhassuk.
Látnivalókban nincs hiány; a szigeten található Észak-Afrika legrégebbi, La Ghriba nevű zsinagógája, a Ghazi Mustapha erőd és egy krokodil-farm is, de a 17 km hosszú fehér homokos tengerpart és a pálmaligetekkel, egzotikus kertekkel övezett hotelsor önmagában is impozáns látvány. Vonzó tény, hogy a szárazföldi Nabeul mellett Djerba a tunéziai fazekasság központja, és a sziget azon kevés helye egyike, ahol a berber nyelvet még mindig beszélnek.
Tunéziai stílusban épült szállodánk alacsony, tágas, kupolás épülete szépen illeszkedett környezetébe. A kertből kivezető, pálmákkal szegélyezett sétány végén csak úgy ragyogott a tenger kékje, amikor először megláttuk. A tengerparti bár színvonala kissé távol állt a katalógus vonzó leírásától, mégis, lesújtó látványt nyújt, de a strand így is szuper volt. Míg a gumimatracunk felfújásával bíbelődünk, két oldalról három-háromtagú tevekaraván húzott el mellettünk. Fényképezőgép után rohantam, nem tudva, hogy a jelenség percenként köd ismétlődni egy héten át.
Útitársaink egy része a világért sem merészkedett volna messzebb a tengerpart-medence-étterem háromszögnél, pedig érdemes felfedező útra indulni, annál is inkább, mert a sziget közbiztonsága kiemelkedően jó. A taxizás olcsó és gyors módja a nézelődésnek. Djerba széles főútjai mind a fővárosba, a 60 ezer lakosú Houmt Souk-ba vezetnek, ami lényegében egy hatalmas, nyüzsgő hangyaboly. Központi részét a bazár, ahol a jól tapasztalt turista menthetetlenül elveszik. A kedvességet és udvariasságot, mint mindenhol, itt is nagyra értékelik, de az alkudozás számomra fárasztó rituálé. Eleinte még próbálkoztam; „Salam alaikum” -mal köszöntem, dicsértem a sziget szépségét, az árus portékáját, elmondtam, hogy édesanyámnak vásárolják, de az állandó kötelező teázás és a boltba invitálás unalmassá és időigényessé vált, így feladtam.
Rita azonban kőkemény alkupartnernek bizonyult, és szinte sosem engedett az előre kigondolt néhány dínáros árból. Persze könnyű dolga volt, mert állandó pénzhiányban szenvedtünk és gyakorlatilag valóban nem volt nálunk több. A dínár kivitele az országból miért tilos, visszaváltani viszont nem lehet, csak a reptéren, de ott sem mindig. Így maradt a nem túl jól működő rendszer; kisebb összegek váltása a szállodában, ami sosem volt elég. Különösen Guellalában, a fazekas faluban tett látogatásunkkor éreztem úgy, hogy bármennyi pénzt el tudnék költeni, és természetesen pont akkor volt a nálunk a legkevesebb. A faluban több mint 400 mester él és dolgozik, akik színes kerámiáik százait pakolják ki a házak elé, csalogató gyanánt. A dolog működik; lelkesedésemet nem tudom leplezni, az árus csak mosolyog, és bár szinte szükségtelen, de azért kimondja a varázsszót; a tál valódi berber munka – hát természetesen, megveszem! A vásárlásnak a poggyász súlyhatár vetett vége, amit a reptéren nagyon komoly vesznek, így inkább átmentünk a guellalai népművészeti múzeumba. Itt az arab kalligráfia termének nem tudtam ellenállni, hosszasan időztem a színes tintákat és papírokat között, míg végül a mester leírta arab betűkkel a nevemet – 5 dínárért.
Bazárbeli kudarcaim után inkább az iszlámra is annyira jellemző adakozással próbáltam elmélyedni a helyi szokásokban. A djerbaiak nagy része a turizmusból vagy idénymunkából él, az átlagkereset szempontjából 250-300 dinár, így mindenki örül az 1-2 dínáros baksisnak, külön Ramadan idején. Nyaralásunk véletlenül egybe esett a böjt havával, ami Tunéziát még érdekesebbé tette számomra. Ilyenkor az iszlám világ néhány hét teljesen megváltoztatta. Ramadankor a muszlimok napfelkelte és napnyugta között nem lehet, és nem ihatnak. Az egész napot és a 40 fokos hőséget fehérre meszelt szögletes házaik, a menzelek, vagyis tanyák árnyékában hűsölve vészelik át, és várják a napnyugtát, amikor először vehetnek magukhoz élelmet és vizet. Napközben tehát megáll az élet, hogy aztán napnyugta után annál hangosabban és nyüzsgőbben induljon újra – míg újra fel nem kel a nap. Ez egyben azt is jelent, hogy amint lemegy a nap, az üzletek között egy órára bezárnak (még a reptéri check-in pult is), a muszlimok pedig elmennek imádkozni és reggelizni.
Aki szereti a nagy attrakciót a végére tartogatni, az tegyen úgy, mint most én, aki kétségtelenül a Szahara túrán lesz részünk a legkülönlegesebb élményekben – ekkor már feljebb Afrikában. A programnak van rövidebb változata is, de érdemes a kétnapos választani, mert a sok száz kilométernyi zötykölődés valós megéri; a kirándulás során áthaladtunk az ország legnagyobb kiszáradt sós taván, a Chott el Djeriden, megnéztük a berberek barlanglakásait Matmatában, majd részt vettünk egy igazi dzsip túrán. Bár a Csillagok háborúja díszletei nem tettek rám nagy hatást, a sivatag és a Chebika oázis látványa annál inkább.
A második nap reggelén egy datolyaültetvényt látogattunk meg. Nagyra értékeltem a pillanatnyi kellemes klímát, de – bár még csak 7 óra volt – a pálmaleveleken átsütő napsugarak újabb forró délelőtt ígértek. Mire Douzba értünk, a tevegelés helyszínére, 12 óra volt. A hőség óriási, ivóvíz nincs sehol (meg persze másmilyen sem). Biztos voltam benne, hogy el fogok ájulni, de kölcsön kapott berber ruhában egyáltalán nem volt melegünk. Mire visszaértünk a szállodába, olyan fáradtnak, piszkosnak és szomjasnak éreztem magam, mint még soha, de valahogy mégis jó érzés volt, hogy a Szahara homokja van a cipőmben.
Tunézia tehát másképp, kicsit sem európai, de ezzel együtt izgalmas, érdekes ország. Olcsó is, de aki ennek megfelelő minőséget vár, csalódni fog. Hogy piszkos-e? Rettentően. De amint megláttam a csillogó tengert és a Szahara végtelen, aranyló homokdűnéit, mindez már csak nem tűnt fontosnak.
(A hiedelem a garantált gyomorrontásról nem igaz, ilyen, ha szigorúan tartjuk magunkat a szabályhoz, miszerint jégkockát, tejterméket és nyers ételt nem fogyasztunk, és a biztonság kedvéért palackozott vízzel mosunk fogat.)
Írta és fotózta: Völgyi Csilla
