Hódító körúton Portugáliában – São Miguel, Azori-szigetek

Először Thaiföldre indultunk, majd gondolatban már Malajziában jártunk, de átugrottunk Grúziába is, ám végül mégis Lisszabonban landoltunk. Először!

Miután összeállt az útiterv, hogy először a portugáliai északra, majd azt követően délre tartsunk, kaptunk csak észbe, hogy márciusban még a végén sem, hát nem igazán lesz szörfidő. Győzött a kalandvágy és repült a déli part, míg vele együtt mi is egy Ryanair járaton egyenesen Lisszabonból, az Azori-szigetek egyikére. Az itt eltöltött, néhány napunkról szól ez a történet.

São Miguel, a legnagyobb sziget, repülővel Lisszabonból 2 óra alatt elérhető. A 9 sziget között, sajnos a mi márciusi és téli időszaknak számító hónapunkban, a komp még nem közlekedett, ezért döntöttünk úgy, hogy bár csak ezt az egyet, de annál alaposabban feltérképezzük. A sziget legnagyobb és a landolást követően legkönnyebben elérhető városa, Ponta Delgada, mindössze 3 km-re fekszik a repülőtértől. Pár euróért helyi kisbuszos járattal lehet a legegyszerűbben megközelíteni és rögtön a retúr részletei is lebeszélhetők a sofőrrel. Ideális hely autóbérléshez, és fekvése négykeréken könnyen teljesíthető, csillagtúrázást is lehetővé tesz.

Fűtés sehol nincs, ellenben vastag falú, ódon és gyönyörű házakra mindenképpen lehet számítani, ahogy a változékony időjárásra és a kiújuló köhögésre is. Ezek voltak az első benyomásaink, miközben a szemerkélő esőben és gondolatban én már rég a hőforrásokban fürdőztem. Gondolatban, minden nap egyszer.

Ponta Delgada félnapos feltérképezése után, az első egész napra tervezett utunk a sziget északi oldalára, Európa jelenleg egyetlen létező teaültetvényére vezetett (Chá Gorreana).

Az út során átszeltük a szigetet és óceánlátványtól óceánlátványig haladtunk a hihetetlenül zöld, és tehenekkel mintázott dombok között.

Tájékozódtunk előre, miszerint az ültetvény az út egyik oldalán gyalogosan, túrajelleggel bejárható, míg az út másik oldalán található főépületben korabeli fotók, bemutatott munkagépek, és kikészített kóstolható teafajták segítik az elmerülést a hangulatban. Nem feltétlenül érdemes a hosszabb túrautat választani, mivel az ültetvény teacserjés élménye az útközeli részeken a leglátványosabb. Bátran lehet fényképezni és időt tölteni a legideálisabb csíkozást eredményező perspektíva beállításával. A túra után mindenképpen kötelező a teakóstolás és természetesen a vásárlás az otthon várakozó rokonoknak. Megéri! Az északi partokat követve az ültetvény után ellátogattunk a keleti oldalon fekvő Nordestebe, majd onnan a szigetek legelsőként megépült, Arnel nevezetű világítótornyához (Faro do Arnel).

Szinte bedől az óceánba a meredek, kacskaringós út, amelyen ha valaki sportos hangulatban érzi magát megéri legyalogolni, mi megtettük. A hátunk mögötti függőleges egyre inkább fölénk emelkedő sziklafalakon kívül, Portugália felé a mélykék óceán színe és víze, a világítótorony, pár elhagyatottnak tűnő színes halászházikó – sejtelmesen kilibbenő függönnyel – és néhány partra vetett csónak vár mindenkit.

Engem az előbbieken kívül már nagyon várt valami más, mégpedig Furnas és kedvenc botanikus kertünk ,a Terra Nostra Park. Alig vártam. hogy sárga legyen a bőröm, a fürdőruhám, a fülem mögött és uáááá végre dagonyázhassak ebben az elképzelhetetlen környezetbe helyezett, 1780-ban épített, majd később kibővített mesterséges medencébe gyűjtött termálvízben.

Magával ragadó a park története, és jelenlegi állapotának látványa a medence közepére épített szigettel, a központi részen látható épülettel és a hozzá vezető lépcsősorral, no meg a mögötte több hektáron elnyúló botanikus kerttel. Egyértelmű volt, hogy ide visszajövünk, így végül ráncosra áztatott végtagjainkat a legnagyobb lelki nyugalommal bepakoltuk a kocsiba, és déli fekvésünket beirányozva hazatértünk Ponta Delgadaba.

A második napon északra (Covoada irányába), Sete Cidadesbe és a tavaihoz indultunk (Lagoa Azul, Lagoa Verde). Az úton mindig érdemes figyelni a miradouro kezdetű táblákat, mert nagyon pazar kilátóhelyekre hívják fel a figyelmet. Ennek következtében ez a nap az autóból kiszállás majd beszállás napja lett és megint megérte.

Első állomásunkon a szigetet teljes hosszában, kelet felé kinyújtózva csodálhattuk meg, majd következett egy akvadukt, ahová nem csak lemerészkedtünk, hanem követve megmaradt falait egyre izgalmasabb részeire bukkantunk. Ezt követően a Canario tó (Lagoa do Canario) magasságában egy jól elrejtett de annál népszerűbb és kihagyhatatlan kilátópontot, a Boca do Infernot (Miradouro da Boca do Inferno) kerestük fel.

Innen utunk még mindig Sete Cidades fölé, a Vista do Rei kilátóponthoz (Miradouro Vista do Rei) vezetett, ahonnan miután megcsodáltuk a tavakat, letérve a főútról (engedélyezett de nem igazán hajt be senki), egy mellékúton söpörtünk végig a kráter peremén. Lélegzetelállító élmény, mesés kilátással és mivel minden út a tavakhoz vezet, így értünk le végül Sete Cidades városkába.

A városnézést követően ellátogattunk a nyugati parton található Mosteiros fekete homokos tengerpartjára és természet formálta medencéihez, majd kihagytunk egy forró vizes fürdőt, mert a hatalmas hullámokon becsapódó óceán vize kihűtötte a forrásból érkezőt. Ezt a napot az Escalvado kilátóhellyel (Miradouro Escalvado) zártuk, és éppen eléggé kifáradva érkeztünk vissza Ponta Delgadaba.

A harmadik napunkon kelet felé a Fogo tóhoz (Lagoa do Fogo) igyekeztünk, amelyről már tudtuk, hogy itt az időjárás ritkán kegyes és legtöbbször felhőbe burkolva takargatja a látnivalót. Valóban, a szerpentínes szintemelkedésnek köszönhetően egyre hűvösebb, szelesebb és ködösebb lett az idő, míg végül begurulva egy újabb miradouro parkolóba szétnyílt a vulkán fölött a felhőpaplan, és beengedte a délelőtti napfényt.

A pár pillanatig tartó szerencsét követően tekeregtünk tovább, hogy a sziget itteni, sűrűbb és gazdagabb növényzetében még jobban elvesszünk. Egyértelmű, hogy egy kora tavaszi hónapban nem a legszínesebb oldalát mutatja a sziget, így az utat szegélyező hortenzia bokrok pompájára is várni kell még, ahogy a platánfák is kopaszon nyújtózkodnak.

Ennek ellenére a bársonyosan tapadó mohából, a sejtelmesen burjánzó és tekergő indákból, az örökzöld fákból, gyorsan változó éghajlati viszonyokból, párából, felhőből, napsütésből, az ég kék színéből és a mindent beborító zöldből egyáltalán nincs hiány. Tombol a természet és dzsungelhatású környezetben feltörő hőforrásokba csalogat.

Caldeira Velha éppen egy ilyen, relaxálásra tökéletes hely. Fürdőruha kötelező! Aki ezen az útvonalon is az aktívabb pihenés híve, nyugodtan látogasson el Caldeiras da Ribeira Grandeba, ahonnan körtúrával egy közeli vízierőmű (Salto do Cabrito) csőrendszerére kiépített ösvényen is keresztülhaladhat. Sajnos nekünk ezt, az arra az órára jellemző időjárás nem tette lehetővé, így külön érintettük ezeket a pontokat majd városnézésre mentünk Ribeira Grandeba.

Beszöktünk az óceánparti, kissé kihalt uszodájába, újabb édességeket próbáltunk ki a helyi kávéházban, majd megcsodáltuk a főutcáját és főterét. Megint fárasztó napot tudtunk magunk mögött de ki mondta, hogy másképp lesz? – ezért hazafelé még útba ejtettük Vila Franca do Campot, ahol a közeli hegytetőn fekvő gyönyörű kápolnától néztük végig a naplementét (Ermida de Nossa Senhora da Paz), majd a késői órákban begurultunk ismét Ponta Delgadaba.

A negyedik napunkon, amely valójában a teljes utazásunk hetedik napja volt már, úgy gondoltuk megérdemeljük végre a pihenést. Eldöntöttük, hogy csak egy, a ránk legnagyobb hatást gyakorló vulkáni zugba gurulunk vissza. Naná hogy Furnasba! Az odavezető úton, a város előtt nem sokkal található a Furnas tó (Lagoa das Furnas), ahol mindenképpen érdemes időt tölteni, mivel számos kikapcsolódási lehetőségnek is teret ad. Mi egy rövidebb sétát tettünk a partján álló templom körül és a közeli erdőben, majd a tó túloldalán a környékre jellemző, vulkanikus tevékenységből eredő források és gejzírek szemlélésére indultunk, amelyből még jó néhány további, különböző hőfokú, méretű és kémiai összetételű látható Furnasban is.

A lakosok kihasználva a természetet, a tóparti gejzírmezőbe ásott lyukakba leengedett edényekben főzik helyi specialitásukat. A lyukak közötti eligazodást a városi éttermek táblái segítik, ahová betérve a kiváncsi és éhes turista a már említett módon elkészített húsos és zöldséges finomságokat meg is kóstolhatja. A városka felfedezése után megállapodtunk abban, hogy bár két fürdő van, mi ismételten a botanikus kertben lévőt választjuk.

Remek időtöltést terveztünk: először fürdés, utána aluszkálás és olvasás a fűben, később barangolás a kertben. Már az első látogatáskor izgatott a tó partján álló ház története, de még jobban a belseje. A brosúrából mindent megtudtam, de az nem derült ki, hogy a közeli szálloda kezelésében ez is bérelhető. Ha ügyes vagy és az egyik, XVIII. században Észak-Amerikából telepített fa mögött lesben állva megpillantod a ház elé kanyarodó személyzetet, mindenképpen csapj le rájuk és kérj bebocsájtást – én így tettem 🙂

A ház fából készült eredetijét 1775-ben Thomas Hickling építette, és ugyanebből az időből egy kocsányos tölgy a mai napig álldogál a fürdőtó partján. A pihenést követően sétánkat a ház bejáratától kezdtük és követve a brossúra térképét bebarangoltuk a teljes, évszázadok alatt változó tulajdonosok által mindig gondosan továbbfejlesztett, megnövelt és varázslatossá tett birtokot. Fájó szívvel visszapillantgatva hagytuk el a kertet, miközben arra gondoltam: lehet, hogy soha életemben nem jövök már ide vissza?

Elhagytuk Furnast és visszaindultunk Ponta Delgadaba. Leadtuk bérelt autónkat és utoljára beültünk vacsorázni kedvenc éttermünkbe. A helyieket követve találtunk rá, mert szerintünk mindig ez a biztos. Hajnalban jött értünk a kisbusz, hogy elvigyen minket a repülőtérre. Fájó szívvel búcsúztunk és lapultunk csöndben a reggeli járaton. Előttünk volt még 8 nap portugál kaland, de én máris visszavágyódtam. És azóta is.