Eljutni Provence-ba egyértelműen inkább a nők vágya, ahogy a baráti beszélgetéseimből nekem eddig kiderült, így nem csoda, hogy az én vágyam is volt látni és megízlelni Franciaország ezen szegletét már egy ideje. Valahogy olyan nőies úti cél, mint az olaszországi Toszkána. Sajnos, mint mindig, az idő most is túl kevés volt ahhoz, hogy mindent lássunk, érezzünk, szívesen visszamennék ide is, mert épp csak belekóstoltunk ennek a dél-francia vidéknek a hangulatába ez alatt a szűk egy hét alatt.
Ez a két tájegység, az olasz és a francia, hasonlítanak abban is, hogy könyvek, filmek teszik őket csábítóvá, amelyeket, ha az ember elolvas, megnéz, ott akar lenni, azon a tájon, ahol – Provence esetében – színesek, világoskékek, lilák a spaletták, éles, szikrázó a nap fénye, bolyongósak, girbegurbák a kis mediterrán utcácskák. Kőből épült házak, levendula, olajbogyó, sajtok és bagett mindenütt. A leander buja, sűrű bokor, vagy néha fa alakú képződmény, több helyen pedig a kerítést helyettesíti. Fess biciklisták száguldoznak fel- és alá a szédítő, kanyargós, szerpentines és körforgalmakkal telezsúfolt kis utakon (ld. még Tour de France közvetítések), mindenütt platánfák az utak mentén, a kabócák hangja pedig messzire elhallatszik…
Provence, amivel azonosítom magamban ezt a vidéket és tágabban értelmezve dél-Franciaországot: a levendula, a parfüm, a helyi, kis vásárok a környékbeliek termékeivel és a borok hazája, mert ugye Bor, mámor, Provence. (Aki esetleg nem ismerné: Peter Mayle provence-i témájú könyvei és Ridley Scott filmje, Russell Crowe és Marion Cotillard főszereplésével.)
Valaki mondta nekem, mikor meséltem, hogy hova készülök, hogy miért vagyok úgy oda az útitervtől, sok utazási iroda visz Provence-be utat. Nos, utánanéztem egy picit ennek a kínálatnak és továbbra is el voltam ájulva a mi itinerünktől, mert ilyen tematikájú utat nem találtam sehol másutt. A legtöbb irodai út, ahogy láttam, a nagyvárosokat preferálja ennél az úticélnál: Avignon, Aix-en-Provence, Marseille, Saint-Tropez, Nizza, esetleg Monaco, de ez utóbbiban mi is voltunk. Némelyik utazásszervezőnél láttam csak kisebb helységneveket feltüntetve az úti programban, de az látszott, hogy nem ezeket tartják a fő látványosságnak az út során. Én pont azt szerettem ebben a szervezésben, hogy belementünk a legközepébe a területnek, oda, ahová inkább már csak az egyénileg utazók jutnak el, azaz a kis, eldugott helyekre: a legtöbben vagy kiautóznak odáig, vagy kirepülnek egy nagyobb városba (Nizza, Marseille), autót bérelnek, és úgy csalinkáznak ide-oda. Ami a vonzereje a vidéknek, az a hátránya, a közlekedést tekintve: nem a nagy buszokra tervezték a keskeny, kanyargós utakat, apró körforgalmakat. A mi buszsofőreink nagyon ügyesek voltak, nem sérült meg soha senki és semmi a manőverezések során, pedig voltak necces helyzetek!
A buszunk légkondicionálójának elromlása egy kis várakozásra kényszerített minket a kiutazás alatt, és bár megpróbálták menet közben orvosolni a problémát a szervezők, de végül nem sikerült, így brutális lábdagadások, fejfájás, hőguta közeli állapot után olyan este 9 óra körül végre megérkeztünk a San Remo közeli Ospedalettibe, első szállásunkra, a Hotel Petit Royal-ba. Imádtam a szecessziós stílusban épült szálloda hangulatát – tényleg olyan XX. század eleji, egykor méltósággal teli és elegáns, amely a mai viszonyok között talán egy picit már díszletszerűnek hat. Egy éjszakát töltöttünk itt, ebben a nyugodt, csendes helyen fekvő hotelben.
Második napunk reggelén gyorsan leszaladtam a tengerpartra, mielőtt továbbindultunk, nehogy már ne lássam a tengert közelről. Tudtam, hogy hamarosan elhagyjuk a nagy vizet és bemegyünk a szárazföldre, legközelebb majd csak utunk végén, Monaco-ban találkozunk újra.
Mielőtt még Grasse-ba, a parfüm fővárosába érkeztünk volna, megálltunk Eze-ben, ebben a kis tengerparti gyöngyszemben. Elbűvölő hely, a hegyoldalba épült városkának van egy csodás kaktusz- és pozsgáskertje, kecses női szobrokkal és gyönyörű kilátással a tengerre.
Eze után Grasse-ba tartunk tovább, ahol már várnak ránk a Fragonard parfümgyárban. Kapunk egy kis F matricát a ruhánkra, hogy beazonosítható legyen, ki tartozik a csoportunkhoz, s már indulunk is körülnézni az illatok birodalmában. Először egy kis általános tájékoztatást tartanak a fogadótérben, majd bemehetünk a boszorkánykonyhába is. A gyár és a parfümgyártás története mellett megtudhattuk, hogy ebben az évben, mint illat, a jázmin van a középpontban náluk, sok termékük készül ezzel. Van egy szuper térképük a falon arról, hogy honnan származnak az alapanyagok, melyek jórészt virágok, de lehet akár a szantálfa is; egy-kettőt ezekből egy-egy zsákban ki is tettek ide.
A térképen ott van a kis Hongrie is, a kamillával és az Immortelle nevű növénnyel, amire senki nem tudta a magyar fordítást. Ahogy utána kutakodtam itthon, talán az lehet, amit mi szalmavirágnak ismerünk. A neve franciául annyit jelent, hogy halhatatlan; talán annak is köszönheti ezt az elnevezést, hogy száraz állapotban is szépen megőrzi formáját és színét. A szépségipar eme felfedezettjéről az is kiderült, hogy virágjának olaja valóságos szépségelixír: serkenti a bőr kollagénjének szintézisét és erősíti a kötőszöveteket. Ezen adottságai teszik az immortelle-olajat az anti-aging kozmetika egyik kedvencévé. Egyébként a L’Occitane-nak is van egy kollekciója ilyen név alatt.
A parfüm gyártásának hagyományai a 16. századra nyúlnak vissza, alapja a bőrcserzés, bőrkikészítés volt. Ebben az időben még nem voltak túl jó szagúak a kikészített bőrből készült termékek, ezért kitalálták, hogy illatosítani kellene őket. Közben a bőripar lehanyatlott, a parfümkészítés viszont megmaradt, sőt, új iparággá nőtte ki magát a megnövekedett keresletnek köszönhetően.
A kémcsövek, lepárlók, tárolóüstök után látogatásunk természetesen a gyár termékeit felvonultató boltban ért véget, ahol először megszaglászhattunk több parfümöt egy bemutató keretében, majd következhetett az egyéni vásárlás. Én a modernnek mondott, gyümölcsös illatot választottam. Mint kapcsolódó élményt, egy könyvet és a belőle készült filmet ajánlanék erősen, annak ellenére, hogy elég horrorisztikus a sztori, a Parfümöt.
Az illatokkal eltelve teszünk egy sétát Grasse-ban, eszünk egy fincsi quiche-t, a ‘francia pizzát’, ami laktató, könnyen hozzá lehet jutni (pékségekben általában), így az ilyen utaknál, ahol általában szűkre szabott a szabadidő és nem fér bele, hogy órákat várjunk az éttermi kiszolgálásra, nagyon praktikus is (korábban elég rossz tapasztalataink voltak ezzel kapcsolatban a francia körutunk során), és nem utolsósorban, nem is annyira drága. Hátránya, hogy adott esetben állva, mint a lovak, kell megenni az ételt, mert ezeken a quiche-t árusító helyeken kevésszer találunk asztalt. A városnézés után elbuszozunk következő szállásunkra, ahol három éjszakát töltünk egymás után.
Következő rész: Provence-i kalandozások – levendulamezők és bűbájos falvak
Copyright © 2016 Gubancoló. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
