Amikor a burmai utunkat terveztem, láttam egy képet Mrauk U ősi templomairól a völgyben, ahogyan a misztikus köd körbeveszi. Tudtam, hogy ide el kell mennünk. Először egymásnak ellentmondó információkat kaptam a helyiektől. Nem lehet szárazföldön eljutni a Yangontól 745 km-re északnyugatra fekvő városba, csak repülővel; el lehet jutni, de nem biztonságos; nem lehet engedély és idegenvezető nélkül turistaként látogatni…
Amikor sorra jöttek az ilyen információk, a makacsságom jó szolgálatot tett. Márpedig megyünk Mrauk U-ba, repülés és idegenvezető nélkül! Némi nyomozás után kiderült, hogy napi 1 buszjárat van Yangonból, és 16-24 óra között bármennyi ideig eltarthat az út. Amikor megvettük a buszjegyet (17 dollár), a hölgy mondta, hogy az ellenőrzőpontoknál le kell adnunk egy-egy útlevélmásolatot. Igen izgalmasnak ígérkezett az út… A busz valószínűleg több ezer kilométert megtett már az elmúlt körülbelül 30 évben. Mondanom sem kell, hogy mi voltunk az egyetlen külföldi társaság a buszon. A helyiek odaköszöntek, integettek, mosolyogtak, ahogy azt eddig is megszokhattuk. A buszsofőr nem nézett ki sokkal többnek 20 évesnél, mi csak reménykedni tudtunk, hogy van némi rutinja. Tapasztalt hátizsákos vagyok, de a 24 órás út nem volt sétagalopp. Gyönyörű tájak mellett zötyögtünk a nagyon rossz utakon. Szinte sehol nincs két sáv, csak másfél, az is leginkább aszfalt-mentes. Közvilágítás nincs, ami nagyon jól jött a meredek és kanyargós hegyi utakon felfelé, mert legalább nem láttuk, hogy a szakadék szélétől hány centire vagyunk.
Az ellenőrzőpontokon mindenkit leszállítottak a buszról, ellenőrizték az iratait, majd indulhattunk tovább. Végre sikerült elaludnom valamikor az éjszaka közepén, de hamarosan arra ébredtem, hogy megállt a busz, és mindenki szedelődzködik. Gyorsan ránéztem az offline térképemre, Mrauk U még igen messze volt…Az egyetlen angolul beszélő helyi utas mondta, hogy egy hídhoz érkeztünk, ami többnyire fából van mindenkinek le kell szállni, és mindent kipakolnak a buszból, különben nem biztonságos az átkelés. Átbukdácsoltunk félálomban a túlpartra, imádkoztunk, hogy a híd bírja a gyűrődést, majd zötyögtünk tovább. Sikerült még valamennyit aludnom a buszon, majd napkelte körül arra ébredtem, hogy ismét megálltunk. Még egy ellenőrző pont… Elég morcos voltam egészen addig, amíg nem tudatosult bennem, hogy mindjárt egy gyönyörű napkeltében lesz részünk, és már csak maximum pár óra, és odaérünk.
Eljött az a pillanat is, hogy begördültünk a buszpályaudvar elé (reggel 8-kor, 24 óra buszozás után). Első utunk egy étterembe vezetett, ahol kávé híján magunkhoz vettünk egy-egy jó adag ’Myanmar tea-t’ (nagyon erős fekete tea sűrített tejjel) , aztán jött a szálláskeresési procedúra. Segítségünk egy helyi srác volt, aki elég tűrhetően beszélt angolul, elvitt minket helyi tömegközlekedéssel (kb egy motor és egy pick up keveréke) egy vendégházba, ami a legolcsóbb szálláslehetőség a városban. Minden nagyon gyorsan változik Burmában. A kormány épp aktuális rendelkezése szerint külföldiek nem szállhattak meg a városban vendégházban, csak szállodában (nyilván anyagi megfontolásokból; ez azóta változott). Túl sok választási lehetőség nem volt, tekintve, hogy a pár helyi szálloda nagy része nem nevezhető olcsónak, úgyhogy maradt a legolcsóbb, 45 dolláros háromágyas szoba egy ’resortban’. Nagyon kedves volt a személyzet, be is csekkolhattunk így reggel fél 10 környékén. Délutánra regenerálódtunk, elindultunk a szállodától nem messze lévő templomokhoz.
Pár turistát láttunk a szálláson, de azon kívül sehol. Integető, hangos hello!- kiáltással felénk száguldó gyerekek, néhány szabadon kószáló tehén keresztezte az utunkat, majd egy vízi bivaly-csorda a gazdájukkal, amint a bennfentes naplemente-pontunk felé tartottunk. Bambuszkunyhók mellett haladtunk el földutakon, kíváncsi pillantásokkal kísérve, majd a dzsungelben némi hegymászás következett. Jóval naplemente előtt felértünk, és az a látvány fogadott, amit azon a bizonyos képen láttam. Majd ezer éves templomok körbeölelve a dzsungellel, és a misztikus köd…
Csendben végignéztük a naplementét, aztán a félhomályban lebukdácsoltunk a kilátóponttól vacsora után nézni. Nem volt túl sok választék a közelben étteremből, úgyhogy az első helyre be is ültünk. Angol nyelvű étlap nem volt, de nem is számítottunk ilyenre, úgyhogy a nagyon kedves felszolgálólánynak elmutogattuk, hogy a rendelkezésre álló hozzávalókból mit szeretnénk fogyasztani. Mondanom sem kell, nem terveztünk semmit aznap estére egy-egy helyi Myanmar sör elfogyasztásán kívül. Másnap reggel a bőséges szállodai reggeli után a vendégek rendelkezésére álló biciklik felé vettük az irányt, és meg sem álltunk a legközelebbi templomkupac felé. Első utunk egy közel ezer éves templomba vezetett, kellemes volt mezítláb végigsétálni a nagy hőségben a hűvös ősi köveken a templom belsejében körbefutó folyosón. Maga a templom inkább hasonlított erődítményre, mind egy tipikus burmai templomra.
Miután végignéztük a templomot, továbbkerekeztünk a következőkhöz, amelyek mintha a dzsungelből nőttek volna ki. Szinte hihetetlen volt, hogy egy turistával sem találkoztunk, amint végigcsodáltuk ezeket a természettel teljes szimbiózisban élő templomokat. Nagy részükből mindenféle növény nőtt, és az egész templom-komplexumot smaragdzöld dzsungel és rizsföldek vették körül néhány kunyhóval tarkítva.
Közben találkoztunk egy turista párral, akik adtak egy tippet: körülbelül 10 km-re van Mrauk U legnagyobb temploma 90.000 Buddha-ábrázolással. Persze, hogy arrafelé vettük az irányt. Gyönyörű smaragdzöld rizsföldek mellett vitt az utunk, a távolban hegyek, kék ég, hófehér felhőpamacsok… Nem nehéz belefeledkezni a tájba ilyen körülmények között. Mi voltunk az egyedüli turisták a Koe Thaung templomban, ami a híres jávai Borobudur templomra emlékeztet.
Belépve egy igazi időutazás veszi kezdetét, szinte érezni lehet ez elmúlt századok súlyát. A folyosók mentén belül Buddha-faragványok a falakon , és Buddha-szobrok sorakoznak csakúgy, mint az udvaron.
A templom oldalán több száz sztúpa ( a buddhisták hamvasztják a halottaikat, és a hamvakat sztúpákba helyezik).
Másnap egy kolostor felé vettük az irányt, ami közoktatás híján iskolaként is funkcionál a helyi gyerekeknek. A szegénység szinte szívszaggató, de a helyiek mégis elégedettek azzal, amijük van. Bevásároltunk a piacon a gyerekeknek a látogatás előtt iskolaszereket, és persze édességet.
A szerzeteseken kívül egy önkéntes tanár van, aki angolt tanít. Nagy örömmel fogadtak minket. Burma több állam szövetsége, Mrauk U a Rakhine State központja volt több, mint 300 évig. Amíg a tanár úr mesélt a dicső múltról, a gyerekek szüntelenül mosolyogtak, és pózoltak a kamerának. Látni a csillogást a szemükben, amikor elkezdtük szétosztani köztük az édességet önmagában csodálatos élmény volt. Itt, ezen a helyen az őszinte öröm és hála olyan formáját láttuk, amit azelőtt és azóta sem sokszor sikerült. Amikor búcsút vettünk, a gyerekek Bye bye!- t kiabálva, mosolyogva kísértek ki minket a kint várakozó tuk-tuk-hoz.
A kolostor után a buszpályaudvarra indultunk, a cél Bagan. Úgy tudtuk, hogy egy maximum 12 órás buszozás után Magwe-ba érünk, ahol átszállunk egy másik buszra, onnan pedig még 4 óra Bagan. Nem így alakult…
Copyright © 2016 Szeifer Zsani. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
