Életem első négyezres hegyével Borneó szigetén hozott össze a sors. Mivel tapasztalatom nem volt magashegyi túrázásban, a szeptemberi indulást megelőzően kerestünk egy hasonlóan magas, de elérhető közelségben található hegyet. Választásunk a Grossvenediger 3666 méteres csúcsára esett Ausztriában, ahol nyár közepén hóviharban, kötélpartiban jégcsákánnyal és hágóvassal felszerelve értük el végül a csúcskeresztet és ahogy kívántam igencsak megtapasztalhattuk az időjárási viszontagságok hűtötte csúcsfotókészítést és csúcscsokievést. Akkor azt gondoltam Borneó vicces nevű hegyén, a Mt. Kinabalun (4095 m.), majd biztosan sokkal szebb idő lesz – hát tévedtem 🙂
Az út előtt több fórumot is átolvastam, kíváncsi voltam mások tapasztalataira. Így akadtam rá két bátorító google tényre, miszerint gyerekek is sikeresen teljesítik a túrát, valamint az utolsó szakasz csupasz gránittömbjéhez tapad egy egészen 4095 méterig felkúszó fehér kötél, (amelyet persze nem ajánlatos szem elől téveszteni).
Végre elindultunk Kuala Lumpurba, Malajzia fővárosába. Most is tisztán látom magunkat első este a szállásunk előtt toporogva: együnk valamit, jó, de mit és hol? Erős motivációval robbantunk bele az éjszakába. Az első bátortalan sült tészta, Tiger sör és alvás után még egy napig jártuk a várost: Petronas-tornyok, indiai és kínai negyed majd végre átrepültünk A SZIGETRE.
Az időjárás az én hangulatomra is hatással van, persze csak ha a megszokott környezetemben vagyok. Nagyon cseles, mert míg itthon a városban undok a hideg meg a köd, addig Borneón? – a hegyekben először viccesen meghökkentő, majd hihetetlen és (khm) kellemes. A városban undok a meleg és a pára, viszont Borneón csak először megdöbbentő… és már azelőtt izzasztó. Végül szépen akklimatizálódunk, és másodlagossá válik minden hazai: érzés, szokás, lelkiügy és probléma, no meg ezek haverjai, kivéve a pálinkát.
A sziget változatos, így az impulzusok is. Vannak városok, de leginkább természet, tenger és folyó, homokos tengerpart és hegycsúcsok, melegben eső, hidegben napsütés, lepkék és gekkók, vízesés és függőhíd, légkondi és ökolábnyom, maláj lakos és kínai, de indiai is, lehet repülni és hajókázni, búvárkodni és hegyet mászni, Tiger sör és Tsingtao sör, csíkos halak és orangutánok, felhőkarcolók és korallzátonyok, barlangok és guanó, mondjukamfiteátrum és denevérek, szálloda és mosoda, cserkésztáborszerű lak és aggregátor, magas motorosfűrészhangotkiadó rovar és varánusz, és persze a dzsungel. Meg a kancsóka nevű növény, amelyből a szomjas majmok kiisszák az esővizet.
Borneó egy élhető, és szuper jól “berendezett” kalandos sziget, ahol rengeteg a színes apró részlet, és amelyben időnk is volt bőven elveszni.
Kuchingba érkeztünk és felfedeztük a környékét, ahol első dzsungelélményünk több sejtelmes hangú éjszakával a Santubong félszigeten ért bennünket. Azért ezt mindenképpen szokni kellett, nekem biztos, még ha kényelmes, tengerparti erdőben kanyargó ösvények között álldogáló faházakban is, és nem sátrakban laktunk – a hosszú farkú majmokról a nyomunkban, a háztetőkön és a tükörben nem is beszélve.
A helytörténeti előadás, dzsungeltúrázás és tengeri kajakozás kihasznált lehetőségei után a Bako Nemzeti Park felé vettük az irányt, ahol nem majmos, hanem szintet lépve már krokodilos figyelmeztető táblák fogadtak bennünket. Így már felvilágosítva és a legnagyobb lelki nyugalmunkkal szálltunk be a motorcsónakokba, hogy partot érve újabb dzsungel- és fogyókúrába fogjunk 12 és 15 óra között, közel az Egyenlítőhöz. A jutalomfalat a tányérból a hosszú farkú lopós majomé lett, a banán viszont másnap a reggeli etetésnél a Semengoh Orangután Rezervátumban élő gyönyörű vörös bundásoké.
Bár megközelíteni az őshonos orangutánokat tilos, bőven kárpótolnak a fákon bemutatott artistamozdulataikkal és a rokoni kapcsolatokat is tanulmányozhatjuk a tablóképeknek köszönhetően. És ha szerencsénk van, ők közelebb merészkednek, mert nekik nem tilos .)
A kuchingi szállodában mindezek után felbukkanó közepes testméretű gekkónkat már nevetve fogadtuk és másnap átrepültünk Miribe, hogy onnan majd Muluba (Mulu Nemzeti Park) majd megint Miribe érkezzünk. Egyértelműen Miri lett az utazás egyik csúcspontja, a partivárosunk, ahol a táncolás céljából csak nőknek! fenntartott színpadra végül felengedték férfi embertársunkat is, hogy tomboló hajreptetéssel és heves bólogatással kísérje a kínai csapat produkcióját és bebizonyítsa, hogy a spontán bulik a legjobbak. Másnap a dzsungel fölött átrepülve Muluban landoltunk, ahol először éreztem magam a civilizációtól igencsak távol, a dzsungel mélyén leejtett, ám a bogaraktól és rovaroktól való rettegésén már felülkerekedő kis budapesti lakosnak.
Másnap reggeltől 3 napon át tartott az igazi Gerald Durrell-es kaland: elképzelhetetlen méretű barlangbejáratokhoz (Deer Cave és Lang’s Cave; Clearwater Cave és Wind Cave) csöppentünk egy olyan folyó mellett, amin motorcsónakokkal gázoltunk végig, megmártóztunk édesvizű tavakban, bejártuk a világ leghosszabb függőhídrendszerét, hogy közelebb kerüljünk az erdő lakóihoz, meglestük az alkonyatkor elemózsiáért induló, több milliós példányszámban füstként gomolygó denevércsapatokat, hazafelé foszforeszkáló szempárokkal szemeztünk (valójában egy testhez egy világító tartozott), este 9-kor áram nélkül maradtunk, majd az aggregátorral mi is lekapcsoltuk magunkat.
Busszal értük el Bandar Seri Begawant, a Brunei Szultanátus fővárosát, ahol ellátogatottunk a Sultan Omar Ali Saifudding mecsetbe, majd motorcsónakokkal közelítettük meg Kampong Ayart, a cölöpökre épült vizi várost. Az utazás harmadik hetében Bruneiből továbbhajóztunk és kikötöttünk utolsó előtti célállomásunk kikötőjében, Kota Kinabaluban.
Fantasztikus élmény volt a várva várt kétnapos Kinabalu-mászás, a hegy hihetetelen ütemben váltakozó flórájával és faunájával. Malajzia belépőjeggyel óvja természeti kincseit és helyi vezetővel, előre csomagolt élelemmel biztosítja a túrázót. A teljes út, ahol futóversenyeket! is rendeznek, 8 kilométer hosszú, leginkább egy tekergő lépcsőházhoz hasonlít. Az első napi túrát követően a 3200 méteren fekvő Laban Rata menedékházban éjszakáztunk, majd hajnali kettőkor svédasztalos meleg étellel gyűjtöttük a kalóriákat a csúcshódításhoz. Az időjárást kár annyit szidni, mindig megbosszulja: hajnal 3-tól 6-ig szakadó esőben masíroztunk a napfelkelte felé, egyre jobban ritkult és hűlt a levegő, de nem adtuk fel (csak az egyik helyi vezetőnk, aki életében nem látott még ennyi esőt :).
ÉS tényleg minden fejben dől el, bár egy vízálló nadrág és kabát sapkával és síkesztyűvel kombinálva sokat segít. Az időjárási viszontagságoktól ez a túra végül csak még emlékezetesebb lett. Örökre szóló emlék az esővíztől tocsogó túracipőben és 0 fokban, agymosottan és felszabadulva megállni pár pillanatra, körbenézni és ráeszmélni, hogy megcsináltad, majd jutalomként búvárkodni a korallzátonyokon a színes halak fölött (Pulau Sapi és Pulau Mamutik).
Erős kontraszttal búcsúztunk Délkelet-Ázsiától. Borneóról utunk a független törpeállamba, Szingapúrba vezetett, a tökéletes tisztaságúra szinte kiporolt és felporszívózott, hatalmas fejlődésen keresztülment, és hihetetlen bírságolási rendszerrel rendben és fegyelemben tartott kereskedelmi központba.
A nem éppen tipikus ázsiai, felhőkarcolókkal teletűzdelt nagyvárosban már nem érezni a Gerald Durrell felvevőgépes vadászatából megismert hangulatot, még repülő gyík sincs. Mégis botanikus és állatkertjével, híres épületeivel, kikötőjével, a kínai és indiai negyed hangulatával, templomaival és színeivel nyomot hagy az ember szívében.
Copyright © 2016 Papp Dóra. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
