Jelentkezők híján egyedül indultam 2015 őszen az Alpok egyik legtöbbet látogatott hegycsúcsának az Olaszországgal és Svájccal határolt Matterhornnak a felfedezésére, amely akkor ünnepelte első sikeres megmászásának 150. évfordulóját.
A néha “hegyek hegye”-ként is emlegetett Matterhorn nevét a gleccserek által vésett szarv (horn) formájáról kapta, amelynek 4478 méterig magasodó csúcsát először sikeresen Edward Whymper angol hegymászónak és csapatának sikerült megmásznia 1965. július 14-én. A hegyről való leereszkedés azonban tragédiával végződött, amelyben a csapat 4 tagja zuhant a halálba. 1865 óta közel 500 alpinista vesztette életét a csúcs meghódításának kísérletében, amely az Alpok egyik leghalálosabb csúcsává teszi a Toblerone csoki csomagolásán is feltüntetett, a hajnali fényben szikrázó, narancs fénnyel festett ékszert.
Londoni starttal a svájci kaland Genfből indult, ahonnan 4 órás vonat út vezetett Zermatt-ba. Az embernek a vonatablakon keresztül bámulva az az érzése támad mintha egy természetfilmet nézne. Az völgyben fekvő, apró, mesékbe illő városkából rengeteg túraútvonal indul, amelyekből válogathattam az ott töltött majd 5 nap alatt.
A remek kilátással megáldott szállásomról, a második nap reggelén a csúcshoz indultam a városból induló hegyi vasúttal, ahol sikerült az első félórában teljesen egyedül csodálnom a Monta Rosatól Matterhornig elterülő kilátást.
Miután befutott a második vonat,- amin már nem csak a hegycsúcson lévő hotel/étteremben dolgozó fiatalok voltak – elindultam utamon a Riffelsee irányába, hogy megnézhessem a tó tükrében megduplázódó Matterhorn képét. A rövid úton csak a környék jellegzetes fekete nyakú kecskéivel találkoztam egészen addig míg a tóhoz közeli megállóhoz be nem futott a japán turistákkal megpakolt vonat.
Innen a Riffelberg megállóig sétáltam és út közben szerencsém volt megpillantani egy szúrós növény gyökerein falatozó havasi mormota párt, akik miután megpillantottak engem amint objektívet cserélek a fényképezőmön rám sikítottak egyet, és beszaladtak föld alatti odújukba. Este egy rögtönzött vacsora mellett cseréltem sztorikat Barbarával és Denise-el a szállás közös konyhájában.
Este egy 6-os csomagolású sör kíséretében a teraszon ülve kíséreltem meg lefényképezni az évforduló alkalmából kivilágított hegygerincen haladó útvonalat. A hegyet körülölelő felhők azonban mind ellenem szövetkeztek ezen alkalommal.
Másnap a 150. évforduló alkalmából kibocsájtott akciós Genf-Zermatt vonat jegyemhez járó kuponomat a Trockener Steg – Schwarzsee felvonó jegyre váltottam. Az előző éjszakai fotó kísérletem és az elfogyasztott sörök következtében már délután 2 óra elmúlt mire elértem a Schwarzsee megállótól nem messze lévő útelágazást, ahonnan felvezet az út a hegymászók bázisául szolgáló Hornli Hutte-hez. Elindultam a hegyre vezető úton, ahol félúton szembejött velem egy nyugdíjas csapat.
Amíg vártam, hogy átkeljenek a technikásabb részen, ahol a 20 méter szakadéktól csak egy kapaszkodó lánc és egy kilépőnek a sziklába vert vas darab választotta el őket, udvariasan megkérdeztem az egyik kezében 4 mászóbottal, másikban a lánccal a kilépőn egyensúlyozó 70 év feletti csapat első tagját, hogy elvegyem e tőle a botokat. Biztos, hogy nem az első túrája volt a hegyre a bácsinak, mert az előbb említett porban még arra is képes volt már majdnem nevetésbe forduló mosollyal utasítsa el az ajánlatom. Közben újabb 10 fős nyugdíjas csapat jelent meg mögöttük így úgy döntöttem, én is lefelé veszem az irányt, ha nem akarom a hegyen tölteni az estét. Aki nem szeretne úgy járni mint én az induljon el a reggeli órákban. Túrázás közben találgathatunk, hogy a szembe jövőknek Grüezi , Grüß dich vagy Bonjour-t köszönjünk.
Utolsó túrázásra szánt napon Barbarával a kb. 45⁰-os szögben közlekedő “metrokocsival” felmentünk Sunnegga környékre kirándulni, ahol egy nagyobb körsétával 5 különböző hegyi tavat is meglátogathat a túrázni vágyó. A Sunnegga megálló felett levő étteremben jó idő esetén gyönyörű kilátás mellett ebédelhetünk.
A városba visszatérve délután fél 3 felé járt az idő így úgy gondoltam, végre felkeresem a város mellett található Gorner Gorge-ot, ahol állítólag épp szeptember második felében, délután 3 és 4 között lehet megtapasztalni amint a meredek sziklafalak között utat törő hegyi patak türkizkék színben szikrázik.
Búcsúest elérkeztével Denise-el elmentünk megkóstolni, hogyan készítik itt a finom sajt fondue-t. Majdnem minden étterem kínálatában szerepel így, aki szintén erre vágyik annak nem kell sokáig keresgetnie. Remélem sokan kedvet kaptatok a képek után, hogy ti is ellátogassatok ide.
Copyright © 2015 Vágvölgyi Péter. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
