Vadnyugati körutunk utolsó napjához érkeztünk és egyben utolsó nemzeti parkhoz ami még hátravolt a térképen. Utunk ma a Capitol Reef nemzeti parkba vezetett ami a térkép határain túl a geológiai időszámítás skáláján is különleges megálló. A Colorado fennsík ezen területét több száz millió éve koptatja már az idő. Ezen visz keresztül az “All American Road”-ként ismert Highway 24 felsorakoztatva a vadnyugat legváltozatosabb természeti kincseit. Ugyanezen az úton kelet felé óriás kőboltívek és a goblinok birodalmába érkezünk, még nyugat fele hatalmas vörös kanyonok falai izolálják el modern világunktól ezt az érintetlen vidéket. Errefelé nincsenek nagyobb városok, de még kisebbek se nagyon, olyannyira elszigetelt mindentől, hogy az éjszakai szállásunk címe egy mérföldkőhöz kötődött.
A Capitol Reef Utah egyik legkevésbé ismertebb nemzeti parkja, az úgy nevezett “mighty five” utolsó tagja mely kevésbé ismertsége ellenére is viszonylag nagy látogatottságnak örvend. Nyáron legalább is mindenképp csakhogy épp január 2-a volt és térdig érő hó. Épp hajnalodott s bár még nem kelt fel a nap, az már látszott hogy egy felhő sem lesz ma az égen. Hallelujah! Egy hét köd és hófúvás után már igencsak megérdemeltük. Ámbár se nem esett se nem fújt, de hogy mára is jusson valami extremitás, -23C fok várt ránk a falakon kívül. Az indíttatást ez kellőképpen meg is adta. Szinte belénk mart a hideg ahogy kileptünk az ajtón, úgyhogy nélkülözve minden felesleges tevékenységet villámgyors bepakolás után már úton is voltunk mai célunk felé.
A befűtött autóból valahogy egész más képet festett a hideg és az ablak határain belül nem is tűnt olyan kegyetlennek mint amilyen valójában volt. A levegővel együtt az egész táj megfagyott, és valami egészen káprázatos képet festett körénk. A mellettünk elsuhanó fákat egytől egyig zúzmara borította és ahogy kristályként ragyogtak a felkelő nap fényben eszembe jutott miért is szeretem a telet. Az más kérdés hogy az útviszonyok miatt kizárólag gyök kettővel lehetett haladni, de ma legalább láttunk belőle valamit. Előttünk jégpáncéllal beborított szerpentin kacskaringózott a vörös hegyek közt, melyek látványával már majdnem telítődtünk az elmúlt hét alatt. Mire elértünk idáig már annyi szépséget és természeti csodát láttunk, hogy nehéz volt még többet befogadni belőle. Mint amikor túl sok csokit eszik az ember és már nem bír több édeset. Mondhatni határeset volt hogy rezisztensek legyünk a vörös kanyonok és hegyek nyújtotta látványra, a teljességhez azonban még pont ez az utolsó nap hiányzott ami megkoronázta az egész heti kirándulásunkat.
Minden túlzás nélkül a legszebb téli csodaországon ringatóztunk keresztül még végül egy órás kocsikázás után elértük a Capitol Reef keleti bejáratát. Körülöttünk egyre beszűkültek a vörös falak, majd újra kinyílt a tér, az útmentén félig befagyott patak csörgedezett és az első épület is előtűnt a kanyarból. Egy régi faház volt ami hajdanán iskolaként funkcionált a mormon aprónép számára. Természetesen zárva volt, de a biztonság kedvéért hogy semmit el ne szalasszunk ami utunkba esik, bekukucskáltunk az ablakon. Tipikus kis falusi iskola volt az 1900-as évekből, egyszemélyes fapadokkal, közepén kandallóval, s bár mellőzött minden luxust mégis varázsa volt. Magányosan állt a hegy tövében az egyszem kunyhó és régi történeteket őrizgetett arról a korról mikor még táblagép helyett palatáblán tanulták a szorzó táblát.
Következő megállásunkkor begyűjtöttük a kötelező térképet, de hamar kiderült hogy nem nagyon lesz rá szükség. A park északi részen fekvő Cathedral road szoba se jöhetett, tekintve hogy a 30km hosszú monolitokkal tűzdelt földút a hótól legalább 2 hónapig járhatatlanná vállt. Ezen kívül a park belsejébe vezető 16km hosszú Slickrock Scenic Drive panoráma útja is le volt zárva. Elismerem a mi hibánk ha másra számítottunk volna… Azért nagyon szurkoltam a hókotró autónak hogy minél tovább jusson, elnézve azonban nem sok esélyt láttam rá hogy akár egyetlen mérföldet is meg tegyünk ma rajta. Elidőztünk kicsit a központban megismerkedve a Capitol Reef történelmével és születésének geológiai magyarázatával, miközben legalább felmelegedtünk kicsit, ugyanis odakint még mindig üvöltöttek a farkasok a hidegtől.
A térképen egy hatalmas vizesárokként jelölt nemzeti park a földkéreg gyűrődésén húzódik 100 mérföld hosszan Utah szívében. Ez a gigantikus ránc kanyonjainak köszönhetően egy átjárhatatlan zátonyt formál a Colorado fennsíkon. Nevét is innen kapta es persze dómszerű sziklájáról amit korai felfedezői a Capitolium kupolájához hasonlítottak. Íratlan története azonban ettől jóval korább kezdődik. A Capitol Reef pár ezer éve még a vadászó Paiute indiánoknak adott otthont, akik felismerve a hely földrajzi adottságait letelepedtek és földművelésbe kezdtek. Őket követően a mormonok következtek a honfoglaló sorban, akik az 1870-as években akadtak rá, a természeti kincsekkel megáldott területre, miközben a csendes óceán felé tartó vasútvonal helyét keresték. Az előző lakókhoz hasonlóan ők is megérezték a területben fekvő kiaknázatlan lehetőséget és gyümölcsfákkal ültették be létrehozva a történelmi Frutia-t mely mind máig üzemel. Önellátónak lenni akkoriban sem volt kis dolog, de végül a befektetett munka meghozta gyümölcsét és az első lételepedőket újabbak követték a sorban mégnem egy teljes kis közösséget formáltak.
A Gifford ház, mai nevén Frutia amellett hogy emlékművet állít a valaha itt élőknek, saját készítésű csemegéit kínálja, még a gyümölcs szezonban közvetlen a fáról legelhető a vonalkód-matrica nélküli alma és barack. Ez amolyan “szedd magad” dolog ami teljesen normális itt, és egy bizonyos határig ingyenes. Télen pedig a bőségkosár minden finomsága fellelhető a házi lekvártól a szörpökön keresztül a savanyú csemegéig minden, természetesen arany áron. Így reggeli előtt különösen kívánatos volt minden házi finomság, és azonnal el is kezdtem összeszedegetni mindenből egy darabot, majd gyors fejszámolás után szépen minden visszakerült a helyéren mi pedig egy szendvicset leszámítva üres kézzel távoztunk.
Színes történetein túl a park szépsége is magával ragadó, és szebbnél szebb túrautak csábítják a természet szerelmeseit rövidebb vagy akár egész napos kalandra. Számolva a térdig érő hóval és a csúszós sziklákkal, komolyabb mászós túra szóba sem jöhetett, így kizárásos alapon az egyetlen megközelíthető látnivalót a Hickman Bridge kőhídját jelöltük ki célul. Az ide vezető ösvény habár rövid, elég meredek volt ahhoz hogy feledtesse a hideget. A hegyoldalra felérve végre alkalmunk nyílt a magasból is megcsodálni a tájat amin idáig kocsikáztunk és kezdett átjárni az érzés hogy mitől is szerettek bele a korai felfedezői.
A tájkép havas-vörös kontrasztjával maga volt a téli mennyország. A mi visszhangunkat leszámítva teljes csend és nyugalom uralkodott az ősi sziklák közt mintha az egész táj téli álmát aludta volna. A repedések ősi kézlenyomatokat rejtegettek megőrizve a régmúlt idők titkait sőt még pár komolyabb falrajzot is találtunk. Háromnegyed órányi sétával egybekötött hócsata után megérkeztünk a sziklahídhoz ami alatt a waterpocket fold kiszáradt medre húzódott. A nemtudommármennyi sziklaív után a Hickman Bridge csak egy újabb volt a sok közül, mégis még mindig képes volt megdöbbenteni a méreteivel. A kanyon falai között a havon visszaverődő a napsütéstől gyorsan melegedett az idő és reggeli mínusz csúcs után már bőven plusz tartományban mozgott a hőmérő. A hirtelen 20 fokos emelkedés ellenére még mindig nehéz volt felfogni a szélsőséges különbségeket és belegondolni hogy nyáron akár 45 fokos meleg is lehet itt. Mi viszont épp a másik szélsőséget tapasztaltuk meg, amit a napsütésben melegedve már egyáltalán nem bántunk.
A közel két órás reggeli túra után a biztonság kedvéért ellenőriztük hogy meddig jutott a hókotró, és szerencsénkre a Grifford birtok sarkáig sikerült megtisztítania a terepet. Sovány vigasz volt ugyan, de ha már a panoráma úton nem mehettünk végig legalább a park ikonját megörökíthettük. A vadnyugat ami gyilkos puszta is lehet ebben az évszakban ma a legszelídebb arcát mutatta. Tőlünk nem messze lovak sütkéreztek a napsütésben, és a lezárt út felől egy sígyalogló suhant el mellettünk, mondhatni teljes volt az idill.
Sajnálattal vettük tudomásul hogy ennél messzebbre nem juthatunk a park belsejébe és úgy döntöttünk nem maradt más mint irány Los Angeles. Ami még útba esik megnézzük, ami kimarad az pedig megmarad legközelebbre. Távozás előtt még megálltunk a Chimney Rock-nál egy gyors kattintás erejéig és végezetül tettünk egy rövid kitérőt a Gooseneck kilátó pontra hogy még egyszer utoljára a magasból meg csodáljuk a Waterpocket Fold kacskaringós folyosóját. Szép volt, jó volt de ennyi jutott a Capitol Reef nemzeti parkból és bármennyire is nem akaródzott, szembe kellett nézni a ténnyel egy hetes túránk a végéhez ért. Leszámítva persze azt a 1000 km-t ami még előttünk állt hazáig.
Egy évet lezártunk és egy újat elkezdtünk miközben megállíthatatlanul róttuk a végtelen mérföldeket a vadnyugat legszebb vidékein. Egy hét alatt közel 3500 km-t tekertünk le, a Grand Circle közepén a legcudarabb télvíz idején. Felejthetetlen Ízelítőt kaptunk a természet utánozhatatlan kincseiből, és belekóstoltunk az itteni tél minden szélsőségebe. Túráztunk hófúvásban, autóztunk átláthatatlan ködben, álltunk a völgy közepén goblinokkal körülvéve és a fennsík peremén, ott ahol ég és föld összeér. Minden nap valami új, valami teljesen más várt ránk, egy újabb csipetnyi földdarabka Utah vörös szívéből. Hideg ide vagy oda utólag már úgyis csak az számít hogy megjártuk. Újévi fogadalomként pedig megegyeztünk hogy újra visszatérünk. Valamikor…. Melegben!
További remek beszámolókat olvashatsz Amerika legszebb természeti kincseiről a Top USA Tippek weboldalon.
Copyright © 2016 Top USA Trip – Kiss Juditka. Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. A képek írásbeli engedély nélküli felhasználása, publikálása tilos.
