Főoldal / Kaland / Színfalak mögött: turizmus, orvvadászat, illegális állatkereskedelem – a világutazó újságíró tapasztalatai testközelből

Színfalak mögött: turizmus, orvvadászat, illegális állatkereskedelem – a világutazó újságíró tapasztalatai testközelből

Balogh Boglárka szabadúszó újságíró/fotós, az ELLE és Nők Lapja magazinok munkatársa, a National Geographic Magyarország bloggere. 8 éve járja a világot, írásaiban hiteles társadalomrajzot ad az általa látogatott országokról, küzd az állatok védelméért, de riportjaiban és fotóin megjelennek más különleges helyszínek, emberek, ősi kultúrák is. Most az utazásról és az ehhez kapcsolódó állatvédelemről beszélgetünk vele új könyve, az Ezerarcú Föld kapcsán.

 

Négy hónapot töltöttél Afrikában, ahol többek között egy oroszlántenyésztőt is meglátogattál. Mesélnél az ottani tapasztalataidról?

A Krüger Nemzeti Parktól mintegy két és fél órányi autóútra lévő farmok egyikére mentem, hogy riportot készítsek Richarddal, az egyik helyi oroszlántenyésztővel. A Dél-afrikai Köztársaság ugyanis azon ritka országok közé tartozik, ami nem gördít különösebb akadályt a vadállatok szabályszerű tartása elé, ráadásul a vadászat, mint iparág az utóbbi tíz évben ugrásszerűen megnőtt, így Richard, illetve egyre több hozzá hasonló farmer foglalkozik a nehézkes és bizonytalan marha tartása helyett az oroszlánok, gnúk stb. vadászatra szánt tenyésztésével. Az igazság az, hogy ma a fogságban lévő 7000 oroszlán pont ehhez hasonló tenyészfarmokon kezdi a pályáját, ahol a kölykök a velük való személyes kontaktus miatt rengeteg látogatót vonzanak. Amikor elérik a hat hónapos kort, a turisták akár 150 ezer forintnak megfelelő összeget is kifizetnek a közös sétáért, amelynek során egy vezetővel és egy oroszlánnal róhatják a szavannát. Ezekről természetesen fényképek is készülnek: tele vannak a közösségi oldalak botot szorongató, terepnadrágot viselő „bátor” turistákkal, akik kifejlett „szabadon élő” példányokkal pózolnak a kamerának.

Mi történik azokkal a kölykökkel, akiket már nem lehet simogatni, vagy azokkal a fiatal felnőttekkel, akik túl veszélyesek ahhoz, hogy sétára lehessen indulni velük?

Egyértelmű, hogy nem mindegyiket lehet elhelyezni egy-egy jól menő állatkertben, mert egyszerűen nincs sem elegendő, sem megfelelő hely a tartásukra, így ezek egyenes úton válnak a bérvadászat áldozataivá. Ma a Dél-afrikai Köztársaságban több mint 160 farm foglalkozik az oroszlánok és egyéb nagyvadak kifejezetten vadászati célra szánt tenyésztésével. Az ún. canned hunting vagyis bekerített vadászat során, ahol biztos a győzelem és igazi vadászszellem nem létezik, az európai és amerikai trófeagyűjtők hatalmas összegekért egy szűk területen úgy lőhetik le a vadat, hogy semmiféle menekülésre nem adnak nekik esélyt. A felnőtt oroszlánok 4-7 év után érik el az ún. trófea kort, és csak abban az esetben hagyják majd el a ketreceiket, ha egy vadász, legtöbbször az USA-ból lefoglalja őket. Ezen a ponton a nagymacskát 96 órával a vadászat előtt a szervező farm képviselője elviszi a tenyésztőtől, majd a saját területén belül az állatot életében először szabadon engedi, hogy szokja az új környezetét. Az oroszlán trófeaára attól függ, hím vagy nőstény-e, fehér- e vagy barna. Ez előbbinek a kilövése illetve trófeájának megszerzése akár 11 millió forintra is rúghat. Így lesznek a ma annyira kedvelt és agyonkényeztetett kölykökből a holnap trófeái. Erre gondoljunk, amikor mindenáron játszani akarunk velük egzotikus utazásink során!


Más afrikai országban is vannak ehhez hasonló farmok, illetve legális canned hunting?

Bizonyos nagyvadak tenyésztése illetve azok vadászata más afrikai, európai, amerikai, ázsiai országokban sem tiltott. Vegyük példának az ún. vadaskerteket, illetve azokat a farmokat, ahol vadhús szaporítás folyik a mezőgazdasági termelésből kiesett területeken. Nemzetközi viszonylatban Új-Zéland a legnagyobb vadtartó a maga gímszarvas állományával. Aprólékos, mindenre kiterjedő, kidolgozott technológiával rendelkeznek, és nagyszámú állatot tartanak együtt hústermelés céljából. De nem kell Új-Zélandig mennünk, hisz itthon, Bőszénfán, a zselici dombok között találjuk meg Magyarország legnagyobb zárttéri szarvasfarmját. A Kaposvári Egyetem Vadgazdálkodási Tájközpontjában jól működő gazdasági tevékenységgé fejlődött a több évtizede elindult kutatási program. Jelenleg 1600 körüli a gímszarvas-állományuk, ezen kívül dámszarvas, muflon, vaddisznó tenyésztése és hasznosítása is folyik. A cég fő profilja a vadásztatás lett, emellett évente kb. 1200 állat kerül feldolgozásra, amit elsősorban a dél-dunántúli piacokon értékesítenek vadhúsként. Ahogy az afrikai tenyésztők fogalmaznak: ki mondja azt, hogy egy oroszlán intelligensebb a szarvasnál? Szerintük, nekünk, európaiknak csak az érzelmi hozzáállásunk más ehhez a témához, a nagymacskákat egzotikusnak látjuk, holott ténylegesen semmi különbség nincsen az oroszlán- vagy szarvastenyésztés között.

Ugandában a hegyi gorillák közt jártál, ott azért szerencsére teljesen más a helyzet, legalábbis, ami a turizmust illeti.

Igen, itt a gorillák természetes élőhelyükön való látogatása nagyon szigorú szabályokhoz kötött. Naponta mindössze egyszer, maximum tíz főből álló csoport mehet a gorillacsaládok közé nem többre, mint 60 perc. Ezekről a főemlősökről tudni kell, hogy bár a nyugati és a keleti gorillából kb. 100 400 található vadon, ez utóbbi egyik alfaja, a hegyi gorilla, amelyeknél én is jártam, azonban alig 800 fős populációval bír. Három ország osztozik természetes élőhelyükön: Ruanda, Uganda és a Kongói Demokratikus Köztársaság. Uganda 11 gorillacsaládjával, melynek nagy része, 340 fő a Bwindi Nemzeti Parkban található, kiemelkedő szerepet játszik az állatok védelmében. A turisták a meglehetősen drága előzetes engedély kiváltását követően, amit az Ugandai Vadvédelmi Hivatalnál fizetnek be, az év bármely szakában látogathatják az erdőt. Ez az összeg az, amit a gorillák megmentésére illetve a területen élő törzs, a batwa megsegítésére a használnak fel.
A legszebb ezekben a szervezett erdőjárásokban az, hogy a majmok teljesen úgy viselkednek, mintha mi is a dzsungel részesei volnánk. Néha ránk néznek, a pár hónapos majom kölyöknek hagyják, hogy az kíváncsian közelebb jöjjön megnézni minket. Minden békés, az esőerdő zúgó hangja a gorillák morgásával vegyül, néha az erdei elefánt távoli kürtölése hasít a levegőbe, és a szél csendesen jár a fák közt egy-egy tűlevelet seperve elénk. Mikor a gorillák végül megunják jelenlétünket, a szürkehátú vezetésével egyszerűen levetik magukat a hegyoldal fái közé, ahová mi már nem követhetjük őket. Mint egy természetfilmben.

Dian Fossey, a híres amerikai etológus, a gorillák védelmezője évtizedekig élt velük és vizsgálta viselkedésüket. Máig tisztázatlan halála mögött állítólag nem az orvvadászok, hanem a gorillák turisztikai kihasználását szorgalmazók álltak. Mit gondolsz erről?

Ez a feltevés mára teljesen megdőlni látszik. Bár Dian valóban féltette a gorillákat a beinduló turizmus feltételezett veszélyei miatt, erőszakos halálát sokkal összetettebb problémák okozták. Tavalyi évben az Oscar-díjas James Marsh minisorozatot készített a kutatónő életéről a  National Geographicnak Dian Fossey: titkok a ködben címmel. A műsor sokat foglalkozik Fossey magányos, elszigetelt, olykor erőszakig durvuló személyiségével, illetve halálának körülményeivel: bemutatja a nyomozás folyamatát és új részletekkel is megismerteti a nézőket a gyilkossággal kapcsolatban, amikből kiderül hogy Diannek rengeteg ellensége volt nemcsak a ruandai de amerikai diplomaták, politikus között is, ráadásul halála előtt felfedezte, hogy a gorillák területén folyik az aranycsempészet is. Ma már úgy tartják, kivégzését azok a magas rangú ruandai és nyugati tisztviselők rendelték el, akik attól tartottak, hogy Dian leleplezi az orvvadászathoz és az aranycsempészethez fűződő kapcsolataikat.

 A gorillaturizmus tehát nem veszélyezteti a faj fennmaradásának esélyeit, de mi a helyzet az orvvadászattal, ami hosszú évtizedekig súlyos problémát jelentett?

Az orvvadászat ma is ugyanilyen problémát jelent Uganda, Ruanda és Kongó területein. A majmokat a fejükért, kezeikért és talpukért ölik meg, melyeket gyűjtőknek, boszorkánydoktoroknak adnak el.

Ha jól tudom, akkor Borneóban orangutánmentésen vettél részt. Itt nem is a túlharapódzó turizmus, hanem inkább az olajpálma társaságok és az orvvadászok veszélyeztetik a majmok életét.

Borneón találkoztam Ikan Baktiantoroval, az ottani vadvilág harcosainak vezetőjével. Ő egyike azoknak az elszánt maláj és indonéz fiataloknak, akik az életüket kockáztatják az orangutánok megmentéséért, szembeszállva nemcsak az orvvadászokkal, de az esőerdőket irtó több milliárd dolláros iparággal, az olajpálma-termelő társaságokkal is. Amikor Kuchingban jártam, egy héttel azelőtt hozták nyilvánosságra annak a két férfinak a kilétét, akiket legkevesebb húsz orangután megölésével gyanúsítottak. Ikan szerint mindenki tudta, hogy kutyákkal üldöztették az anyákat, majd meglőtték és agyonverték őket, de senki nem jelentette az esetet a hatóságoknál. Az elkövetők minden elejtett darabért tizenkét amerikai dollárt (körülbelül háromezer forintot) kaptak az olajpálma-ültetvény tulajdonosától. A hátrahagyott, egészséges, egy-két év körüli fiatal majmokat pedig eladták a fekete piacon.

Hogyan kell elképzelnünk, milyen méreteket ölt az illegális állatkereskedelem Ázsiában, mely országok a legnagyobb felvevőpiacok, ha egzotikus állatokról van szó?

A jól szervezett bűnhálózaton keresztül a majmokat külföldre csempészik, ez kezdődik az orvvadászokkal, folytatódik a dzsungelközvetítőkkel, akik hamis kiviteli engedélyeket szereznek, megszervezik a szállítást, és eljuttatják a kölyköket a lánc végén álló gazdag vásárlókhoz. Az egzotikus állatokra ma egyre nagyobb az igény a Perzsa-öbölben, Délkelet-Ázsiában, Kínában de Európában is. Elképesztő összegeket képesek a vásárlók kifizetni nemcsak az orangutánokért vagy a tobzoskákért, de azért is, hogy a nemzetközi ellenőrzések zökkenőmentesen történjenek. És bár lehet, hogy a kölyköket szeretik és gondozzák, de ez csak addig marad így, amíg azok fiatalok. Egy kifejlett, embernél jóval erősebb vadállattal már nem fog tudni mit kezdeni a gazdája, így ezek az egykor oly szeretett szőrmókok felnőve vagy állatkertbe kerülnek, vagy egyszerűen elaltatják őket. Mi Borneón egy beteg kölyökért mentünk, akit az egyik ültetvényes tartott a saját konyhájában. Szerencsére Bebas megmenekült, a Matang Orangután Rehabilitációs centrumba került, és ma már szabadon él.

Sokan nem tudják, hogyan tudnának ők Magyarországról segíteni például az orangutánok megmentésében…

Nagyon egyszerűen, mondjanak nemet a pálmaolajra! A Jane Goodall Intézettel és a magyar zöld szervezetekkel karöltve már itthon is elérhető a legtöbb információ arról, miért ne használjunk pálmaolajat, amit sajnos rengeteg termékben megtalálunk, kezdve a sütnivaló pékárukon, az édességeken, a kozmetikai termékeken túl, a tisztítószerekig. A pálmaolaj iránti növekvő kereslet hívja életre az újabb és újabb dzsungelpusztításokat, amely mára már a rendkívül veszélyeztetett orángutánokat is a kihalás szélére sodorja. Ezek az állatok az elmúlt húsz évben életterük 90 százalékát elvesztették. Tehát válaszom az, hogy a pálmaolajat tartalmazó termékek bojkottálásával, és egy kicsit tudatosabb utazással, életvitellel mindannyian tudunk segíteni, hogy az ezerarcú Földünk megmaradjon olyan színesnek, ahogy mi is megismerhettük!

Mindhárom témát feldolgozod az Ezerarcú Föld című könyvedben. Van esetleg még olyan történeted az állatvédelemmel kapcsolatban, ami nem szerepel a könyvedben, de mély nyomokat hagyott benned. Vagy esetleg a jövőbeni terveid között szerepel, hogy alaposabban utánajárj?

A bengáli tigrisek kihalásáról készült riport, ami nálatok is megjelent, nagyon érdekes és nagyon tanulságos. Ahogy ebből is kitűnik, a szomorú igazság az, nem a kormányok vagy a politikusok lesznek azok, hanem egyedül mi, az állatbarátok, akik képesek lesznek megmenteni a nagymacskákat a pusztulástól. A turizmus és az ezzel járó idegenforgalom ugyanis itt is elengedhetetlen a vadvilág megőrzéséhez. Az ebből befolyt összeget nemcsak az állatok megfigyelésére, de drónok használatára, és tigrisekbe ültetett chipek, elektromos nyakörvek vásárlására, fajszaporító programok elindítására fordíthatják. Ahogy a legtöbb állatvédelem mellett kiálló ország, mint India is egyedül már kevés ahhoz, hogy megállítsa az illegális orvvadászatot és vadkereskedelmet, hisz az jóval a határokon túlra nyúlik. De nemzetközi összefogással a bengáli tigrisek mellett az elefántok, orrszarvúk illegális vadászata is felszámolható volna, és megannyi kihalófélben lévő faj megmenthető lenne.