Cirka két éve olvastam egy cikket, ami olyan természeti csodákat gyűjtött össze, melyeket egy emberöltő alatt látni kell. Ekkor hallottam először az úgynevezett “Színes hegyekről avagy a Szivárvány hegyekről”, amit 2010- ben a Világörökség részévé választottak.
Hivatalos nevén Danxia földtani képződmény, melyek jellegzetessége, hogy a különböző kicsapódó ásványi anyagok miatt olyan mintha az Isten jókedvében színes cukorsziruppal öntötte volna le a hegyeket. Egy évre rá, úgy hozta a sors, hogy egy munka miatt Kínába költöztünk, ahol ez a különleges színpompás hegység is található. Shanghaitól 28 órás vonatútra található Zhangye városa, ahonnan körülbelül hatvan kilométerre fekszik a Zhangye Danxia Landform Geological Park.
Zangyeból, ami a régi selyemút egyik kiemelkedő városa volt egy óra buszozgatás után meg is érkeztünk közvetlenül a nemzeti park bejárata elé. Sajnos lehangoló idő fogadott minket, szakadó eső és viharos szél. Az időjárás előre jelzésből sejtettük, hogy ez fog várni ránk. Viszont az említett forrás szerint másnapra elvonul majd a vihar és gyönyörű idő lesz. A szakadó esőben elsődlegesen szállást kellett keresnünk, ami nem volt nehéz, mivel alig vannak látogatók még a hétköznapokon itt. Idővel biztosan megváltozik a helyzet, mert már építik a gyorsvasutat sőt a repteret is fejlesztik, hogy a turisták áradata ezt az eddig még nem annyira felfedezett látványosságot is eláraszthassa. Az elturistásodás első jelei már láthatóak, úgyhogy mindenki siessen ide mielőtt itt is beindul a nagyüzemi turizmus. Ennek ellenére ez a természeti különlegesség még mindig nem tartozik azon felkapott kínai látványosságok közé, amiket hétvégén már-már élvezhetetlen meglátogatni, mert lépni sem lehet a szelfibotokat használó hemzsegő kínai turisták között.
Másnap hajnalban keltünk, a reggel félhatos napfelkeltéről nem akartunk lemaradni, mivel különböző úti leírásokból tudtuk, hogy a park egyes részei, napszaktól függően különböző színeket vesznek fel és fotózás szempontjából is aranyat ér a korai kelés. Begyűjtött információinkból azt is megtudtuk, hogy a júliustól szeptemberig terjedő időszak a legideálisabb a park felkeresésére. Továbbá, ha esős nap után napsütéses napot fogsz ki, a színek akkor jönnek ki a legjobban. Szürke időjárásban, a hegy is szürkének hat. Gyönyörű tiszta, hűvös hajnalra ébredtünk, így az éjszakai zuhé után joggal éreztük azt, hogy ha minden jól megy megfogtuk az Isten lábát.
Izgatottan léptünk be a kapun, és gyalogszerrel vágtunk neki a térkép szerinti négy kijelölt kilátó pontot felkeresni. A négy pontot érintve, cirka tíz kilométert kell megtenni. A turistákat, mint minden hasonló helyen Kínában, kis buszokkal szállítják a park bejáratától a látványosságokhoz, de nekünk eszünk ágában sem állt a buszra szállni. Saját tempóban, a tömeget kikerülve érhettünk a kijelölt helyszínekhez, illetve a séta közben olyan plusz részleteket fedeztünk fel, amiket a buszon szorongó tömeggel nem láthattunk volna.
Nem győztünk ámuldozni a különböző színű és formájú hegyek-völgyek dombok kúpok láttán. Geológusok szerint sós vízű tó feküdhetett itt, és a rengeteg színes csíkozódást homokkő rétegek, és egymásra rakódott ásványi anyagok alkotják, becslések szerint 24 millió év alatt alakult ki. Mire a nap felkelt, mi már a park nagy részét besétáltunk. Ekkorra a reggeli csípős hűvöset elkezdte felváltani az égető napsütés, ami ellen ötvenes faktorral igyekeztünk védekezni. A kiépített pontokon jóval több lett a nap ellen esernyővel védekező, fejkendős, maszkot viselő ember, és a turistabuszok is egyre sűrűbben húztak el mellettünk a kanyargós utakon.
A különböző fantázianevekkel ellátott kilátók ( fekvő szépség, hét szín stb.) közötti szakaszokon sétálva lettünk figyelmesek, az egyik hegygerinc tetején végigfutó több száz méteres kiépített sétálóra, ahol nem láttunk embert, illetve a belépőn levő kis térkép sem jelölte. Természetesen mi arrafelé vettük az irányt, eltökélve, hogy megkeressük a feljárót, és kiderítjük mit is tud az a magaslati pont. Fél órás séta, és kb. 300 lépcsőfok megmászása után, egy újabb hihetetlen panoráma terült elénk, ráadásul rajtunk kívül egy teremtett lélekkel sem kellett osztoznunk a látványban.
Úgy döntöttünk, itt fogyasztjuk el a magunkkal hozott uzsonnánk maradékát. Persze nem mi lennénk, ha a magaslaton kiépített “titkos” út végén nem döntünk úgy, hogy átlépjük a kerítést, és a hegygerinc tetején még pár-száz métert végigsétálunk, hogy megnézzünk onnan mit mutat a látkép. Megint jól döntöttünk. Azt a látvány, ami ott elénk tárult tényleg nehéz szavakba önteni, és azt az érzést is. Pontosan azon a dombtetőn ültünk, ahonnan a képeslapokban és profi útleírásokban készült fotókat készíthették. Ráláttunk a turisták tömkelegétől hemzsegő hármas pontra, és talán az egész park legtöbb színből pompázó hegyoldalára. Miután kigyönyörködtük magunkat kifelé vettük az irányt, ugyanis a parkon belül nem kapható semmilyen élelem, és innivaló, a vízkészletünk és elemózsiánk pedig kifogyóban volt. A bejáratnál volt egy kis közjáték az őrökkel, akik csak egy-egy újabb jegy megvásárlása ellenében engedtek volna minket vissza a parkba, pedig csak a bejárattól ötven méterre levő árusokig szaladunk volna ki némi élelemért.
Egy francia fiú már éppen kifele igyekezett, és meglátva a kínai-angol activitynket az őrökkel, kedvesen érdeklődött, hátha tud segíteni, mert beszél valamennyire kínaiul. Elmondtuk neki is a problémát, de hiába, továbbra is zárt kapukat döngettünk az őröknél. Ellenben srác felajánlotta, hogy beszerezi nekünk az élelmet, és így is történt. Tíz perc múlva már a hegyekkel szemben, naná, hogy közvetlenül a bejárat őrei mellett fogyasztottuk el a pirított rizsből, és pirított tésztából álló fejedelmi uzsonnánkat mintegy fricskaként, majd vízzel feltankolva újabb körre indultunk.
Megmásztuk a papíron 666 lépcsőfokból álló legmagasabb kilátópontot, majd a már korábban felfedezett titkos helyünkhöz indultunk, hogy a naplementét itt láthassuk. Ekkor már nem volt olyan szerencsénk lentről kiszúrtak minket a park éber őrei, amit egy utánunk küldött motoros parkőr dudálása és hangosbeszélőbe üvöltözés közepette adtak tudtunkra. Pár gyors fotó után visszamásztunk a kerítés mögé, hogy megnyugodjanak, meg nem is akartuk a kihágás miatt rácsok mögött tölteni az út végét. A naplemente után, a körülbelül harminc kilométeres gyaloglástól és rengeteg lépcsőzéstől kissé remegő lábakkal, rákvörösre égett homlokkal, kitikkadva, de boldogan és elégedetten hagytuk el a parkot.
Copyright © 2016 Bánovics Marcsi . Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
